Egy beszéd margójára

Utcai pódiumról beszélt október 23-án a miniszterelnök. „Ezeréves haza” – szónokolta, Ady foroghatott a sírjában. „Ezer éve védjük Európát” – tette hozzá, kivéve azokat az időket, gondolom én, amikor kalandoztunk vagy nemeseink egyik fele Bécs, másik fele Isztambul előtt hajlongott. Utódaik meg fölesküdtek az aradi hóhérok császárára, csak ne kapjon földet, szavazati jogot az oláh, a tót, a rác paraszt, meg inkább jöjjön és raboljon a bojár sereg, de kuss a prolinak! „Migránsmentes”, jelentette ki büszkén rólunk, egy olyan országról, amely hét évtizede több mint félmillió polgárát legyilkolta/legyilkoltatta (öregeket, gyerekeket, nőket, kórházban fekvőket se kímélve), miközben úton-útfélen dicsekvő feliratok fogadták az arra járót: az a körzet, ahol jár, már "zsidómentes”. A közönség tapsol. Mindent megtapsol. Egyelőre. Amíg a szónok által kigúnyolt „Brüsszel” el nem zárja a csapokat. Mert azután nem lesz miből magyarkodni.