Abban azért van kurázsi, ha átlagosan 60 éves hölgyek aktnaptárt csinálnak jótékony célból. Az eset megtörtént az Anglia mértani középpontjához közel eső Rylstone nevű kisvárosban, 1999-ben. A naptárból botrány és világsiker lett, a történetből pedig Felül semmi címmel népszerű film, Naptárlányok címmel darab is, amit a Pesti Magyar Színház mutatott be, Tallós Rita sikeres rendezésében.
A Naptárlányok, ha akarom, csámcsogni való bulvártéma, kirívó extremitás. A premier előtt meg is jelentek olyan harsogó címek, amelyek a vendégszereplő neves színésznők meztelenségét hirdették. De közben ez a szép történet összefogásról, szolidaritásról szól, arról, hogy egy nőegylet tagjai, miután egyikük férje meghal a rettegett kórban, emléket szeretnének állítani, a kórháznak venni akarnak egy kanapét, és fölé emléktáblát elhelyezni. Ezért szánják rá magukat, egymást is győzködve, gátlásokat levetni igyekezve, félszegen, de aztán mégiscsak eltökélten, aktnaptár készítésére - a szokásos, jobbára természetfotókat tartalmazónaptár helyett.
Tim Firth darabja és Tallós Rita rendezése, bármennyire is rácuppant a bulvár, se valós, se átvitt értelemben nem vetkőzteti le totálisan a szereplőket, nem mutogatja a teljesen pucér testüket, és a lelkük legmélyére se hatol. De kacérkodik vele. Megmutat testrészeket, és bizonyos mértékig megsebzett lelkeket, de azért közel sem annyit, hogy felháborodást keltsen, igazán lázító legyen, vagy különösebben fájjon, és ezzel veszélyeztesse az alapvetően szórakoztató jelleget. Nem véletlen, hogy nem korhatáros a produkció. Ami egyébként valamennyire rímel a Tháliában játszott, és ugyancsak filmen híressé vált, Alul semmi című darabra. Ott két munkanélküli darukezelő elkeseredettségében, pénztelenségében kieszeli, hogy jobb híján, férfisztriptízből fognak megélni. Ebben az esetben sem taglalják a munkanélküliség sanyarú természetrajzát, sem azt az iszonyú kétségbeesést, amitől valóban összeszorul és tartósan úgy is marad a gyomor, hanem kedvesen sikamlós, enyhén groteszkbe forduló históriát kerekítenek, magabiztosan profi kézzel, és jó szereplehetőségekkel.
Nem nagyon szeretem, hazugnak érzem ezt a mind jobban elharapózó darabtípust, mert sokakkal elhiteti, hogy valami igen fontos dologról beszél, közben pedig alig. Jobban kedvelem a vállaltan habkönnyű, jól megírt semmiséget, vagy a valóban fajsúlyos produkciót, miközben kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy ez a darabtípus nem véletlenül lett annyira korunkra jellemző. Sokan nem akarnak befizetni bármilyen marhaságra, mert annál többre tartják magukat, ennél több társadalomkritikát viszont nehezen viselnek el a színházban. Így aztán elszaporodnak ezek a kecske is jóllakik, de a káposzta is megmarad típusú darabok, amelyek szerencsés esetben, mint ezúttal is, remek lehetőséget biztosítanak a színészeknek. Ráadásul nőknek, akik - joggal - hátrányban érzik magukat szerepek terén. Rendszerint játékra kiéhezetten, nagy energiákkal veszik birtokba a színpadot, mint például a Sógornők, vagy a zsidó rituális fürdőben játszódó Mikve esetében, amelyek szintén ebbe a darabtípusba tartoznak.
A Pesti Magyar Színház a Naptárlányokhoz erősítést hívott, az események fő mozgatóit, Annie-t és Christ a Vígszínház kiválóságai, Igó Éva és Hegyi Barbara adják, igencsak nagy játékkedvvel. Módjával megmutatják a szomorúságot, elkeseredettséget, amúgy pedig az elszántságból, akaratból felszabaduló energiákat, melyekkel akár a képtelenségnek tűnő dolgokat is meg lehet valósítani. Az előadás mindenképpen szól arról, hogy „nemcsak a húszéveseké a világ.” Hogy az unalmas kisváros, megfáradt, rutinos tevékenységű lakói is új erőre kaphatnak, ha akad felvillanyozó ötlet, elérendő cél, aminek érdekében egészen különböző emberek is összefognak.
Egy kanapé vásárlása bagatell dolognak tűnhet. De ebben az esetben messze túlszárnyalták a célt, temérdek pénz folyt be, világsiker kerekedett, a naptár erősen korosodó lányai címlapokon virítottak, és show-műsorokban parádéztak, ami ürügyet ad csipetnyi médiakritikára is. Ezt leginkább egy felszínes, nagyképű tévérendező személyében látjuk megtestesülni, akit Szatmári Attila meglehetősen sematikus eszközökkel még melegnek is mutat, a lehető legrosszabb hagyományokat megidézve. De a többség belül marad az ízléshatáron, és jókora energiákkal, nagy kedvvel vesz részt a játékban. Udvarias Anna, Bede-Fazekas Anna, Tóth Enikő, Soltész Bözse, Igó és Hegyi mellett a nőegylet kezdetben félszeg, de aztán megnövő önbizalmú tagjai. Bár növényekkel, gyümölcsökkel, tárgyakkal eltakarják intim testrészeiket, de mindinkább nekibuzdulva vesznek részt a fotózásokon. Amelyek a színésznők számára ziccert, némi magánszámot, és általában nyílt színi tapsot jelentenek. Amilyen ötletesek ehhez Kovács Yvette Alida ruhái, kellékei, annyira fantáziátlan a díszlete, ami semmit nem tesz hozzá a darabhoz, szinte egy az egyben egy vidéki kultúrház nagytermének leképezése.
Tahi Józsefnek haldokló férjként szép a búcsúja. Benkő Nóra olyan korlátoltan merev, állandóan keresztbe tenni igyekvő egyletvezetőt játszik, hogy nem érthető, a többiek miért nem zavarják el pillanatok alatt a francba. Az említetteken kívül, Bede-Fazekas Szabolcs, Gáspár Kata, Pavletits Béla, Tóth Éva, Ágoston Péter, Dániel Vali ugyancsak állnak és persze játszanak, a vártán.
Sokat lehet nevetni, a publikum jelentős része rajongó tekintettel mered a színpadra, és érezhetően imádja a produkciót, amit nagy odaadással tapsol meg. Amikor kijövünk a nézőtérről, két hölgy lelkendezve mondja: „nagyon édes előadás”. Az előtérben egy busszal érkezett társaság tagjai, jókat nevetve, a színpadihoz hasonló pózokban fotózzák egymást. Megrendültségnek nyoma sincs, a jókedv viszont annál inkább dominál. Ugyanis ez tényleg főleg egy édes, helyes, kedvesen mulatságos előadás, hiába is akar többnek látszani.
