Kalandpark - A tenger olykor

Nyári vasárnap délután hagyjuk el Brüsszelt, csendes esőben haladunk Calais felé. Este hétkor indul a komp, amivel visszatérünk Angliába. Persze, nem afféle kis átkelőhajóra kell gondolni: több száz kamion és személyautó fér el a hatalmas rakodófelületeken, a fedélzeteken pedig éttermek, üzletek működnek. Nem ez volt az első átkelésünk londoni kiküldetésem során, többnyire a fedélzeten napoztunk és élveztük a tenger illatát.

Felhajtunk a rámpán, parkolás a mínusz harmadik szinten, aztán liften fel a plusz negyedikre. Néha eltévedünk, de hát valamivel el kell tölteni az időt az indulásig. Látszólag minden rutinszerűen működik. Jó angol szokás szerint a felnőttek evéssel, ivással, hányással és vásárlással töltik az átkelés négy óráját, mialatt a gyerekek kedvükre ökörködhetnek a játékautomatáknál.

Aztán, amint kiérünk a kikötő védőgátjai közül, minden másképpen alakul. A hajót egyszer csak oldalba kapja a szél, megkezdődik a hánykolódás a hullámok között. Előre-hátra, jobbra-balra. Recsegés-ropogás, az asztalokról lecsúsznak a söröspoharak, aki nem kapaszkodik, menthetetlenül elveszíti az egyensúlyát. Orsi egykedvűen bámul ki a szalon ablakán a szakadó esőbe – ő semmiféle járművet nem szeret, ami mozog -, én persze igyekszem nyugtatni, de érzem, hogy a hangomból hiányzik a szokásos meggyőző erő. Az eső hangosan veri az ablakokat, körülöttünk villámok csapkodnak a tengerbe. Mari és a lányok keményen kapaszkodnak a karfába. Bátorságot mutatva Katival sétálni indulunk, de néhány lépés után visszatérünk a szalon asztalához.

Aztán felkerekedek, hogy megkeressem a személyzetet, vajon milyenek a túlélési esélyeink. Nagy nehézségek árán lebotorkálok a keskeny lépcsőn, azon tépelődöm, vajon hol akadhatnék rá a mentőmellényekre, hogy aztán belevessem magam a jéghideg vízbe. Az információs tiszt és munkatársnője jókat nevetgél a pult mögött, feltételezem, ez is szerepel a munkaköri leírásukban: minél rosszabb a helyzet, legyetek annál vidámabbak.

- Némileg aggódom a hullámzás miatt – jegyzem meg.

- Nos, mi egy cseppet sem aggódunk – mosolyog rám a tiszt -, nem vitás, a tenger olykor kissé barátságtalan, ennyi az egész, ámde így szórakoztatóbb az utazás, higgye el. A tiszt ezzel emlékeztet arra, hogy a brit sportembereknek a kihívás fontosabb, mint az élvezet.

Visszatérve családomhoz, megerősítem, hogy a személyzet ura a helyzetnek, semmi ok az aggodalomra, de az út további részében már nem váltunk szót egymással. Látom a tekintetükben: soha többé hajózás. A doveri kikötés után ugyancsak szakadó esőben haladunk Londonig, amint rákanyarodom az autópályára, mindhárman álomba zuhannak.

A lakásba érve lehajtok egy konyakot és gratulálok magamnak férfias viselkedésemért. Kati már ágyban, szokása szerint a londoni esti bulvárlapot böngészi.

- Nem történt ma hajóbaleset? – igyekszem viccelődni, kevés sikerrel.

A konyhában találkozom Orsival. Már pizsamában van és kekszet ropogtat.

- Most már minden rendben – ölelem át.

- Persze – simul hozzám. – Attól féltem, hogy elsüllyedünk vagy elhányom magam. A hányástól azért egy kicsit jobban.

DER nékül

Az ellenzéki összefogás akadályát mindenki másban látja: van olyan felfogás, amely egyes pártpolitikai személyiségeket, más viszont némely pártokat tart tehertételnek. A civil megmozdulások viszont a magyar politikai élet teljes, hangsúlyozottan demokratikus megújítására irányulnak, ezért az újonnan szerveződő pártok - némi joggal - azt gondolják, hogy ha egy régi vagy a demokrácia alapértékeit tekintve aggályos szereplőgárdával fognának össze, akkor éppen azt tennék zárójelbe, amit az állampolgári akarat a kibontakozás útjának jelöl. Könnyen levonható a következtetés: a gyökeres megújulást - a hazai demokrácia helyreállítását - csak azokkal az új erőkkel lehet hitelesen képviselni, amelyek mentesek a korábbi tévedésektől.

Az effajta üzenet minden egyértelműsége ellenére sem biztos, hogy kellő visszhangra talál a magyar társadalom széles köreiben. Mert igaz ugyan, a hibák emléke visszatarthatja a megújulásra törekvő tömegeket, de úgyannyira bizonytalansággal tölthetik el a vadonatúj jelentkezők próbálkozásai is. Hiszen a rendszerváltás idején például a Fidesz is újszerű kezdeményezésnek tűnt, és a demokrácia feltétlen elkötelezettségű élharcosának mutatkozott, amelyből nem hiányzott a fiatalság kellő bája. És sokan meg is ajándékozták őket a gyanútlan bizalommal. A fideszeseket nem terhelte – akkor legalábbis úgy látszott - a pártállami múlt. Energikusak voltak, bátrak és mindenekelőtt patyolat tiszták, akikre eszerint rá lehetett, sőt rá is kellett bízni a demokrácia kiteljesedésnek a gondját. Napjainkban azonban a magyar társadalom már kevésbé hajlamos az efféle bizalomra.

Mert már tudjuk, hogy a nehezen felejthető hibákat a pártok nem a kezdet kezdetén, nem ellenzékben, hanem kormányra kerülve szokták elkövetni. De akkor aztán mindent elkövetnek, ami belefér, sőt valamivel többet is.

És aztán akadnak botcsinálta politikusok is. Ha valaki szervez egy sikeres tömegdemonstrációt vagy képes egy népszavazást kezdeményezni, mindjárt politikai életünk kitüntetett tényezője lesz. Ritkán fordul elő, hogy a vadonatújnak mutatkozó és a megújulás ígéretével fellépő szereplő idejekorán lelepleződik. De azért napjainkban figyelmeztető jel is akad: gondoljunk csak Pukli István esetére, aki a Tanítanék Mozgalomban tűnt fel, majd onnan kilépve azt nyilatkozta, hogy nem kíván pártpolitikai szerepet vállalni, marad a szakmai kritika területén. Majd ezt követően pártot alapított, amelynek alelnöke a Civil Összefogás Fórum egyik szponzora lett.

Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy a kormányváltó akaratnál jobban csak a választói bizonytalanság növekszik.

Talán ha idejében összeültek volna mindazok a civil szervezetek és politikai pártok, amelyek meg akarnak egyezni, és közösen jelöltek volna egy miniszterelnököt, akkor némileg oldható lenne a mindent beterítő bizonytalanság. Az egységes fellépés és a kidolgozott közös program talán feledtetni tudta volna az egyes résztvevők iránti választói bizalmatlanságot. Akkor ez a széleskörű összefogás kellő nagyvonalúsággal békén hagyhatta volna az önállóan induló pártokat, hiszen az ellenzéken belüli viták túl sok helyet foglalnak el a média világban, és ez ugyancsak bizonytalansághoz vezet.

De más is növeli a tanácstalanságot. Az ellenzéki pártoknak van ugyan hathatós válasza és megvalósítható programja az egyes szakterületekre - egészségügy, oktatás -, de nincs válasza a NER-ideológiával szemben. Nincs DER, azaz Demokratikus Együttműködés Rendszere, amelyet csakis egy széleskörű összefogás tudna megjeleníteni. Amely nem kevesebbre vállalkozna, mint a nemzet demokratikus hagyományainak felelevenítésére.

Ennek híján marad a berzenkedés az önállóan induló és a választási kampányban újonnan feltűnő pártokkal szemben, mondván, hogy ezek a biznisz pártok, pusztán a költségvetési pénzek megszerzése miatt indulnak. És bizonyára vannak is ilyenek. De azért akadhatnak olyanok is, amelyek éppen a jelenlegi ellenzék vitatható értékű pártpolitikai kínálatát akarják kétségbeesetten - akár az utolsó percekben, a saját anyagi erejüket latba vetve - bővíteni. De a Demokratikus Együttműködés Rendszere nélkül, a kormánypártok és az ellenzék egymásra mutogató, hangos vádaskodása közepette akár arra a következtetésre is juthatunk, hogy Magyarországon csak bizniszpártok léteznek.

Húszezer

A vetés lassan beérik. Abban az országban, ahol egy volt csempés (egy bukott volt csempés; üzletemberként akkorát bukott, mint Rottenbiller, miközben az őt az első Fidesz-kormány alatt hitelezni kezdő állami bank is jól megégette magát) meg egy volt jogász írja az oktatáspolitikát – Parragh Lászlóra és Orbán Viktorra gondolunk –, a Fidesz-kabinet regnálásának hetedik évére bő tíz százalékkal, húszezer fővel csökkent a gimnazisták létszáma. Hiába mondja majd be a „közrádió”, hogy ez mekkora siker, és egyébként is, a demográfia (meg Soros) a hibás. Az érintett korosztály, vagy akár a magyar népesség korántsem tizedelődött meg hét év alatt. (És a kormány egyébként is demográfiai fordulatot ígért – emlékszik még valaki a Matolcsy-bébikre, akiknek a balliberális átokkormányzás elmúltával hirtelen kedvük támadt megszületni?). Azokat a pancser, bűnös és mondjuk ki: nemzetellenes döntéseket viszont, amelyek a gimnazisták eltűnéséhez vezettek, nem demográfusok, hanem ma is kormányon lévő politikusok hozták meg.

A csempés meg a jogászbojtár munkaalapú társadalomról, újraiparosításról álmodott. Bár szerintem valójában már akkor is arról álmodoztak, hogy zsebre vágják majd az egész magyar gazdaságot, és milyen jól fog jönni hozzá az olcsó, képzetlen munkaerő. De azt mégsem lehetett volna kormányprogrammá tenni – a következményeket pedig ismerjük. Az ingyenes felsőoktatás de facto megszüntetését (ma már mindenki fizet: a többség költségtérítés formájában, a szerencsés kisebbség pedig a röghöz kötés merőben XXI. századi intézkedése révén), a gimnáziumi férőhelyszűkítést, a felvételi szabályok beharangozott – és a családi stratégiákba saját tapasztalat szerint is jó előre beépített – változtatását, meg az egyértelmű, minden csatornán az arcunkba tolt politikai akaratot, amely szerint egy jó szakma nemhogy az érettséginél, de a diplománál is többet ér.

Két baj van ezzel – már azon túl, hogy outsiderek találták ki az oktatáshoz értők egybecsengő véleménye ellenében. Az egyik, hogy ha az ország felemel(ked)ése lenne a cél, akkor rossz az irány: mindenki, akinek a közelmúltban sikerült a nagy ugrás – előrébb jutni a nemzetek rangsorában -, az az oktatás fejlesztésével, a diplomások arányának megsokszorozásával érte el a sikert, Finnországtól Dél-Koreáig, ellenpélda pedig nincs. A másik gond, hogy már rövid távon sem működik. Most komolyan, magas alapképzettségű, a tudás megszerzésére megtanított fiatalok helyett olcsó bérű, csak egyetlen szakmához értő szakmunkásokat akarunk versenybe küldeni a munkabér nélkül dolgozó, bármikor fillérekért átprogramozható robotokkal szemben? Van még, aki őszintén hiszi, hogy az a jövő, ha mindenki asztalos meg villanyszerelő lesz? Egyáltalán: itthon maradnak majd azok az asztalosok meg villanyszerelők? Akik ezt kitalálták, próbáltak mostanában egy normális asztalost vagy villanyszerelőt találni?

Amit elvetettek – a bukott csempés, a volt jogász és a többi „szakember” -, az most kezd kihajtani. Még csak a csírák látszanak, de ideje hozzászokni: a termést generációkon át fogyaszthatjuk majd.