Bod Péter: Kinek jut még eszébe Ferenc Ferdinánd?

Publikálás dátuma
2017.11.04 08:35
FOTÓ: FORTEPAN/KOMLÓS PÉTER
Fotó: /
HAJDÚ TIBOR ÉS POLLMANN FERENC MŰVE - Kimeríthetetlenül gazdag információkban

Örök intelem: ha a mát jobban akarjuk érteni, olvassunk történelmet. Az első világháború kitörésének századik évfordulójára több páratlanul fontos, a témát összegző munka került a könyvesboltokba, amelyek közül érdemtelenül kevés szó esett a Hajdu Tibor és Pollmann Ferenc szerzőpáros művéről, amely A régi Magyarország utolsó háborúja 1914-1918 címet viseli. Jelentőségéről annyit: megkerülhetetlen elemzés.

Az első világháborút az európai hatalmak robbantották ki, amelynek végeredményeként a kontinens elvesztette világuralmi szerepét, és lett – ez az állapot a mai napig tart – hatalmi szempontból másodrangú földrész. Ez a tételmondat a kiindulópontja a Hajdu-Pollmann-féle kötetnek. A szerzők célkitűzése abban különbözik minden egyéb, az elmúlt években megjelent, az első világháborúról szóló kötettől, hogy a Monarchiát és annak hadseregének háborús szerepét elemzik, részletekbe menően taglalva az idetartozó hadtörténeti tudnivalókat. Frontról frontra, évről évre.

Háborúpárti tábornokok

Mi sem bizonyítja jobban, mennyire puskaporos volt 1913-ban a levegő, mint az a tény, hogy a Monarchia vezérkari főnöke, Conrad von Hötzendorf ebben az évben huszonöt alkalommal (!) tett javaslatot a Szerbia elleni háborúra. Ilyen előzmények után ölték meg egy évvel később Ferenc Ferdinándot, de okszerű kapcsolatot még ez sem jelentett a háború kitöréséhez – nyomatékosít a kötet. A Népszava vezércikkénél (1914. július 22.) jövőbe látóbban aligha lehetett fogalmazni: „Két ember megöltek Szarajevóban, és ezért most már nemcsak Ausztria és Magyarország népeit és Szerbia népét, hanem az egész európai civilizáció minden értékét akarják kockára tenni.” Az elkövetkező évek minden egyes napja igazolta az idézett mondat igazságtartalmát. A Szerbia ellen megindított támadás lángba borította Európát: a tábornokok háborús követelései a politikai döntéshozóknál meghallgatásra találtak. A tisztánlátás pillanatai már az első háborús év végén eljöttek. Lovászy Márton, a Magyarország főszerkesztője a lap karácsonyi számában így érvelt: „Ez a háború messze eltávolodott eredeti forrásaitól. Kinek jut még eszébe boldogtalan trónörökösünk sorsa?” Ennyit a boszniai merénylet viszonylagosságáról.

Magyar szempontból a kiindulópont világos: 1914 előtt nagyjából hatvanöt éven át béke honolt Európában. A Monarchiát olyan régen irányította Ferenc József, hogy trónra lépése az emlékezet homályába merült. (Szorosan összefügg ezzel, hogy amikor 1916 novemberében – a háború kellős közepén – meghalt, kevesen hitték, hogy a rendszere nélküle fennmaradhat.) Noha a háború lehetősége évtizedek óta a levegőben lógott, senki nem gondolta, hogy néhány hónapnál tovább tartana. Nem hazudott, csupán tévedett Vilmos német császár, amikor arra tett ígéretet népének 1914 nyarán, hogy mire a levelek lehullanak, katonáik otthon lesznek. Ugyanezt gondolták a nála katonailag képzettebb német, osztrák és magyar tábornokok is. A régi Magyarország utolsó háborúja cím mindennél beszédesebb. A Monarchia, ezen belül hazánk politikai elitje nem vetett számot a lehetőséggel, hogy a háborús vereség esetén felbomlik az államszövetség, és darabjaira esik a történelmi Magyarország. (Ez a veszély szinte kizárólag Tisza István miniszterelnök és Ady Endre fejében fordult meg.) Annak kockázatát sem gondolták végig, hogy „a Monarchia rozzant szekerét nem kellene a német militarizmus veszett paripáihoz kötni”, kizárva ezzel minden más külpolitikai orientáció lehetőségét. A Monarchia vezetőiben fel sem merült annak lehetősége, hogy szövetségesük, a csodált Németország vereséget szenvedhet a háborúban, noha ennek legalább az elvi lehetőségét fenn kellett volna tartani. Annak ismeretében különösen, hogy Franciaország, Oroszország és Anglia (majd Olaszország) állt a küzdőtér másik oldalán.

FOTÓ: FORTEPAN/BABARCZY ESZTER

FOTÓ: FORTEPAN/BABARCZY ESZTER

A rossz sakkozó

Az európai háború kirobbanásának lehetősége legalább 1894 óta a levegőben lógott, ahogy a szerzők fogalmaznak: a kontinens diplomatái saját ügyességüket hangoztatták később, hogy két évtizeddel sikerült elodázni a háborút. (Utólagos okoskodás, de a fegyverek gyorsuló tökéletesedése miatt ez a húsz év inkább hátránnyá, mint előnnyé vált.) Nem egyszerűen a „boldog békeidők” hosszú háborúmentes időszaka tette vakká és süketté európai népeit a közelgő háború rémségei iránt. A kontinens embere mit sem tudott az európai nagyhatalmak hadseregeinek háborús készülődéséről, arról, hogy a katonai tervezőasztalokon milyen hadmozdulatokat modelleznek. A Monarchia katonai doktrínája arra épült, hogy a közép-európai birodalmat Oroszország előbb vagy utóbb megtámadja. Ausztria-Magyarország korábbi hadügyminisztere (1902-1906), Heinrich Pietreich egy 1911-es munkájában amellett érvelt, hogy az orosz-francia-angol antant létrejötte után a kontinentális háború elkerülhetetlen, amit egyedül az oroszok felkészülése késleltet. Bécs (és egyben Budapest) Oroszországgal kapcsolatos magatartása a legrosszabb sakkjátékoséra emlékeztetett, aki kizárólag az ellenfél, számára legkedvezőbb lépéseivel számolt. Ezt nevezi a Hajdu-Pollmann kötet „wishful thinking”, azaz vágyvezérelt gondolkodásnak.

Az orosz-japán háborúból (1905) tévesen azt a következtetést vonták le, hogy Oroszország gyenge. A tévedés talán nem is ebben állt, hanem az időmeghatározásban. Moszkva számára kijózanító pofon volt a Japántól elszenvedett vereség, amely arra sarkallta, hogy gőzerővel nekilásson a birodalom modernizálásának. Hála a Credit Lyonnais banknak, óriási hiteleket kaptak a vasút modernizálására és pályaépítésre. (Ebben az időben a francia pénzintézetek voltak Európa hitelezői, és a Monarchia igencsak megérezte, amikor a háború előtt elapadtak a francia források.) A vasútépítésekkel 1914-re végeztek az oroszok, és ezért csődöt mondott a központi hatalmak indítóoffenzívájának terve. Berlin és Bécs abból indult ki, hogy az orosz mozgósítás sokáig fog tartani, így a németek a nyugati fronton addig döntésre viszik a dolgokat, és az onnan felszabaduló német hadtesteket és hadosztályokat átirányíthatják a keleti frontra. Tehát a Monarchia titkosszolgálata is csődöt mondott, mert képtelen volt érzékelni az Oroszországban zajló nagy ütemű változásokat. (A Monarchia titkosszolgálatának vezetőjét a háború előtt Alfred Redlnek hívták. Utóbb kiderült: orosz kém volt.)

Tragikus módon az Oroszországnak nyújtott francia hitelek nem lebecsülhető szerepet játszottak a történelmi Magyarország felbomlásában. A bolsevik forradalmat követően Lenin bejelentette, hogy a cár által felvett hiteleket nem fizetik vissza, amit a háború utolsó évében miniszterelnökké választott Clemenceau nem fogadott el, ezért különösen sürgetővé vált számára a geopolitikai helyzete folytán fontossá váló Románia megerősítése, és a kisantant létrehozása. A trianoni békediktátum azonban korántsem csak ezért következett be. Erdély sorsa már 1916-ban megpecsételődött, amikor a franciák Romániának ígérték. A Monarchia vezetése tisztán látta, hogy Oroszország katonailag legyőzhetetlen. Elfoglalni, megszállni méretei miatt képtelenség, de ugyanez korántsem mondható el a vele szemben álló soknemzetiségű, ám területét és lélekszámát tekintve mégiscsak szerényebb birodalomról. Moszkva 1917-ben 6,9 milliós hadsereggel rendelkezett, és ezt a mennyiségi mutatót a jogos minőségi kifogások csak egy pontig ronthatták le – vonható meg az elemzői látlelet.

A végzet szele

A 20. század első évtizedét két ellentétes folyamat határozat meg – legalábbis Bécs és Budapest szempontjából. Az éledező nacionalizmusok egyfelől, a szupranacionális birodalmi keret (maga a soknemzetiségű Monarchia) másfelől. A helyzetet nagyban árnyalta a tény, hogy Magyarország lakóinak fele szláv és román volt, ám hiába éledezett a nacionalizmus, az elszakadási tervek feltételei teljességgel hiányoztak. Ebben hozott döntő fordulatot a háború, illetve az, hogy a Monarchia a vesztes oldalra került. Soha meg nem válaszolható kérdés: mi történt volna a birodalommal, ha békében, reformok útján lát neki az államszervezet modernizációjához.

Hihetetlenül izgalmasan járja körbe a szerzőpáros könyve a Monarchia felbomlásának világpolitikai összefüggéseit. Kiderül: semmiféle eleve elrendeltség nem játszott ebben szerepet. Sőt, 1916-17-ig az antant hatalmakban fel sem merült, hogy felszámolják ezt az államalakulatot. Nem véletlen – noha csak mellékszál –, hogy a németek indította korlátlan tengeralattjáró-háborújára válaszul az Egyesült Államok csak Németországnak üzenet hadat. A Monarchia ebben az akcióban nem vett részt, így nem is lehetett címzett, de távlati célként az lebegett Washington szeme előtt, hogy Bécset ilyen módon is segítheti abban, hogy leváljon Berlinről, és különbékét kössön. A titkos tárgyalások meg is kezdődtek, de a bécsi amerikai követ erről szóló előterjesztése süket fülekre talált. Nem véletlenül olvashatjuk a kötetben – sokfajta összefüggésben – az alábbi mondatot: „(…) a Monarchia diplomáciája és külügyminiszterei egymást túlszárnyaló ügyetlenségeivel a reménytelen helyzeten is tudtak tovább rontani (…)”. A háború második felétől ez az egyszerre politikai és diplomácia fogyatékosság már előrevetítette a tragikus végkifejletet. A végzet szele 1916-ban legyintette meg Magyarországot, amikor a román hadsereg betört Erdélybe. (Ady a csucsai kastély magasságából elborzadva szemlélte a hadak vonulását, beteljesedni látta a háború kirobbanásakor tett kijelentését, hogy Magyarország abban a formában megszűnik létezni, ahogyan addig ismertük. És mint tudjuk, Ady látnok volt.) A magyar közvélemény, a hátország ekkor találkozott közvetlenül a vérontással, és ébredt tudatára: Erdély elveszhet.

Kimeríthetetlenül gazdag Hajdu Tibor és Pollmann Ferenc műve, amely sajátos nézőpontja miatt kiegészíti és árnyalja, olykor mikroszkopikus közelségbe hozza az első világháború kapcsán mindazt, amire jellegénél fogva nem vállalkozhatott sok, nemrég megjelent kitűnő tanulmánykötet. Egy világ elmúlásának könyvét is a kezünkbe tartjuk, amikor A régi Magyarország utolsó háborúját olvassuk. Egy zseniális mondat kívánkozik ide a szerzőktől, amelyet körbeleng a „valami véget ér” érzése. Az időpont 1918: „A Monarchia már bomlásnak indult, de hadseregének frontjai még szilárdan álltak egy nem létező birodalom határain.”

A többit tudjuk.

Szerző
2017.11.04 08:35

Fukuyama-kérdőjelek (Demokrácia liberalizmus nélkül?)

Publikálás dátuma
2018.09.16 18:30

Fotó: AFP/ ULF ANDERSEN
A rendszerváltásra, a hidegháború végére reflektáló értelmiségiek közül néhányan talán ma is ismerik Francis Fukuyama nevét. A japán származású amerikai egy másodpercre közismertté vált '89 nyarán, a berlini fal leomlása előtt, amikor Gorbacsov még a Kremlben ült. Kijelentette, hogy a Nyugat, a liberális világrend nem egyszerűen egy csatát nyert meg, hanem tartósan, talán "örökké" a nagy háborút; s most majd övé lesz az új világ.

A győzelem zászlaja

Nálunk talán az eredeti szöveget – egy rövidebb esszét és később egy kisebb könyvet - nem sokan olvasták, de Kelet-Közép-Európában azért minden magát gondolkodónak vélő szöveggyártó reagált rá: azok is, akiket Fukuyama győztesnek nyilvánított és azok is, akiket vesztesnek. Számszerűen az utóbbi kommentátor-csapat volt többségben: és mindegyik külön-külön a maga híveinek megfogalmazta, miért nincs Fukuyamának igaza és hogy, miért nem ez a harc volt a végső. S hogy még minden előttük van. Erre a magukat győztesnek hívőknek is el kellett közönségüknek még egyszer ismételni, hogy ők pedig győztek, punktum.
Persze, a hidegháború bizonyos értelemben valódi háború volt, még ha a végén keveset, vagy alig lőttek. S ehhez a befejezéshez nem csak a fegyverletétel, hanem a szimbolikus fordulat elismerése is szükséges volt. Körülbelül úgy, mint 1945 májusában, amikor egy vöröskatona kitűzte a Reichstagra a győzelem zászlaját. Rettenetes áldozattal járt, de a győzelem megvan. Az ideológiai vita is befejeződött. Ennyi.
Nincs semmi baj Fukuyama esszéjével. Nem nagyon mély, de hát akkor kit érdekelt, hogy a szerző jól, vagy rosszul értelmezte a bevezetésben Hegelt. Vagy az, hogy hogyan "fejeződik be" bármi is a történelemben. S bár "súlyra" a Fukuyama kritikusai sokkal többen voltak, amikor később rákérdeztek, a politológus nem revideálta önmagát. Később írt néhány alapvető nagy politikatudományi tankönyvet, amelyekhez ismét tanulmányok ezreiben fűztek kommentárokat. S ezekben alapjában már nem a "történelem végével" foglalkozott. Utolsó eredeti munkájában idén aktuális ügyről, az identitáspolitikáról van szó.
Egy CEU-konferencián 2015 októberében Pesten is járt. Nyilatkozott is az Indexnek (Tóth Gergely, 2015. 10. 10.), de akkor sem egy szellemi óriás beszélt. Elmondta, hogy tíz év, s az illiberális demokrácia megbukik. Persze, ilyesminek még nincs nyoma. Fukuyama azonban tetszeni akart a jelenlevő sajtónak (ez számára mindig fontos volt, akkor is, ha nem világlapokról van szó). Az sem volt teoretikusan túl eredeti, amikor azt mondta, a liberális rendszer mai fő veszélyeztetői, Kína és Oroszország gazdaságilag egyszer majdcsak gyengülni kezdenek, s ettől Amerika és Európa a világban felértékelődik. Futóversenynél egy nagy edző arra épít, hogy a versenytársaknak majd kifordul a lábuk… De Fukuyama, úgy tűnik, legalább öt jelentős könyvével, így is komoly partner.
Bennünket alapvetően néhány fontosabb ügy foglalkoztat. Először is, hogyan születik egy közpolitikai szuper bestseller? Milyen intellektuális- és médiaelemek, milyen időzítés kellenek hozzá? Eszünk ágában sincs egy napilapban a szerzőt tartalmilag kikezdeni. Egyébként úgy tűnik, hogy a tartalom e történetben kezdetben majdnem érdektelen volt. Később, persze, körbenőtt fontos elemekkel.
A második, maga Fukuyama feltűnése. Jó emberektől okosakat tanult, de 1989 tavaszán még messze volt attól, hogy igazi nemzetközi tojásfejűvé váljon. Évekkel később lesz az. Mindenesetre sokáig a RAND Corporation, egy híres kaliforniai biztonságpolitikai elemző cég szovjetológiai szakértője. De épp otthagyta őket, hogy még közelebb kerüljön a politikához, s a külügyminisztérium elemzője lett (gondolom, szovjet ügyekben foglalkoztatták). Egy ilyen fiatalembertől, ilyen életúttal nem túl forradalmi kijelentés épp akkor, hogy "győztünk". Legfeljebb sokan egy kicsit gyorsnak találták. Tartott egy előadást minderről, azután elkezdett a szöveggel házalni. Közvetítőkön keresztül eljutott a The National Interesthez, egy klasszikus, külpolitikai realistaként jegyzett szaklaphoz, amely némi habozás után publikálta. '89 nyarának végén a nyugati sajtó ezt az üzenetet akarta hallani, ráadásul egy katonai/külpolitika cég elemzőjétől, aki az oroszokról biztosan sokat tud. Tízezrek kezdték hivatkozni, a cikkből egy év alatt könyvet írt, s Gorbacsov közben tényleg megbukott.

Csak atlanti minták?

Ezzel együtt valószínűleg elfeledtük volna, ha nem varr a gomb köré egy elegáns kabátot Hegelből, történelemfilozófiából és egy kivételesen érdekes orosz-francia Hegel-szakértőből és tudományfilozófusból, Kojève-ből (franciás helyesírással), akinek a szövegeit a Cornellen tanulmányozta. Majd az első munkához írt még fél tucatot, melyek eredetisége, hogy keverik a történelemfilozófiát és a gyakorlati külpolitikai gondolkodást. Az ilyesmi azóta sokak által művelt műfajjá vált, s a külpolitikai túltájékozottságra ma is van vevő.
'89 táján Fukuyama még a demokrácia globális kiterjedéseként élte meg, amit látott. Ma már inkább (mint a friss identitás-könyvben) a védelemre kész és jól szervezett területi állam nála a demokrácia, mint a stabilizált rendszer alapja. Persze, érzékeli a mozgást maga körül, mindenekelőtt a repedéseket a középosztály pozícióiban és az etnikai választóvonalak erősödését a nagy demokráciákban, például Indiában a 2014-es választásokon. Az persze, nem igazán világos, hogy jön ki mindebből hosszabb távon a kikezdhetetlen liberális demokrácia "univerzális evolúciós modellként". Fukuyama szerint területileg szervezett állam nélkül nincs jogrend. És elismeri, hogy liberális eszközökkel nem sikerült az újabb időkben összerakni ilyen államot (a szemünk előtt omlottak össze az ilyen kísérletek Afganisztánban, Irakban, vagy Líbiában, s pozitív ellenpéldák nem ismertek). Szerinte a liberális állam csökkentette a polgárháborúk és/vagy civil konfliktusok veszélyét (Ukrajnában most ennek ismét pont az ellenkezőjét láthatjuk). Akik pedig a területi államszervezésből hosszabb távon kimaradnak, azokat elég nagy valószínűséggel valamilyen formában újragyarmatosítják.
Azonban úgy hisszük, hogy Fukuyama ragaszkodása az "általános evolúcióhoz" félrevisz. Ide kötődő ötleteiben reálfolyamatok, például kötőpontok "politökonómiához" és a technológiához nem is szerepelnek. Egy csomó demokratikus technika, amely ma valamiképpen alternatívnak számít, s amely igazán valamilyen formában már a középkorban megjelent (petíciók, népszavazások, időbeli korlátok politikai posztok betöltésénél, különböző testületi szavazások politikai tisztségeknél), ahogy a brit John Keane óriás demokráciatörténeti monográfiájában bemutatja, a területi államtól független, és e sokféleség nem illeszkedik Fukuyama alapsémájába.
A vitákban most igazán a nem atlanti demokráciák érdekesek. Sokan állítják kifogásként, hogy Fukuyama Európa- és Amerika-centrikus, másféle demokráciákkal nem tud mihez kezdeni. Miközben azóta egymás után születnek Ázsiában, Afrikában demokráciák (ez vitathatatlan a leírásokból), de ezeknek közük nincs az atlanti liberalizmus államberendezéseihez (például Tajvan, Dél-Afrika, India, Indonézia). Tehát demokráciák sokfelé léteznek az euro-atlanti liberalizmus kulturális csomagja nélkül. Akkor miért hisszük, hogy Európában a kulturális környezet, vagy valami más ezt abszolút kizárná? Hogy akár e pillanatban a Balkánon már nem ezek a formák vannak többségben? Vagy miért nem terjedhetnek olyan demokratikus formák Dél- és Közép-Európában is, amelyek közelebb vannak a közvetlen demokráciához, mint a középosztály politikai pártjainak korábbi többségéhez? Miért kellene kizárólag az atlanti mintákat tartani demokráciának?

Van kitől tanulni

Persze, nincs semmi baj Fukuyama evolúciós liberalizmusával, ahogy azt ismét Keane nevezi, de hát sok mindent - főleg Európán kívül - nem vesz észre, s ezért horizontja a valóban észlelhetőnél talán elkeseredettebb. Mindezt persze színezi, hogy a jelenlegi kommunikációs és médiaforradalom még messze nem fejeződött be, s a demokrácia lehetséges állapotait pedig igen nagy valószínűséggel e technológiák fogják végül egy ideig meghatározni. Fukuyama idézi Woodrow Wilsont arról, hogy a demokratákat jobban érdekli a hatalom ellenőrzése, mint annak hatékony működtetése. Tudjuk, nem kell hozzá modern rendszerelmélet, hogy transzparens ellenőrzés nélkül nincs korszerű hatalom. Ma az ezt szolgáló legkülönfélébb technikai megoldások is kiépültek. Ugyanakkor Fukuyama számos kritikusának természetesen igaza van, amikor azt hangsúlyozza, a territoriális államtól függetlenül számtalan nemzetközi szervezet bír növekvő reális befolyással, s hogy e szervezetek szerkezetükben nem demokratikusak (nemzetközi elitek rakják azokat össze senki által nem ellenőrizve). Ezt az elemet Magyarországon manapság igyekezzük elfeledni, amikor azt hisszük: a saját nemzetállamunkat, amelyet ellenzékből befolyásolni most nem tudunk, majd ezek a nemzetközi szervezetek fogják helyettünk ellenőrizni és helyeznek bennünket vissza egy nekünk demokratikusnak tűnő közrendbe. De hát ez demokrácia-helyettesítés, vagy pótlék, s nem demokrácia lenne. S még ez sem működik. Hiába hisszük, hogy ezek a szervezetek, ha bajuk van a pillanatnyi magyar kormányoldallal, gyökereiket illetően rögtön demokratikussá válnak.
Pillanatnyilag történetünk szempontjából mindegy, hogy ebbe a Fukuyama-világba nem illik bele Kína, amelynek nemzeti (birodalmi) és globális ambíciói egyidejűek. Ráadásul Fukuyama is tudja, vagy hiszi, hogy Kínát nem a kommunisták alakították egyszerűen ilyenné, s hogy abban a jogállam egyáltalán, még a korai császárságok idején sem alakult ki, mert ahhoz ott valamiféle transzcendentális vallás kellett volna. Ma már ez mindegy, fontosabb, hogy történetileg létezik egy jogállam nélküli globalizációs, vagy modernizációs minta, s magától egyáltalán nem tűnik el. Önmagában Kína persze arról sem álmodozik, hogy a közép-európai autokraták egyszerűen a vazallusai legyenek, de maga az elvi mozgástér hosszabb távon e formák számára kiszélesedik. De nincs szó ázsiai kulturális minták másolásáról (amelyeket, ha valaki akarná, sem tudná importálni). De létrejön egy nem demokratikus minta, amely egy fogyasztani tudó nagy középosztály támogatására épül, és új technológiákat használ ellenőrzésre, valamint újrakreálja és nemzetinek nevezi kulturális fantáziáit. S ezt a modellt a jogállam igazán belülről nem érdekli.
A közép-európai populistáknak van kiktől tanulniuk. Kaliforniát középtávon elfelejthetjük. De szerencsére nálunk mindehhez hiányzik a kritikus tömeg. Másban nagyon nem reménykedhetünk.
2018.09.16 18:30
Frissítve: 2018.09.16 18:30

Miklós Gábor: Szobortúrán Szkopjéban

Publikálás dátuma
2018.09.16 17:18

Fotó: A szerző felvétele/
Budapesten sokszor látni belvárosi építkezéseken, hogy egy patinás épületből csak a homlokzatot tartják meg, a mögötte lévő régi házat pedig lebontják, hogy valami egészen újat építsenek oda. Faszádizmusnak nevezik ezt a műemlékvédők által indokoltan kiátkozott gyakorlatot.

A világ giccs-központja

De mi van akkor, ha nincs is régi ház? Ha van megfelelő politikai megrendelés, akkor épül majd vadiúj régi homlokzat. Akár ház nélkül is, ha a politika úgy kívánja. Szkopje, a balkáni Macedónia fővárosa pár éve a világ giccs-központjaként híresült el. A korábban ott uralkodó jobboldali kormány múlt- és identitásépítő szenvedélyében szobrokkal és neoklasszikus építményekkel szórta tele a várost. Sajátos turistalátványosságot építettek – nagyon drágán.
Nem kell keresni a szobrokat - kikerülni sem tudja őket a járókelő. Az antik és újkori hősök didaktikai célzattal emelt szobrait és a viccesnek szánt utcabútorokat. Van cipőpucoló fiú és vannak fürdőző lányok bronzból a Vardar folyó partján. (Amióta amerikai lapok is elkezdtek a szoborállítási őrületről és az ezzel kapcsolatos konfliktusokról cikkezni, sok Európát járó turista beillesztette Szkopjét útitervébe.) Pár olyan alak van csak, akiket átlagos ismeretekkel képesek vagyunk azonosítani. Ilyen a páncélos, kardjával irányt mutató Nagy Sándor. A makedón világhódítónak gigászi lovasszobrot állítottak, de az nemrég elvesztette nevét és most egyszerűen a "Harcos lóháton" címet viseli, mivel a tavaszi magas szintű görög-macedón tárgyalásokon megegyeztek, hogy Szkopje többé nem fog az ókori Makedóniára, mint elődjére hivatkozni. A repülőtér homlokzatáról is levették Nagy Sándor nevét, s Alexandrosznak a fővárosban gyermekkori szobra is van. Az oszmán időkből maradt bazárnegyed, a csarsija bejáratához közel emelkedik II. Fülöp makedón király emlékműve. Ennek talapzatán a király még egyszer látható, meghitt családi körben feleségével és gyermekével az ekkor még nem nagy Sándorral. Fiatal nemzetek igyekeznek antik, de legalábbis középkori örökséget felmutatni.
Az előző jobboldali kormány épített egy múzeumot a macedóniai zsidók emlékére is a belvárosban. Impozáns épület – kiállítás nélkül. Zárva van. Ilyet már láttam.
A Vardar folyó új gyalogoshidat kapott, amelyen szobrot emeltek számos ókori személyiségnek, akit a történelmi Macedónia területével képesek voltak összekapcsolni. Akár az antikvitásban, a középkorban vagy a modern időkben éltek. Arisztotelesz is macedón lehetett, ahogy Iusztiniánusz bizánci császár is.

A háborúk békés folytatása

A múltteremtés konfliktusokat gerjesztett. A görögök a maguk hőseinek elbitorlása ellen tiltakoztak. Ráadásul országuk területi épségét vélték veszélyeztetve azzal, hogy a kilencvenes évek elején északi határaikon megjelent egy Macedónia nevű új szuverén állam. Görögország északi tartományának is Macedónia a neve. Az első Balkán-háborúig, azaz 1912-ig ezek a területek az Oszmán Birodalomhoz tartoztak. Utána többször cseréltek gazdát, de a második világháborúval rögzültek a politikai határok. Az etnikaiak, nyelviek nem. Ma Görög-Macedóniában a hellének mellett élnek szlávok (macedónok, bolgárok?), albánok és az aromun nyelvet beszélő arománok. Ugyanők laknak a Macedón Köztársaságban is. Természetesen különbözőek az arányok. Soknyelvű és sokvallású területe ez Délkelet-Európának, ahol több, mint száz éve véres harcok közepette folynak a múltkisajátítási eljárások.
A szkopjei szoborállítási láz a századelő Balkán-háborúinak aránylag békés folytatása. Így kapott szobrot a középkori Szamuil (Nagy Sámuel) cár, akinek Szófiában is van emlékműve, mert ott bolgár uralkodónak tartják. Cirillt és Metódot, a nagy szláv felvilágosítókat és tanítványaikat Ohridi Klimentet (Ohridi Szent Kelemen) és Naumot (Ohridi Szent Naum) mind a két államban a magukénak tartják. Ahogy a görögök is vállalhatják a Thesszalonikiben (Szaloniki) született tudós szerzeteseket. Szoborfelfedező utamon találkoztam olyan alakokkal is, akik kifejezetten helyi érdekeltségű héroszok. De közülük is jó néhányat bolgárnak minősítenek a szomszédban. A görögök az új állam nevét úgy értelmezték, hogy az önmagában fenyegeti területi épségüket, a szobrokkal is demonstrált antik kapcsolatokat pedig felháborító múltlopásnak érzékelték. A görögök hivatalosan tagadják, hogy macedónok élnének náluk, legfeljebb a szláv nyelvű lakosok létét ismerik el. Ők is tudják, hogy a negyvenes évek polgárháborújának következtében tízezreket üldöztek el az akkori szocialista országokba. A magyarországi görög menekültek tekintélyes része is görögországi szláv, mondjuk macedón volt.
A macedóniai fejleményeket érdemes tanulmányozni. Láthatjuk, hogyan alakítja a politika a társadalom tudatát is, ha éppen arra van szüksége. A XX. század közepén Jugoszláviában megalakították a macedón tagköztársaságot, államilag megszabták az új államnyelv normáit. Macedóniának ugyan nincs tengerpartja, de itt is érvényes az a felületes mondás, hogy azt a nyelvjárást nevezik nyelvnek, amelyhez egy flotta is tartozik. Ez olyan ügy, amiről ma már nem érdemes vitatkozni, egyes nyelvészek ugyan elmélkedhetnek rajta, de ők sem vitathatják, hogy a macedónok és a bolgárok könnyen megértik egymást, olvassák egymás irodalmát, újságjait. A bolgár állampolgárság megszerzéséhez szükséges nyelvi tesztet is könnyen leteszik: a kétmilliós országban eddig nyolcvanezren szereztek bolgár iratokat. Ugyan a macedónok már turistáskodhatnak a Schengen-zónában, de bolgár útlevéllel munkát is vállalhatnak az EU-ban. Ez nem akármilyen előny ebben a szegény országban – magyarázta nekem Szkopjéban egy járókelő. Angol nyelven.
A szobrok között most heves kampány folyik, szeptember 30-án népszavazást tartanak. Erre a parlament által jóváhagyott kérdésre kell igennel vagy nemmel válaszolniuk a résztvevőknek. "Helyesli-e ön országunk Európai Unió és NATO-tagságát azzal, hogy elfogadja a Macedón Köztársaság és a Görög Köztársaság közötti megállapodást?" A macedónok értik, hogy a kormányuk mit akar tőlük. A több évtizedes névvita miatt a görögök blokkolták Macedónia NATO-ba lépését és az EU-csatlakozási folyamat megindítását. Az ENSZ-ben és más nemzetközi fórumokon az államot hivatalosan a "FYROM" (Former Yugoslav Republic of Macedonia - Macedónia volt jugoszláv köztársaság) névvel nevezik meg. A görögök ezeken a fórumokon megakadályozták a macedón nyelv elismerését és vitatják, hogy létezik ilyen nemzeti identitás. Júniusban a Preszpa-tónál Zaev macedón és Ciprasz görög miniszterelnök megállapodtak: a hellének elfogadják, hogy az országot ezentúl Észak-Macedóniának nevezzék. A nép nevezheti magát macedónnak, elfogadják a nyelv létezését is.

Kétesélyes népszavazás

A szkopjei utca augusztus végén már könnyített kampány üzemmódban volt. A városközpontban két sátorban is agitáltak a "nem" és a "bojkott" hívei. Sajátos módon a jobboldaliak az 1944-es kommunista államalapítók szoborcsoportba öntött felmagasztalásánál táboroztak. A tavaly megbuktatott jobboldali nacionalista VMRO-DPMNE párt nem akarja, hogy az ország ilyen áron kerüljön ki a görög blokádból. Pedig a párt Nyugat-barátnak nevezi magát és - ahogy politikusai nyilatkozzák - a NATO-ba és az EU-ba törekszik. Az agitációs sátrakban erről nem akarnak beszélni, viszont azt mondják, hogy a szociáldemokrata-albán koalíció kiszolgáltatja az országot, s elveszi a néptől identitását. A kérdésre, mit gondol a névváltoztatásról, elutasító a válasz: "katasztrofális, miért dönthet úgy Zaev miniszterelnök, hogy én, aki eddig macedón voltam, mostantól észak-macedón leszek". Egy járókelő a kérdésre csak legyint: mások döntenek a sorsunkról és a nevünkről… Egy középkorú férfi azon filózik, hogy mennyi hivatalos táblát, dokumentumot kell majd kicserélni, hogy eleget tegyenek a görögök igényeinek. "Nem foglalkozom politikával" – ezt válaszolja egy fiatal lány a kérdezősködésre.
A macedón népet érő folyamatos üldöztetésről beszélnek a röplapok is. (Pár nappal később nyilvánosságra került egy Wikileaks-távirat, amely szerint tíz éve az akkori VMRO-kormány ugyanezt a névváltozatot javasolta. Akkor a görögök nemet mondtak. Elviségről tehát nehéz beszélni a nacionalista jobboldalon.) A magát Baloldalként népszerűsítő erő nem az államnév megváltoztatása, hanem a NATO-tagság ellen harcol. Jobb egészségügyet NATO-bombák helyett! – követelik. Az egyik lombos utcán a falakon grafittik politizálnak. Nem tudom kivenni az eredeti feliratot, úgy összefirkálták. Csak egy vörös csillag maradt, meg az a felirat, hogy Észak-Macedónia. Lefényképezem, erre egy idős úr megpróbál megzavarni. Ez tilos! - süvölti. Ki tiltotta meg? – kérdezem. A hatalom - válaszolja, aztán elfordul, nem akar beszélgetni.
Valóban kétesélyes játszmának látszik a szeptember 30-i népszavazás. A jobboldal nyolc éven át korrupt, önkényes rendőrállamot alakított ki, s ezt az intenzív történelemépítés homlokzatával próbálta elfedni. Nikola Gruevszki rendszerének kapóra jött az emlékezetpolitikai csetepaté a görögökkel és a bolgárokkal, az albán kisebbséggel kapcsolatos feszültség fenntartása. A szociáldemokraták az albán pártokkal koalíciót alkotva jutottak hatalomra és viszonylag gyorsan megállapodtak a görögökkel. A görög kormány az erős hazai nacionalista nyomás ellenére hajlandó volt a kompromisszumra, nyilvánvalóan amerikai, német és uniós hatásra. Az oroszok közben pénzzel, propagandával, titkosszolgálati módszerekkel dolgoznak a feszültség konzerválásán. Nem akarják a NATO és az EU terjeszkedését. A szkopjei plakátok jó részéből az orosz propaganda érvrendszere köszönt rám. Megkérdeztem valakit, mire számít a népszavazás után? Erre szerinte senki sem tud válaszolni, mert akármilyen eredmény születik, ha át is viszik az albán szavazatok az "igent", akkor sem lesz könnyebb a helyzet és folytatódik a feszültség.
A jobboldal "városszépítő" projektje leállt. A szobrok állnak, eddig csak egyet távolítottak el. Macedóniában a múltépítés szünetel.
2018.09.16 17:18