A Budapest Noir című regény tökéletesen illeszkedett a harmincas évek magyarországi világába, mely kellőképpen baljós és korrupt volt ahhoz, hogy elhiggyük Gordon Zsigmond bűnügyi újságíró kálváriájának és az igazságért való harcának hitelességét. Tegyük hozzá: mivel a jelenünk is hozza ezt a társadalmi frusztráltságérzést, több mint jó ötletnek tűnt a megfilmesítés is.
Az alkotók ráadásul képesek voltak zseniális lépéseket is tenni: például a színészettől már visszavonult Kolovratnik Krisztiánt megdumálni, hogy ő legyen Gordon Zsigmond. Kolovratnik pedig tökéletes, hovatovább, lenyűgöző a szerepben. Nem túlzás állítani, hogy kvázi a hátán viszi el a filmet, elképesztően erős az a jelenlét, amit a vásznon produkál. Sőt, a grandiózus, minden rejtélyt megszüntető jelenetben képes volt egyedi, ha úgy tetszik Gordon maradni, pedig sok klisén csúszhatott volna el Kolovratnik (mondjuk, ha Poirot- vagy Holmes-parafrázisokat hoz). Partnere, szerelme, lelki skrupulusainak a forrása Krisztina, akit Tenki Réka remekül alakít – kevés filmbiztos színésznőink egyike ő. Kettőjük viszonyát erősíti, hogy a regénytől eltérően a lány most fotóriporter, így kettőjük egyszerűnek éppenséggel nem mondható kapcsolatában kialakult egyfajta szakmai egymásra utaltság is.
Ennek ellenére végül Gordon marad az abszolút főszereplő – a cselekmény akkor igazából érdekes, amikor ő, és csakis ő van jelen. Ráadásul a nyomozása a meggyilkolt örömlány halála miatt némileg személyesebb is, mint az irodalmi alapul szolgáló írásműben, hiszen a regényben sosem találkoznak, a filmben viszont van egy egészen intim és szemtelen interakciójuk. Ha mindezek a markáns és izgalmas dramaturgiai megoldások, valamint a két pazar főszereplő a filmszerűséget segítik, sőt szemmel láthatóan a milliárdos költségvetés eredménye is látható a vászon (nem érezzük szegényesnek), felvetődik, hogy miért nem felhőtlen az örömöm az amerikai magyar filmes, Éva Gárdos rendezésével kapcsolatosan.
Nehéz pontosan megfogalmazni, de az biztosan közrejátszik, hogy a vizuális megvalósítás kissé ódivatú: Ragályi Elemér képei gyönyörűek, de kissé statikusak, egyfajta leszedált noiri világot hoznak. Ennél lehetett volna sokkal karcosabb vizuális stílusa a műnek (mondjuk, ha Fincher kedvelt operatőre, Harris Savides fényképezi, de sajnos ő már nincs az élők sorában). Nyilván ezért is érezzük azt, hogy a film expozíciója borzasztóan elnyújtott, sőt, olykor kifejezetten tévéfilmesen statikus – mert a plánozás nem a feszültséget szolgálja, hanem a "képfestést". Illetve azon a téren is kicsit hiányérzetünk lehet, hogy a rendező tulajdonképpen nem mélyed el a késő harmincas évek bűnös Budapestjében, jót tett volna a műnek még egy kis „mocsok”, nézőként szívesen elidőztem volna ebben a világban.
De ne legyünk túlságosan szigorúak: a Budapest Noir a magyar átlagot tekintve abszolút erős mozgókép, hozza a hazai blocbusterekkel szemben kötelezően elvárható szintet. Talán, ha lesz folytatás – elvégre, Kondor Vilmos immár az ötödik regényél tart –, akkor egy bátrabb filmes adaptáció még a kritikusi kötözködésekre sem fog könnyű okokat szolgáltatni.