Lendvai Ildikó: Készül az Orbán-csomag?

Október végén két fontos hírről is értesültünk. A jó hírről maga a miniszterelnök tájékoztatott, ahogy ez már csak szokás a jó hírekkel: a kormány „Isten kegyelmének megnyilvánulásából” van hatalmon. Ennek egyenes folyományaként vezetőink makulátlanságának a titka az, hogy „az isteni kegyelem gyengeségünket és erőtlenségünket kipótolta”. Az isteni kegyelemnek ez esetben különösen sokat kellett fáradoznia, mert én magam is hosszan tudnám sorolni a kormányzás tökéletlenségeit. De nem teszem, mert Lánczi Tamás főideológus leleplezte a tamáskodókat: „valójában a miniszterelnökön keresztül a keresztény fundamentumokat támadják”. Ebből is levonható a tanulság: miniszterelnök nevét hiába szájadra ne vedd!

A másik hír nem ennyire örömteli, de talán az isteni kegyelem még ez egyszer bedobja magát. Nem is kormánytagok tudósítottak róla, minden lében kanál újságírók kurkászták ki uniós dokumentumokból, hogy törne le a kezük. Kiderült, hogy hiba csúszott a költségvetési hiány és az államadósság számaiba. Nem annyi az annyi, hanem több. Az Európai Statisztikai Hivatal kiszúrta, hogy a kabinet kicsit ügyeskedett. Az exportot támogató állami Eximbanknak és a Nemzeti Bank alapítványainak a kiadásait kihagyták a költségvetésből, nem számolták bele a hiányba és az annak fedezésére szolgáló államadósságba, mondván, amit ők kezelnek, az már nem állami pénz. Ismét kipróbálták tehát az „elvesztette közpénz jellegét” trükköt, amelyet már a magyar bíróság sem vett be. Az Eurostat kifogása ellen megpróbáltak az ilyen vitákban igazságot tevő szakmai bizottsághoz (CMFB a neve) fordulni, de annak többsége a magyar kormány ellenében döntött. Ha arra gondolunk, hogy az Eximbank néhány jóbarátnak is tett az exporthoz sehogyan sem sorolható szívességet - finanszírozta Vajna tévé-vásárlását és Garancsi Kopaszi gáti terveit, meg arra, hogy mennyi pompázatos ingatlant vásároltak a közpénzből Matolcsyék alapítványai -, mindjárt nem csodálkozunk azon, hogy az átkönyvelés sok száz milliárddal dobja meg a hiányt és az államadósságot. És akkor még a Paks II-höz felveendő hitelekről nem is beszéltünk.

De csak hallgassak: ugyanilyen bajba 2006-ban a mi kormányunk is belefutott. Akkor a sztrádák építésének költségeit számolták el a büdzsé helyett az Állami Autópálya Kezelőnél és a Nemzeti Autópálya Rt-nél. Sőt az első Orbán-kormány sarát is így akarták utólag kimosni: az ő Gripen-vásárlásuk árát egy svéd magáncég közvetítő szerepére hivatkozva sorolták át az állami kiadásokból a piaci szférába. Volt bizonyos jóhiszeműség a dologban, hiszen akadt példa rá, hogy más uniós országnál már elfogadtak hasonló számítást. Nem jött be. A következményekre mindenki emlékszik. Az újraszámolt deficit megugrott, az euro bevezetésének esélye távolabbra tolódott, megszorító „Gyurcsány-csomagra” volt szükség, ami a kormánypártok népszerűségét 2006 nyarára a padlóra vitte. Az őszödi beszéd már csak ráfejelt erre, lehetetlenné téve a feltápászkodást. A Fidesz átkokat szórt, csaló kormányt emlegetett és tarolt az önkormányzati választásokon.

Hogy s hogy nem, az Orbán-kormány nem akart a más kárán tanulni. Pedig az autópálya-ügyet épp a még általuk kinevezett MNB alelnök, Szapáry György sérelmezte az Eurostatnál. Jó közgazdász volt, neki lett igaza, még ha akkor egyesek mérgükben „feljelentőnek” titulálták is. Változnak az idők: akkor még a Fidesz nem volt ilyen érzékeny az ország – úgymond - „rossz hírbe keverésére”, mint manapság, és Brüsszelt sem akarta annyira megállítani. Szapáry mindenesetre az újabb Orbán-kormánytól (jutalmul, vagy sem) washingtoni nagyköveti kinevezést kapott. Nem is akárhogy: mivel a jogszabályban előírt korhatárt addigra túllépte, a kedvéért törvényt módosítottak. Úgy emlékszem, a többi közalkalmazottnak nem volt ilyen szerencséje. Igaz, ilyen érdemei sem.

A Fidesznek tehát alapos ismeretei és tapasztalatai voltak arról, mit kell, mit lehet, és mit nem a költségvetésben és az államadósságban elszámolni. De hát – istenem - kicsit feledékeny. És most Szapáry sem szólt.

Csakhogy ha nincs tovább trükközés, a kiadások máshová dugdosása, akkor kipukkad a lufi: a nagy melldöngetés ellenére ugyanúgy el vagyunk adósodva, mint régen. A kormány szent tehene megdöglött. Azt eddig is tudtuk, hogy az adósság összege évről évre nő, de a lényeg, hogy a növekvő nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya csökkenni látszott. Ám az új számokból most kiderült, hogy az sem. Csak tudnám, mire ment akkor a magánnyugdíjpénztárak 3000 milliárdja, a sok új adó, köztük a megsarcolt minimálbéreseké, a rokkantaktól elvett nyugdíj! Még az a szerencse, hogy az átkönyvelést majd csak a választások után lesz muszáj végrehajtani. Na persze, akkor majd helyre kell hozni a galibát, hiánycsökkentő megszorítással. Jöhet az újabb Orbán-csomag. Az a jó, hogy az Alaptörvény igazán rugalmas. Már nem garantálja a nyugdíjat, a társadalombiztosítást, a szociális segítséget. A kormány azon spórol, amin akar. És nem magán meg a barátain akar. Már, ha maradnak. Isten kegyelméből, természetesen.

Uccu Lajcsi, Hopsza Lenke…

Eldugott kis hír közölte a minap az egyik napilapban, hogy az Országos Széchényi Könyvtár egyik kutatója nekiáll bebizonyítani, hogy milyen tékozlók is vagyunk. Az 1930-as évek páratlan irodalmi terméséből nemzetközi értékeket felejtünk ki ugyanis. Olyan neveket egyebek között, mint Karinthy Frigyesé, akinek a felejthetetlen művei hovatovább elkallódnak. Ki tudja például a mai nemzedékből, hogy Madách Tragédiájának is volt számos paródiája, az egyik páratlan remekmű? Azzal kezdődött, hogy „Uccu Lajcsi, Hopsza Lenke, volt egyszer egy Jóistenke. Azt gondolja magába, nem ülök itt hiába, Megteremtem a világot, hogy olyat még kend nem látott, Hogyha látott, szájad tátod, mesterségem megcsodálod. Ahogy mondta, úgyis tett, dolgozott egy keveset, Hat nap alatt, úgy ahogy, összecsapta valahogy…”

Kutatónk azonban nem csak ilyesmi akadt a kezébe. Rátalált egyebek között Gárdonyi Géza életének utolsó remekművére, egy szinte ismeretlen kisregényre, amely bámulatos szerelmi történet. „Ki-ki a párjával”, ez a címe, már halála után jelent meg első ízben. Ha a franciák történetesen Gustave Flaubert hagyatéka között hasonló alkotásra bukkannak, világszámot teremtenének belőle. Nálunk elkallódik, ha valaki kíváncsi rá, akadjon rá véletlenül. A kiadók javarésze rest vagy csak a gyors hasznot nézi, nem teszi igazán a dolgát, nem törődik vele, milyen kincsek mennek feledésbe. És a felnövekvő nemzedékek vajon tudják, mit veszítenek? De talán most, a digitalizáció előrehaladtával mégis kezdődik valami: hiszen például az említett Gárdonyi kisregény is olvasható a világhálón. Talán rádöbbenünk, milyen dúsgazdagok is vagyunk.

És akkor fölelevenítem magamnak az emléket, amely nagyon is élénken él bennem. Nagyszüleim a Kertész utca 18-ban laktak, a földszinten volt a Színpadi Szerzők Egyesülete. Jöttem le, nyílik az ajtó, kilép Karinthy Frigyes. Teljes életnagyságban. Tágra nyílt szemmel bámulom, rám néz, visszakacsint. Ráérsz? - kérdezi. Mert ha igen, elkísérhetsz az Operához, könyvnap van, dedikálok. Útközben mesélek neked.

Ilyen dicsőséggel azóta se sétáltam az Andrássy útra. Diadallal vonultam be a kiadó sátrához. Akkor még a legkisebb gyerek is tudta, kicsoda Karinthy Frigyes, az Így irtok ti pedig ereklye volt. És jót mulattunk azon is, hogy a - meglehet, épp az író által útjára indított - pesti vicc szerint az egyik korabeli rovarirtó cég ezzel hirdette magát: „Így írtok ti: Karinthy – Így írtok én: Ditrichstein!” (Valójában a lapokban csak egy másik legendásan szellemes reklámjuk jelent meg rendszeresen: "Drámát Shakespeare, Poloskát Ditrichstein legjobban irt".)

Amúgy rideg esztendők voltak, mégsem unalmasak. Volt bennük mit élvezni. Ha végképpen nem felejtjük el őket, talán még mindig szórakoztathatnak. Csak legyenek csakugyan, akik irodalomtörténészünkhöz hasonlóan ápolják, fölelevenítik őket.

Széf, ami széf

Érthető elvárás, mint hogy minden fontos állami adatról legyen legalább egy vaspéldány, és annak logikájával sem tudunk érdemben vitatkozni, hogy a nagy adatbázisok biztonsági mentése egy helyre, egy "állami adattrezorba" kerüljön. Ezt kívánja a közügyek működőképessége és az állampolgári jogbiztonság egyaránt.

Más kérdés, hogy egy olyan adminisztrációtól kicsit meghökkentő ez a felvetés, amely eleddig a legkevésbé sem jeleskedett az biztonságos adattárolás megteremtésében. Természetesen nem az állami működéssel vagy a közpénzköltéssel kapcsolatos információkra gondolunk: egy közhivatal, pláne egy minisztérium trezorilag ma felér a Fort Knoxszal. Tessék csak azokra a heroikus küzdelmekre gondolni, amelyekre egy-egy pimf, ámbár közérdekű adat kiperelésekor a sajtó vagy egy-egy ellenzéki képviselő kényszerül; nem beszélve az olyan nyegle viccelődésekről, mint a Demeter Mártának legutóbb öt minisztériumból is elküldött "válasz", miszerint 'Az Ön által feltett kérdés egy reménytelen helyzetben lévő politikai párt kétségbeesett lejáratási kísérlete, ezért ezzel nem kívánunk foglalkozni".

Ellenben hogy a mai magyar állam valójában milyen pótolhatatlan adatokat őriz és milyeneket nem, arról e pillanatban senkinek sem lehet fogalma. Ami tudható, hogy például még a legeslegelső Orbán-kabinet hagyott fel a kormányülések rögzítésével, és mindmáig nem rendezték átlátható, levéltári szempontból releváns módon az elektronikusan keletkező (magyarán: immár szinte minden) állami döntéshozatali dokumentum megőrzését. De hogy valami kézzelfoghatóbbat mondjak: a magánnyugdíjpénztári megtakarítások államosításakor is megígérték, hogy ezután mindenki egyéni számlán tájékozódhat a befizetéseiről és a várható járandóságáról. Valaki?

A nagy bejelentésből tehát e pillanatban egy dolgot tudhattunk meg: valaki megint építeni fog valamit, és az drága lesz.

Szerző
N. Kósa Judit