Lendvai Ildikó: Készül az Orbán-csomag?

Október végén két fontos hírről is értesültünk. A jó hírről maga a miniszterelnök tájékoztatott, ahogy ez már csak szokás a jó hírekkel: a kormány „Isten kegyelmének megnyilvánulásából” van hatalmon. Ennek egyenes folyományaként vezetőink makulátlanságának a titka az, hogy „az isteni kegyelem gyengeségünket és erőtlenségünket kipótolta”. Az isteni kegyelemnek ez esetben különösen sokat kellett fáradoznia, mert én magam is hosszan tudnám sorolni a kormányzás tökéletlenségeit. De nem teszem, mert Lánczi Tamás főideológus leleplezte a tamáskodókat: „valójában a miniszterelnökön keresztül a keresztény fundamentumokat támadják”. Ebből is levonható a tanulság: miniszterelnök nevét hiába szájadra ne vedd!

A másik hír nem ennyire örömteli, de talán az isteni kegyelem még ez egyszer bedobja magát. Nem is kormánytagok tudósítottak róla, minden lében kanál újságírók kurkászták ki uniós dokumentumokból, hogy törne le a kezük. Kiderült, hogy hiba csúszott a költségvetési hiány és az államadósság számaiba. Nem annyi az annyi, hanem több. Az Európai Statisztikai Hivatal kiszúrta, hogy a kabinet kicsit ügyeskedett. Az exportot támogató állami Eximbanknak és a Nemzeti Bank alapítványainak a kiadásait kihagyták a költségvetésből, nem számolták bele a hiányba és az annak fedezésére szolgáló államadósságba, mondván, amit ők kezelnek, az már nem állami pénz. Ismét kipróbálták tehát az „elvesztette közpénz jellegét” trükköt, amelyet már a magyar bíróság sem vett be. Az Eurostat kifogása ellen megpróbáltak az ilyen vitákban igazságot tevő szakmai bizottsághoz (CMFB a neve) fordulni, de annak többsége a magyar kormány ellenében döntött. Ha arra gondolunk, hogy az Eximbank néhány jóbarátnak is tett az exporthoz sehogyan sem sorolható szívességet - finanszírozta Vajna tévé-vásárlását és Garancsi Kopaszi gáti terveit, meg arra, hogy mennyi pompázatos ingatlant vásároltak a közpénzből Matolcsyék alapítványai -, mindjárt nem csodálkozunk azon, hogy az átkönyvelés sok száz milliárddal dobja meg a hiányt és az államadósságot. És akkor még a Paks II-höz felveendő hitelekről nem is beszéltünk.

De csak hallgassak: ugyanilyen bajba 2006-ban a mi kormányunk is belefutott. Akkor a sztrádák építésének költségeit számolták el a büdzsé helyett az Állami Autópálya Kezelőnél és a Nemzeti Autópálya Rt-nél. Sőt az első Orbán-kormány sarát is így akarták utólag kimosni: az ő Gripen-vásárlásuk árát egy svéd magáncég közvetítő szerepére hivatkozva sorolták át az állami kiadásokból a piaci szférába. Volt bizonyos jóhiszeműség a dologban, hiszen akadt példa rá, hogy más uniós országnál már elfogadtak hasonló számítást. Nem jött be. A következményekre mindenki emlékszik. Az újraszámolt deficit megugrott, az euro bevezetésének esélye távolabbra tolódott, megszorító „Gyurcsány-csomagra” volt szükség, ami a kormánypártok népszerűségét 2006 nyarára a padlóra vitte. Az őszödi beszéd már csak ráfejelt erre, lehetetlenné téve a feltápászkodást. A Fidesz átkokat szórt, csaló kormányt emlegetett és tarolt az önkormányzati választásokon.

Hogy s hogy nem, az Orbán-kormány nem akart a más kárán tanulni. Pedig az autópálya-ügyet épp a még általuk kinevezett MNB alelnök, Szapáry György sérelmezte az Eurostatnál. Jó közgazdász volt, neki lett igaza, még ha akkor egyesek mérgükben „feljelentőnek” titulálták is. Változnak az idők: akkor még a Fidesz nem volt ilyen érzékeny az ország – úgymond - „rossz hírbe keverésére”, mint manapság, és Brüsszelt sem akarta annyira megállítani. Szapáry mindenesetre az újabb Orbán-kormánytól (jutalmul, vagy sem) washingtoni nagyköveti kinevezést kapott. Nem is akárhogy: mivel a jogszabályban előírt korhatárt addigra túllépte, a kedvéért törvényt módosítottak. Úgy emlékszem, a többi közalkalmazottnak nem volt ilyen szerencséje. Igaz, ilyen érdemei sem.

A Fidesznek tehát alapos ismeretei és tapasztalatai voltak arról, mit kell, mit lehet, és mit nem a költségvetésben és az államadósságban elszámolni. De hát – istenem - kicsit feledékeny. És most Szapáry sem szólt.

Csakhogy ha nincs tovább trükközés, a kiadások máshová dugdosása, akkor kipukkad a lufi: a nagy melldöngetés ellenére ugyanúgy el vagyunk adósodva, mint régen. A kormány szent tehene megdöglött. Azt eddig is tudtuk, hogy az adósság összege évről évre nő, de a lényeg, hogy a növekvő nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya csökkenni látszott. Ám az új számokból most kiderült, hogy az sem. Csak tudnám, mire ment akkor a magánnyugdíjpénztárak 3000 milliárdja, a sok új adó, köztük a megsarcolt minimálbéreseké, a rokkantaktól elvett nyugdíj! Még az a szerencse, hogy az átkönyvelést majd csak a választások után lesz muszáj végrehajtani. Na persze, akkor majd helyre kell hozni a galibát, hiánycsökkentő megszorítással. Jöhet az újabb Orbán-csomag. Az a jó, hogy az Alaptörvény igazán rugalmas. Már nem garantálja a nyugdíjat, a társadalombiztosítást, a szociális segítséget. A kormány azon spórol, amin akar. És nem magán meg a barátain akar. Már, ha maradnak. Isten kegyelméből, természetesen.

2017.11.04 07:04

Lassan száll fel a köd

„s ahogy a nők tudnak csupán sírni ahogy a nők tudnak csupán hinni” (Röhrig Géza: Zsanett)
A me too egy éve alatt megtanultuk a külföldi hírességek és celebek nevét, az áldozatok és a zaklatók is ismertté váltak, mindezek a tudások viszont rendszerszintű változtatásokat önmagukban alig eredményeznek. Aktorok kellenek, mozgalmiság, olyan szereplők bevonása és aktivitása, akik elsőre nem éreznék magukénak a probléma priorizálását.
Mindez különösen Magyarországon lehet fontos, ahol nem tudunk hosszú listákat sorolni az érintettekről, hiszen Sárosdi Lilla színésznőn kívül nem nagyon vállalta fel senki az áldozat hálátlan szerepét. Persze ne feledkezzünk el Németh Pálma önkormányzati anyakönyvvezetőről se, aki a tyukodi polgármestert jelentette fel zaklatásért. És sajnos itt szinte be is fejeződik a sajtót megjárt esetek ismertetése. 
Miközben a me too világjelenséggé vált 2017-2018 során, addig Magyarországon nem tudott érdemben kilépni a művészvilág miliőjéből. Inkább csak mindennapi tapasztalataink és sejtéseink voltak és vannak a nők elleni erőszakról, de a me too egy éves évfordulójára szerencsére már számok is a rendelkezésünkre álltak ebben az örök vitában. A Magyar Szakszervezeti Szövetség Női Tagozatának megrendelésére elkészült egy problémafeltáró kutatás, amely a nők elleni erőszak és zaklatás területeit járta körül a magyar munkahelyeken. 
Az IDEA Intézet kutatása azt erősíti meg, hogy a munkavállalók több mint 30 százaléka tapasztalt vagy látott már erőszakot a munkahelyén. Arra a kérdésre, hogy kollégától érkezett-e szexuális zaklatás, a válaszadók 23 százaléka felel igennel, míg ha a közvetlen felettesre kérdeznek rá, 10 százalék válaszol igennel. Mégis, a többségük a hallgatást választja (24 százalék), és csak a kisebbség (14 százalék) jelenti az erőszakot munkahelyén vagy éppen a rendőrségnek. 
Arra is kíváncsiak voltunk a kutatás során, hogy áldozattá válás esetén képesek-e beszélni minderről: több mint kétharmaduk nem volt áldozat (70 százalék), 10 százalék később sem képes minderről beszélni, 10 százalék igen, és 5 százalék csak anonim módon, vagy a családnak (4 százalék). Akik azt mérlegelik, hogy a szexuális erőszak vagy zaklatás megtörténte után forduljanak-e bárkihez, aszerint döntenek, hogy a cselekmény súlya mekkora (37 százalék), tartaniuk kell-e a lehetséges következményektől (13 százalék), vagy része-e mindennapjaiknak a támogató munkahelyi környezet (7 százalék). Elgondolkodtató válaszok sora olvasható ki a felmérésből: arra a kérdésre, hogy az áldozatok miért nem lépnek ilyen esetekben, felmerül a félelem a negatív következményektől (77 százalék), a támogató munkahelyi környezet hiánya (47 százalék), vagy éppen az, hogy nem hinnének a válaszadónak (48 százalék). 
A kutatás egy újabb visszaigazolása annak – hasonlóan a Závecz Research korábbi felméréséhez –, hogy a me too ügy elérte a magyar nők ingerküszöbét, hiszen a válaszadók több mint a háromnegyede tudta, miről van szó. Mégsem érzik, hogy mindez segítette volna saját munkahelyi helyzetüket (48 százalék). Ahogyan abban a kérdésben is teljes a tanácstalanság, hogy milyen törvények, jogszabályok, munkahelyi programok segítik/segíthetik a nőket ilyen helyzetekben. A megkérdezettek mindössze 13 százaléka ismerte átfogóan a kérdéskör szabályozási hátterét. Arra a kérdésre pedig, hogy van-e működő szabályozás az egész ágazatban, vagy csak az egyes szereplőknél, 87 százalék nem tudott felelni. A többi válaszadó a teljes ágazatot, csak egy-egy munkahelyet, vagy a kollektív szerződéseket tudta megemlíteni mint pozitív ellenpéldákat. 
Persze nehéz elvárni a munkavállalóktól, hogy ismerjék e terület szabályozási helyzetét, ha arra sem érkeztek egyértelmű válaszok, hogy mi tekinthető szexuális erőszaknak vagy éppen zaklatásnak. A rendkívül széttartó válaszok azt mutatják, hogy nincs egyértelmű tudás erről. Míg a válaszadók 94 százaléka egyetértett abban, hogy a szexuális szolgáltatás kérése ide sorolandó, addig 72 százalékuk szerint a kéz rátétele a lábra, vagy éppen a női mell bámulása (45 százalék) is tiltott terület. A nők utáni fütyülést 39 százalék sorolta ide, és a szexuális tartalmú viccek mesélése is e kategóriába tartozik sokak szerint (33 százalék). A fogalmi bizonytalanság odavezet, hogy a munkavállaló nem tudja: amit átél vagy másnál tapasztal, az megengedhető magatartás-e. 
Fel van adva a lecke a hazai érdekvédelemnek, a számok ugyanis azt bizonyítják, hogy miközben a nők elleni erőszak része a magyar munkahelyi mindennapoknak, addig az ellene való fellépés lényegében feltáratlan vidék a munkavállalónak és a szakszervezeteknek egyaránt. A válaszok is ezt igazolják, hiszen arra a kérdésre, hogy vajon a szakszervezetek mit végeznek/végeztek ezen a területen, a beszédes 81 százalék nem tud semmit említeni. A felvilágosító kampányt, az érzékenyítő képzéseket, a honlapokon fellelhető információkat és kiadványokat sorolják fel azok, akik találkoztak már érdekvédelmi jelenléttel e kérdéskörben. Hasonló számokkal szembesülhetünk, ha a konkrét munkahelyi programokra kérdezünk rá: a válaszadók fele nem ismer ilyet, 42 százalék nem tud a kérdésre válaszolni, és mindössze a válaszadók 8 százaléka tud említeni valamit. 
Belehelyezve mindezt a magyar érdekvédelem nem éppen rózsás jelenébe: elöregedő tagság, csekély társadalmi presztízs, érdekvédelmi tárgyalásokat nem sokra becsülő kormányzat – akár legyinthetnénk is. 
A nők elleni erőszak, az ellene való célzott fellépés azonban fontos pillanat lehetne a szakszervezetek hosszú menetelése során. Egyrészt egy rendkívül aktuális és nemzetközi jelentőséggel is bíró szemléletformáló ügyben nyílik lehetőség arra, hogy lépjenek a hazai szakszervezetek. Másrészt – a kutatás számai feketén-fehéren jelzik az alapvető ismerethiányt e területen – így az alapoktól induló építkezés kezdődhet el ezen a területen. Kis lépésekkel is nagy hatást lehetne elérni. Azt bizonyítva a magyar munkavállalóknak, hogy mindenkinek joga van a biztonságos munkahelyekhez.
2019.01.18 09:00
Frissítve: 2019.01.18 09:00

Futó vendégek

A miniszterelnök és sleppje többször is arról szónokolt, hogy magyar munkáskezekkel kell megoldani az egyre égetőbb munkaerőhiányt, és nem vendégmunkásokkal. Orbán Viktor legutóbb azt fejtegette, hogy a magyar gazdaságot úgy kell fejleszteni, hogy azt 4,5-5 millió magyar munkavállaló működtethesse. 
Oláh Lajos DK-s parlamenti képviselő írásbeli kérdésére Bodó Sándor, a Pénzügyminisztérium foglalkoztatási államtitkára elismerte, hogy tavaly összesen 11 ezer unión kívüli ország állampolgára kapott Magyarországon munkavállalási engedélyt. Igaz, egy 2017-es miniszteri rendelet értelmében egyes hiányszakmákban a szerbiai és ukrajnai vendégmunkásoknak nem kötelező kiváltani a papírt, így ők nem is számítanak bele ebbe a statisztikába.
Nehéz megmondani, hogy jelenleg hány vendégmunkás dolgozik Magyarországon. Egyebek mellett azért is, mert sokan közülük szinte meg sem melegednek nálunk, kezükben a magyar papírokkal már sietnek is tovább Nyugat-Európába. Egy baromfitenyésztő agrár nagyvállalkozó mesélte nekem, hogy Kárpátaljáról toborzott 30 magyar vendégmunkást: három nap múlva valamennyien kámforrá váltak, tovább álltak Nyugatra. A szerbekkel már több szerencséje volt, mert a nagy részük 2-3 hétig is kitartott, sőt a harmincból hárman egyelőre „hűségesek” maradtak. Jelenleg Indiában és Mongóliában toboroz munkásokat, mert az ágazat több fontos cégénél dolgozó mongolok és indiaiak még kitartanak. Egy építési szakmai szervezet vezetője hasonló jelenségekről számolt be. 
A vendégmunkások pedig a több százezer magyar gazdasági „migráncs” útját követve mennek a Lajtán túlra. Attól tartok, hogy sem a Túró Rudi, sem a 400 túlóra lehetősége nem csábítja haza a külföldön dolgozó magyarokat; és lám, ma már a vendégmunkások is leginkább csak futó vendégek nálunk.
2019.01.18 09:00
Frissítve: 2019.01.18 09:01