Kis Miklós: A jövő osztályharca

Publikálás dátuma
2017.11.04 08:50

Fotó: /

Évtizedek óta tartó világtrend, hogy a megtermelt nemzeti jövedelmek mind kisebb része jut a munkavállalóknak, s a tőke egyre nagyobb arányban részesedik belőle. Az átlagos reálbérek a fejlett országokban stagnálnak vagy csökkennek. A munka és tőke ellentéte ma is létezik – és a munka vesztésre áll. A tőke minél alacsonyabb munkaköltséget akar, a munka minél magasabb bért, itt nincs változás. Legtöbbször a tőke nyer. Kínában például a Kommunista Párt az, amely elnyomja a munkások szervezkedését és biztosítja a tőkének, hogy kedve szerint kizsákmányolja a munkásokat.

A fejlett országokban a gyáripar fokozatos leépülésével az osztályharc hagyományos helyszíne tűnik el, a fejlődő és felzárkózó országokba csalogatott vállalatoknál pedig különböző okok – gyakran az állam kényszerítő ereje miatt – az osztályharc nem tud újra kibontakozni kellő erővel. A működő-tőkének - mozgékonnyá válásával - megnőtt az alkuereje a fejlett országok még megmaradó jól szervezett munkásságával szemben is. A kis cégek dolgozói, illetve különösen az elszigetelt önfoglalkoztatók jellemzően nem képesek hatékonyan megszervezni magukat. Nem is beszélve az úgynevezett sharing economy térnyeréséről, amely még az elméleti lehetőségét is megszünteti a közös munkavállalói érdekérvényesítésnek.

A munkavállalók sikeres osztályharcához hiányoznak a feltételek – egyes ágazatokban és cégeknél természetesen lehet eredményeket elérni, de rendszerszinten és történelmi léptékkel mérve nagy a baj.

Osztályharc helyett etnicizálódó feszültségek

A fejlett országok munkavállalóinak romló helyzetéből politikailag a jobboldal profitál. Trump a Mexikóból érkező munkavállalók ellen mozgósít és falat emelne. Nagy-Britanniában graffitik jelentek meg a falakon, hogy a lengyelek menjenek haza. Sok nyugati munkavállaló a globalizációban – pontosabban a munkavállalók, a tőke és az áru korlátok nélküli szabad mozgásában - látja a gondjai gyökerét.

S annyiban igazuk van, hogy a gondjaik kialakulásához hozzájárult a szabadjára engedett kapitalista globalizáció. Abban viszont tévednek, hogy a kapuk újbóli becsukása megoldaná a problémákat. A romló alkuhelyzetű dolgozóknak ugyanis minden eddiginél komolyabb versenytársai támadtak: a magasan képzett emberi munkaerő kiváltására képes, intelligens robotok.

Az automatizáció a munkahelyek kétharmadát veszélyezteti a fejlődő országokban a következő évtizedekben, ez az arány az Egyesült Államokban és Európában is 50-60 százalék közötti - hívta fel a figyelmet nemrégiben a Világbank „World Development Report 2016” című tanulmánya, arra is figyelmeztetve, hogy ez növekvő egyenlőtlenséget is hozhat.

„Akik birtokolják a robotokat, azok uralják a világot” – írta Richard B. Freeman harvardi közgazdászprofesszor a Harvard magazinjában megjelent cikkében. Freeman hangot ad aggodalmának, hogy a robotizáció fő haszonélvezői a robotok vagyonos tulajdonosai lesznek, ami elvezethet egy új robotkori feudalizmushoz, ahol a hűbérurak megfeleltethetők a robotok tulajdonosainak. Ennek orvoslására az a javaslata, hogy az állam adókedvezményekkel serkentse a robotok megosztott tulajdonlását – vagyis a cégnél még jelenlévő emberi dolgozók tulajdonosi körbe vonását. A javaslat jó szándékú, de nem tűnik teljesen bombabiztosnak, alighanem sokan kimaradnának a programokból még a legnagyobb adókedvezmények mellett is.

Marx és automatizáció

Vajon mit gondolna minderről a harvardi professzornál némileg radikálisabb hírében álló Marx? Talán meglepő, de egészen pontosan tudjuk, a filozófus ugyanis azon is törte a fejét, mi történik, ha olyan mértékben automatizálttá válik a termelés, hogy a munkás kívülre kerül a termelési folyamaton.

„(…) a munkaeszköz különböző átalakulásokat fut be, amelyek közül az utolsó (…) a gépi berendezés automatikus rendszere” Ha idáig jut a fejlődés, akkor „a munkás mint fölösleges jelenik meg” - írta közel 160 éve a Grundrissében (magyarul A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai címmel jelent meg).

Itt már nem a munka kizsákmányolásáról van szó Marx szerint sem. „Az idegen munkaidő ellopása, amin a mostani gazdagság nyugszik, nyomorúságos alapzatként jelenik meg ezzel az újonnan kifejlődött, maga a nagyipar által létrehozott alapzattal szemben.” A munkát nem kizsákmányoló tőkében viszont az emberiség kollektív tudása ölt testet, amit a tőke tulajdonosa kisajátít magának. Marx úgy vélte, az automatikus rendszereknél egy kezdetektől meglévő ellentmondás jut el a végpontjára: a tőke minden határon túl igyekszik csökkenteni a munkaidőt (azaz a munkaköltséget), a tőkés társadalmi rendben viszont a munkaidő alapján jut a túlnyomó többség jövedelemhez („a munkaidőt minimumra igyekszik redukálni, miközben másfelől a munkaidőt a gazdagság egyetlen mértékeként és forrásaként tételezi”).

Erre az ellentmondásra mutatnak rá gyakran azok a kommentelők is egy-egy automatizációról szóló internetes cikk alatt rákérdezve: ha mindent a robotok állítanak elő, ki fogja az árut megvásárolni? Marx azt válaszolná: „a csereértéken nyugvó termelés összeomlik”, amint azt írja is a Grundrissében. Vagyis a munkabérért végzett munkán alapuló rend nem tud többé működni.

Alapjövedelem és videojátékok

A kapitalizmust azonban sokan szeretnék megmenteni a végső összeomlástól. Akad egy olyan válasz a Marx által már 160 éve fölfedezett ellentmondásra, amelynek a jobb- és a baloldalon egyaránt akadnak hívei, s ez a válasz az alapjövedelem. Nem mindegy persze, hogy mekkora alapjövedelemről beszélünk.

Nehéz megmondani, hogy az alapjövedelem mely szintje lenne olyan, hogy ne csak egy konc legyen a tömegeknek, hogy ne zavarják lázongásukkal a világ elitjét, hanem egy valóban igazságos világot hozna létre. Ha elméletileg tekintjük és például Rawls módjára elképzeljük, hogy racionális emberek döntenek a javak igazságos elosztásáról még az előtt, hogy tudnák, milyen családba is születnek, akkor kénytelenek lennénk elfogadni Rawls különbség-elvét. Ez nagyjából arról szól, hogy az egyenlőtlenségnek csak akkora mértéke elfogadható, amely még hasznos valamiképpen a társadalom legszegényebb tagjának is. Mármost eléggé nyilvánvaló, hogy egy automatizált termelésen alapuló világban a teljes egyenlőségtől való kis eltérés is nehezen lenne ezen az alapon indokolható.

Azt se feledjük, hogy az automatizáció – azáltal, hogy a tőkének immár a piacok közelsége válik fontossá a munkaerő ára helyett – számos fejlődő, felzárkózni igyekvő országnak a tőke távozását jelentheti. Így az országok közötti egyenlőtlenség és feszültség is nőhet. Nem feltétlenül lenne minden államban forrás egy valóban kielégítő alapjövedelemre. Könnyen eljuthatunk egy olyan negatív utópiához, ahol az erőforrások túlnyomó része fölött a Freeman által is említett „új hűbérurak” rendelkeznek – meg esetleg az olyan elnyomó államkapitalista országok bürokráciájának irányítói, mint Kínáé.

Ennek a világnak a fejlettebb részében a munka jelentette kihívásokat, sikereket és kudarcokat a videó-játékok és azok mind kifinomultabb változatai – mint az úgynevezett augmented reality, a kiterjesztett valóság – helyettesítenék. A lakosságot így könnyű lenne depolitizálni és nem lázadna az egyenlőtlenség ellen, sőt, nem is próbálná ellenőrizni az elitet. Elképzelt világunk fejletlenebb része pedig kétségbeesetten követelné a bebocsátást a hamis édenbe. Mindezt sokkal könnyebb lenne "civilizációk összecsapásaként" láttatni, mint fölismerni a mélyben rejlő osztályellentéteket és elosztási igazságtalanságokat.

Az utópia már részben meg is valósult, hiszen sok munkanélküli fiatal jár már most is szenvedélyesen sikereket keresni a virtuális világba. Peter Suderman, a libertariánus Reason magazin szerkesztője szerint ha nem is ideális, hogy a fiatalok a virtuális világban töltik el az életidejüket, de sokkal jobb, mintha lázadnának. Az elitnek természetesen az lenne a legjobb, ha az emberek lázadás helyett mind a szabadságukról, mind az emberi méltóságukról önként lemondanának. Amit olykor meg is tesznek, de ebbe nem lehet beletörődni.

Az automatizáció előretörése nem hozza el szükségszerűen sem a bőséget mindenki számára, sem az osztályellentétek megszűntét – ez utóbbiak azonban rejtettebbekké válhatnak, mint valaha. A baloldal dolga sok tekintetben a jövőben sem változik: rá kell mutatni az osztályellentétekre, nem szabad engedni a sovinizmus olykor politikailag kifizetődő csábításának, s a felvilágosodás örököseként ki kell állni minden ember szabadsága és egyenlősége mellett. S ez nehezebbnek ígérkezik, mint bármikor korábban.

2017.11.04 08:50

A műtrágyakirály, a cárnő és a Salvator Mundi

Publikálás dátuma
2018.09.23 12:30
Dmitrij Ribolovljev
Fotó: AFP/ PATRICK KOVARIK
Övé volt a világ legdrágább festménye, a világ eddigi legdrágább válása, neve összekapcsolódik Oroszország egyik legsúlyosabb környezeti katasztrófájával, kétes kapcsolatai között pedig pillanatnyilag Donald Trump látszik a legkényesebbnek.

Mohón vásárolt

Dmitrij Ribolovljev, vagy ahogy bizonyos körökben ismert, a "műtrágyakirály" 6,5 milliárd dollárral a zsebében az Uraltól indult el Nyugatra 2010-ben, végleg maga mögött hagyva egy félhalott várost, amely Csernobil után a legsúlyosabb környezeti kárt szenvedte el egy bányaomlás következményeként. A társaságot, a káliumalapú műtrágyát gyártó Uralkalit, amelyé a bánya, akkor már egy évtizede ő irányította. Vagyona javát kimentette Oroszországból, és mohón vásárolt mindent - kielégítve szenvedélyeit.
Jachtok, repülőgépek jelentették számára az apróságokat, hiszen megvette a Monaco futballcsapatát, Donald Trump floridai luxusvilláját, a híres Skorpió-szigetet az Onasszisz családtól, ahol a hajómágnás Arisztotelész Onasszisz Maria Callas-szal, majd Jackie Keneddyvel múlatta az időt, de ő vásárolta meg a Leonardo da Vincinek tulajdonított Salvator Mundit, a világ legdrágábban eladott festményét is – hogy csak néhányat soroljunk szerzeményeiből. Korábban a legnagyobb ciprusi bank közel 10 százalékának megszerzése elég volt egy ciprusi, azaz európai útlevélre. Előbb Svájcban, majd Monacóban letelepedve inkább csendesen intézte üzleti ügyeit, ám válása felkerült az újságok címoldalára.
Az egykor csodás házasság azt követően romlott meg, hogy 1996-ban Oroszországban meggyanúsították Jevgenyij Pantyelejmonov, a Ribolovljev résztulajdonában álló társaság, a Nyeftyehimik igazgatójának és fő tulajdonosának meggyilkolásával. Dmitrij tizenegy hónap után szabadult, ám a hajdan kedves ember egy embergyűlölő, beilleszkedésre képtelen személyiséggé vált - emlékezik vissza az asszony. Jelena, aki kisebbik lányukkal Annával él együtt, 4,3 milliárd eurót követelt a közös vagyonból. A világ legdrágább válásaként beharangozott ügy végül is mindössze 535 millió euróba került az oligarchának, hála jogi képviselője ügyességének, a per idején alig 25 esztendős, Svájcban diplomázott, fantasztikus tehetségű Tetiana Bershedának. Az ukrán származású, ragyogóan szép ügyvédnő, a "cárnő", ahogy sokan nevezik, kíséri lépéseit, képviseli, védi minden lehetséges eszközzel, minden fórumon. Nem győzik hangsúlyozni, kapcsolatuk kizárólag üzleti, és ezt hihetővé teszi, hogy már közel egy évtizede kitartanak egymás mellett.

Volt mit elsikálni

Tetiana Bersheda gyakran hangoztatja, fél kezét odaadná "Ribónak", s munkája akad bőven. El kellett sikálnia, hogy ügyfele, ahogy azt a Panama Papers megszellőztette, a válási osztozkodást megelőzően offshore cégekbe mentett ki képeket és más vagyontárgyakat. Az ő ötletei alapján kerültek Ribolovljev idősebbik lányának, Kátyának a nevére olyan értékek, mint Manhattan legdrágább lakása, amit 88 millió dollárért Sandy Weill-től, a Citigroup volt elnökétől vettek meg, egy 56 milliót érő szállodakomplexum a svájci Gstaad-ban, és az Athina Onasszisztól 130 millió dollárért megszerzett szigetek, a Sparti és a Skorpió. A lósportnak hódoló lány egy monacói penthouse-on osztozik apjával és nagyszüleivel. A 2000 négyzetméteres "La Belle Époque" 235 millió euróért került Ribolovljev birtokába, s 2011 karácsonya előtt egy nappal lett az AS Monaco társtulajdonosa, 1 euróért megvásárolva a klub 66 százalékát  (33 százalék maradt a herceg, II. Albert tulajdonában).
A klub akkor a francia másodosztályú bajnokság 19. helyén vegetált, hogy azután 2017-ben francia bajnokként eljusson a negyeddöntőig a Bajnokok Ligájában, nem kevés pénzt hozva a tulajdonosnak. Azóta egyes becslések szerint legalább 500 millió euróért adott el a klub játékosokat. A herceg és "Ribo" nem kis büszkeséggel nézhették együtt a világbajnokság meccseit; játékosaik közül Thomas Lemar és Djibril Sidibé a francia csapatot, míg Youri Tielemans az elődöntőig menetelő belga együttest erősítette. De a Le Rocher ("a szikla"), azaz a Monaco csapatában megfordult Thierry Henry, Didier Deschamps, és ott cseperedett a vb szenzációja, Kylian Mbappé is. Albert és Ribolovljev kapcsolatán nem rontott az sem, hogy 2014-ben a Football leaks kiderítette, Ribolovljev egyik befektetési alapja, a ciprusi bejegyzésű Browsefish Limited a portugál játékosügynökkel, Jorge Mendes-szel közösen futballisták gazdasági jogaiban szerzett nem megengedett részesedést.
Hogy ez mit is jelent, arra jó példa a brazil Fabinho esete, akit a Rio Ave 2014-ben kölcsönadott a Monacónak. A játékos jogai akkor már 48,5 százalékig a Browsefish Limited tulajdonában voltak. Azaz a vevő és az eladó mögött is Ribolovljev állt. Mendes gyorsan megvette a "fél" Fabinhót, majd a dokumentumok szerint 10 eurócentért eladta a Monacónak. Legalább is a FIFA felé ezt jelentették, ám valójában 5 és 6 millió euróra taksálja a vizsgálat az összeget, ami Ribolovljevet gazdagította.

Szereti a festményeket

Az orosz oligarcha nemrég lett persona non grata a hercegi palotában, vesztét azonban nem a futballügyek, hanem a festmények iránti szenvedélye okozta. Az oligarcha immár három éve ádáz harcot folytat a "Freeport King"-ként hírnevet szerzett, a világ egyik legjelentősebb műtárgypiaci szolgáltatójaként ismert genfi Yves Bouvier-vel, aki segítette páratlan festménygyűjteménye összehozását. Általa jutott Leonardo Salvator Mundijához, amely tavaly késő ősszel New York-ban a Christie’s árverésén 450 millió dolláros rekordáron talált vevőre.
Egy véletlen találkozás nyitotta fel az orosz szemét. 2014 szilveszterén együtt ebédelt egy New York-i képszakértővel, aki megemlítette, hogy a Modigliani-akt, amit a közelmúltban 118 millió dollárért vett meg Ribolovljev Bouvier közreműködésével, röviddel azelőtt 93,5 millióért cserélt gazdát. A folytatás véget nem érő pereskedés lett, amelyben nem csak a Modigliani tranzakció jogszerűségét kérdőjelezte meg a megszállott orosz gyűjtő, hanem összesen 37 mestermű, 2 milliárd dollárra rugó vételárát is. A Salvator Mundi, amelyért 128 millió dollárt fizetett 2013-ban az orosz, mint kiderült, alig 80 millió dollárért került Bouvier-hez. Ez a 48 milliós árrés rettenetesen fáj Ribolovljevnek, aki mit sem foglalkozva Leonardo minden képzeletet felülmúlóan sikeres eladásával, Monacóban, Szingapúrban, az Egyesült Királyságban és Amerikában is perbe fogta Yves Bouvier-t, de a genfi bíróságnak is munkát ad a nézeteltérés.

Nem is Leonardo alkotása?

Leonardo da Vinci Salvator Mundi című alkotását, amely a közelmúltban 450 millió dollárért kelt el a Christie's aukcióján, továbbra is figyelem övezi. Nemrég egy oxfordi művészettörténész, Matthew Landrus azt állította, hogy az alkotás legalább 80 százalékban Leonardo asszisztensének, Bernardino Luininek a keze munkája. Az olajfestményt amúgy korábban is épp Luini alkotásaként tartották számon, az ő legdrágábban eladott képe 654 000 dollárt ért… A Salvator Mundi első nyilvános bemutatóját szeptemberben rendezték volna az Abu Dzabi Louvre-ban, ám azt - egyelőre indoklás nélkül - elhalasztották.

Da Vinci művét eredetileg 190 millióért ajánlották fel – így 63 milliót spóroltam meg neki – védekezett Bouvier. Négy Modigliani-aktot szerzett neki összesen 200 millióért, s az övéihez nagyon hasonló kép 170 millióért kelt el aukción a közelmúltban. A kollekció úton van ahhoz, hogy a vételár dupláját érje – állítja a svájci, aki a normál jutalék sokszorosát, az oligarcha szerint legalább 1 milliárd dollárt tett zsebre közös ügyleteikből. Ribolovljev szorgalmas katonája, Tetiana azzal érvel, hogy kliense azt hitte, Bouvier egyszerű ügynök, így 10 százalék jutalékra jogosult, de nem ennyire. "Ribo" naiv, és kiszolgáltatott, már csak azért is, mert az oroszon kívül nem beszél más nyelven - hangoztatta az öt nyelven kiválóan beszélő ügyvédnő. Az már más kérdés, hogy Monacóban többen állítják, az oligarcha ért angolul, csak álcázza.
Bouvier-vel egyik lányának keresztanyja, Tania Rappo hozta össze még 2004-ben Ribolovljevet, de a hölgy, legalábbis az orosz, vagy inkább az ügyvédnője teóriája szerint, összejátszott Bouvier-vel. Ezt bizonyítandó, az ezúttal talán túlbuzgó Bersheda átlépte a megengedett határokat. Tavaly ősszel Yves Bouviert és Tania Rappót rendőrök fogadták Monacóban és átmenetileg őrizetbe is kerültek, hogy azután robbanjon a bomba. Letartóztatásuk érdekében ugyanis a "cárnő" nem egészen tiszta eszközöket is bevetett: hatósági prominenseket vesztegetett meg apró ajándékokkal, többüket Gstaadban látta vendégül egy kis síelésre, helikopteres utazással, vacsorával, csokoládékkal, virágokkal örvendeztetve meg a hozzátartozókat. Szinte viccnek is beillik, hogy az egészre úgy derült fény, hogy Bersheda titokban felvételt készített mobiljával egy beszélgetésről, amely Bouvier és Tania között zajlott, majd a mobilt lazán átadta a monacói rendőröknek, bizonyítandó az összejátszást és a rosszhiszeműséget.
Ám a rendőrök nem csak a felvételt hallgatták meg, hanem kíváncsiak lettek Bersheda sms-eire, amelyekről az ügyvédnő azt hitte, rekonstruálhatatlanul kitörölte őket. Nem így történt, s mint sikerrel kibányászták, az ügyvédnő közel 9000 zavarba ejtő sms-t váltott Philippe Narminóval, és más magas rangú monacói rendőrökkel, vizsgálóbírókkal. Narmino, a hercegség igazságszolgáltatásának irányítója "személyes okokból" nyugdíjba vonult, és további fejek hullottak a rendőrségen, ügyészségen, Bersheda személyes adatokkal való visszaélést emlegetett, majd sietve Londonba távozott, "Ribo" állampolgársággal kapcsolatos reményei pedig szertefoszlottak.
Egyelőre döntetlenre áll a színes fordulatokkal tarkított vita. Szingapúrban Ribolovljev elérte, hogy Bouvier ott működő cégének számláit befagyasszák, Amerikában viszont idén májusban a bíróság ejtette keresetét azzal az indokkal, hogy a 450 millió dolláros eladási ár – a mintegy 270 milliós nyereség -fényében nincs jogalapja az orosz mágnás követelésének. Amerikát mostanság jobban érdekli, vajon megállja a helyét a pénzmosás gyanúja abban az ingatlantranzakcióban, amelyben az eladó Donald Trump, a vevő Ribolovljev volt. A hírek szerint a cárnő és megbízója tovább harcol.

Mentőöv Trumpnak

Ribolovljev neve, ha nem is szerepelt közvetlenül az amerikai speciális ügyész, Robert Mueller és csapata által összeállított 13 fős listán, nem kerülte el a Kreml-kapcsolatokat vizsgálók látókörét. Az ingatlanhitel-válság csúcspontján 2008-ban, a fizetésképtelenség határán lévő Donald Trump ugyanis mentőövet kapott tőle és az ügylet körülményei a jelek szerint ma sem érdektelenek. A Maison de L'Amitie (Barátság háza) néven ismert, 18 hálószobás Palm Beach-i rezidencia, márványoszlopostul, 24 karátos arannyal bevont csapokkal 2005-ben 41 millió dollárért lett Trump tulajdona, hogy azután négy évvel később, a legjobb pillanatban megvegye tőle 95 millióért a "gazdag orosz". Üzleti, minden politikai szándéktól mentes döntés volt, állítja a tranzakcióban érdekelt családi tröszt szóvivője. Azóta a 62 ezer négyzetlábnyi területen felhúzott épületet lebontották, a tengerparti telket három részre darabolták, kettőt összesen 71 millió dollárért tavaly értékesítettek, egy 42 millió dollárra taksált földdarab még eladásra vár. Bár állítólag Trump és Ribolovljev nem ismerték egymást, útjaik gyakran vezettek egy helyre. 2008-ban Trump ciprusi céget alapított, Ribolovljev pedig már korábban Ciprusra menekítette pénzét, s az egyik legnagyobb ciprusi bank, a Bank of Cyprus 10 százalékos tulajdonosaként, ciprusi állampolgárként a szigetországban élt. Merő véletlen, hogy a Bank of Cyprus fő részvényese Wilbur Ross volt, aki később kereskedelmi miniszter lett Trump kormányában. Egyesek szerint Ribolovljev és Trump többször is találkoztak egy németországi klinikán, jachtjuk is kikötött egymás mellett. Az orosz kapcsolatokat vizsgáló amerikai bizottság gyanítja, hogy magángépeik is egymás mellett parkoltak egy észak-karolinai repülőtéren, 2016 novemberében, öt nappal a választások előtt. Bizonyított, hogy amikor Ribolovljev Airbus A319 jetje Las Vegas-ban, Burbankban és Miamiban járt, Trump pont akkor és ott kampányolt. Az már csak hab a tortán, hogy a horvát vizekre egyszerre támadt gusztusa Trump lányának, vejének és Ribolovljevnek is 2016 nyarán.

Mit visz a Káma folyó?

A Forbes 2018-as listája 6,8 milliárd dollárra taksálja az 52 esztendős Dmitrij Ribolovljev vagyonát, ami manapság csak a 242. helyre elegendő a világ gazdagjainak rangsorában. Pedig 2007-ben a világ egyik legnagyobb műtrágyagyára, az Uralkali tulajdonosaként bekerült a 100 leggazdagabb közé. Az Uralkalit kétes körülmények között szerezte meg Ribolovljev és családja. A legendák szerint politikai és bűnözői körökkel ápolt kapcsolatok is segítették a fiatal, tehetséges orvost és szakmabeli, csodaszép feleségét a 90-es évek elején. Mindketten Permben végezték az egyetemet, a helyi kórház kardiológiai osztályán kezdtek dolgozni és Dmitrij, szintén orvos apjának diagnosztikai vállalkozásában is segédkeztek. De az igazi üzletbe 1992-től kóstoltak bele, hogy azután néhány év alatt a világ 10. legnagyobb műtrágyagyára, az Uralkali irányítóivá váljanak.
Az Uralkali szárnyalt, és a cégnek üzleti szempontból még az sem ártott, hogy 2006-ban beomlott Bereznyikiben az egyik legfontosabb bányája. Ártalmas anyagokkal teli víz árasztotta el a környéket, 12 ezer embert kellett kiköltöztetni, megszűnt az áramszolgáltatás, 50 millió tonna kálium ment veszendőbe pusztán azért, mert az Uralkali spórolt, nem töltötték fel a kitermelés során keletkező tárnákat, amelyek végül is a bányaomlás kiváltó okai voltak. A bánya környékén hatalmas üregek keletkeztek és időről időre újabb tátongó gödrök azzal fenyegetik a várost, hogy véglegesen elnyeli a föld. A katasztrófát követően a világpiacon a káliumalapú műtrágya kínálata csökkent, az árak elszálltak, az Uralkali bevételei pedig az egekbe szöktek. 2007 őszén sikerrel bevezették a társaságot a londoni tőzsdére, Ribolovljev egymilliárd dollárt nyert az ügyleten. A kormány első jelentése kizárólag a természetet hibáztatta, Ribolovljev felelősségéről nem esett szó, igaz a vizsgálatot irányító bányászati miniszter Ribolovljev jó barátja volt. Moszkva újabb, már miniszterelnök-helyettes által irányított bizottsága később 2,6 milliárd dollárnyi kárt rótt fel neki, de 2010 nyarán Ribolovljev sietve úgy döntött, eladja többségi tulajdonát egy Kreml-közeli oligarchának. 6 és félmillárd dollárral a zsebében végleg elhagyta Oroszországot. Családja ekkor már évek óta Svájcban élt, ő maga pedig, feleségétől válófélben, Monacóba költözött. A Káma folyóban pedig sokszor a megengedett szennyezési szint 1850-szeresét mérik még napjainkban is.

2018.09.23 12:30
Frissítve: 2018.09.23 12:30

Hogyan csináljunk rossz iskolát?

Publikálás dátuma
2018.09.23 10:15

Fotó: MTI/ Balázs Attila
Magyarországon hagyomány, hogy az iskolarendszert kézben tartja az állam, s a lehető legszűkebbre szabja szakmai, gazdasági, döntési szabadságát.
Néhány évtized alatt minden megváltozna a földön, ha az emberiség megállapodna egy közös célban: a jövőben minden megszületett gyermeknek biztosítani kell, hogy eljusson képességei határához, birtokában legyen a megismerés, a felismerés, az értelmezés, a döntés és a végrehajtás képességének. Gyarapodjon a sikeres és elégedett emberek száma, akik tudatosan elutasítják az irigység, a gyűlölködés a kirekesztés minden formáját, akik értik, tudják, mi játszódik le körülöttük és a világban, akik felismerik lehetőségeiket, s ki is használják azt. A fegyverkezésre fordított pénzt csoportosítsák át az oktatásra, hogy minden igényt kielégítő feltételek között, a legfelkészültebb, a leggyerekszeretőbb, a legjobb körülmények között élő pedagógusok foglalkozzanak az ifjúsággal. A világ hadseregeinek pedig legyen az a feladata, hogy megvédje a tanítás szabadságát, a tanuláshoz való szabad hozzáférés jogát. Ha ez a csoda végbemegy, nem lehet többé egymásra uszítani a népeket, a nemzeteket, a különböző valláshoz, a különböző felekezethez tartózókat. Ha ez a csoda végbemegy, nem juthatnak döntési pozícióba azok, akik lángba boríthatják a világot.
Míg az oktatás nemzetek feletti üggyé válik – amire sajnos az ellenérdekeltek igen magas száma miatt kevés az esély –, az országok és a benne élők sorsa attól függ, hogy a hatalom gyakorlói az oktatási rendszert saját, vagy a köz érdekeinek a szolgálatába állítják. A hatalom szolgálatába állított oktatási rendszer azt és annyit közvetít, amennyi a hatalom érdekében áll, ha kell, a lehető legszűkebbre szabja az ismeretekhez, az információkhoz való hozzáférést. Célja és feladata meggátolni annak felismerését, hogy a hatalom visszaél a lehetőségeivel. Célja és feladata elhitetni az emberekkel, hogy csak a regnáló hatalom alkalmas és képes segíteni rajtuk. Célja és feladata elhitetni, hogy csak a regnáló hatalom képes megóvni az országot és a benne élőket a külső és belső ellenségtől. Célja és feladata elhitetni, hogy a regnáló hatalomnak nincs alternatívája, s aki nem hisz ebben, az nem része az országot alkotó közösségnek.
A köz érdekeit szolgáló oktatási rendszer összehangolja az egyén, a család és az állam érdekeit. Utat enged az egyén boldogulásához, a társadalom tudásszintje emelkedéséhez, hozzájárulva ezzel a nyitott és befogadó társadalom felépítéséhez. Célja és feladata megalapozni a jóléti társadalom létrehozását. A hatalom szolgálatába állított oktatási rendszerben nincs tanszabadság, nincs szabad iskola, nem lehet jó az iskola. Mitől jó az iskola? Az iskola akkor jó, ha a gyermek jól érzi magát benne. A gyermek akkor érzi jól magát az iskolában, ha érzi, hogy ami ott történik, az érte történik, ha érzi, hogy egy közösség egyenjogú, megbecsült tagja, érzi, hogy részese, s nem elszenvedője a tanulás folyamatának, felébresztik és kielégítik kíváncsiságát, tudásszomját.
Magyarországon hagyomány, hogy az iskolarendszert kézben tartja az állam, s a lehető legszűkebbre szabja szakmai, gazdasági, döntési szabadságát. Ezt a hagyományt szakította meg a nyolcvanas évek oktatási reformmozgalma, amely először rést ütött a tantervi szabályozás állami monopóliumán, majd megtörte az intézményfenntartásban is az állam egyeduralmát. Az önkormányzati rendszer felállásával kialakult a feladatmegosztás új rendje, amelynek hozományaképpen az oktatás intézményei szervezeti, gazdasági, szakmai önállóságot kaptak. Sokszínűvé vált az iskolarendszer, működött a tankönyvpiac, terjedtek az új pedagógiai módszerek. Megnyílt az út a nyitott, befogadó, gyermekközpontú intézmények kiépítéséhez, amelyben partneri kapcsolatban áll a szülő és a pedagógus, amelyben minden döntés, intézkedés a gyermek érdekében születik meg, Kinyíltak a középiskolák kapui. Egyre többen szereztek érettségit, léptek be a felsőoktatásba. Politikai egyezség jött létre a pályaválasztási kényszer idejének tizenhat éves kor utáni kitolására, a tankötelezettség idejének meghosszabbítására, az iskolai szegregáció felszámolására. Egyre több jel mutatott arra, hogy sikerül az oktatási rendszert a köz érdekébe állítani. Miután az oktatás szervezése a gyermek mindenek felett álló érdeke és az egyenlő bánásmód követelménye alapelveire épült, szaporodott a jó iskolák száma.
Az oktatás modernizációs folyamata 2010-ben félbeszakadt, majd 2013-tól minden a visszájára fordult. Az állam a közhatalmi funkciók mellett magához ragadta az intézmény fenntartásával, sőt az iskolai nevelés és oktatás ellátásával összefüggő feladatokat is. Az állami ellátórendszerben nem történhet más, mint amit megenged az állam. Állami a tanterv, a tankönyv, a tanmenet. Az állam diszponál a pedagógus felett. Megmondja, mit és miből taníthat. Ellenőrizheti minden lépését, a munkahelyén és azon kívül is. Az állam diszponál a tanuló és a szülő felett. A gyermek munkaterhei nagyobbak, mint a tanáré. A továbbtanulás lehetőségei beszűkültek, a tankötelezettség ideje csökkent, az államnak tizenhat éves kor után nincs ellátási kötelezettsége. Az iskolák az állam igényeit teljesítik, régen elfelejtették, hogy a tanulókért vannak.
A 2010-ben jogszerűen megválasztott, az alkotmányozáshoz szükséges parlamenti többséget is megszerző politikai erő, hatalmának megőrzése érdekében – visszaélve a választói felhatalmazással, a demokratikus jogállamot lebontva – zsarnoki rendszert épített ki. Ma is igaz Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének minden szava: "Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van…", nemcsak az óvodákban, hanem az iskolákban is. "Hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban": a pedagógus, az igazgató, a szülő és gyermeke. Szem a láncban a szakszervezeti vezető, ki cselekedni rest, de kész a hatalommal való alkudozásra, megegyezésre. Szem a láncban, aki kétszer is felkérte ezt a kormányt a maradásra, akár úgy, hogy elment rájuk szavazni, akár úgy, hogy otthon maradt a lakásában. Szem a láncban az is, ki alámerülve – némán és cinkosként – vár egy jobb világra.
Vajon mi lesz azoknak a sorsa, akiket az iskolarendszer felkészületlenül, hiányos ismeretekkel az utcára lökött? Vajon mi lesz az ország sorsa, ha legjobbjai – száz év alatt harmadszor – máshol keresik a boldogulást? Nem költői kérdések ezek, még sincs válasz rájuk. Európa megtette, amit megtehetett. Kimondta, hogy a király meztelen. A csaló szabót és segédjeit azonban nekünk kell az őket megillető helyre tenni.
2018.09.23 10:15
Frissítve: 2018.09.23 10:15