Cakk-pakk negyvenhárom évet élt, benne két világégéssel és egy csaknem végzetes tűzvésszel. Belgiumban született, de nem volt belga, Franciaországban halt meg, de nem volt ottani lakos. Woody Allen olyan filmet forgatott róla (A világ második legjobb gitárosa), amelyben csak egyetlen, futó snitt erejéig bukkant fel, talán nem is ő volt az, ellenben furtonfúrt vele példálóznak. Étienne Comar friss alkotása ellenben végleg róla szól, és nem kell hozzá jóstehetség, hogy megmondjuk, nem ez lesz az utolsó: Django Reinhardt a témák kimeríthetetlen kincsestára, és most nem is csak a dzsessz örökzöldekről van szó, hanem úgy általában.
Nem is Django volt a neve, hanem Jean-Baptiste, vándorcirkuszos apjáé meg nem Reinhardt, hanem Weiss, de pokolba a részletekkel! A lényeg, hogy remekül hegedült, de aztán kapott egy hathúros, gitárnyakú bendzsót, amivel már gyerekként komoly kenyérkeresővé vált. Tizennyolc éves, amikor a lakókocsijában felborul egy gyertya, ami még nem lett volna baj, de a lány, akivel élt, művirágokat gyártott, és a vékony tülldarabkák azonnal lángra kaptak. Az orvosok amputálni akarták az egyik lábát, mire megszökött a kórházból. Bal kezén összeégett a kis- és a gyűrűsujja, nem pont úgy állt, hogy világhírű zenész lesz. Fájdalomdíjként kapta első igazi gitárját, aztán meghallott egy Louis Armstrong lemezt, összefutott a hegedűs Stéphane Grapellivel, megalakították a Hot Club de France kvintettjét, és a többi történelem.
Imádta a sikert, a barátokat, a nőket, de örök vándor maradt: egyik mellett sem tudott megmaradni, mindig valami újra vágyott. Nem ismerte a kottát, de így is dőltek belőle a dallamok, úgy komponált, mintha akadémián tanulta volna. Egyedi gitártechnikája azóta is nehéz feladat elé állítja a stílusát imitáló zenészeket. A pénz csak pillanatnyi dolgokra kellett, az igazi élvezet a párizsi séta, az erdei barangolás, a tág családjával való állandó lakhelyváltoztatás maradt. A háború alatt szerencséje összehozta a Luftwaffe egyik tisztjével, akit társai Doktor Jazznek szólítottak - ő gondoskodott a cigányzenész biztonságáról.
Pár év múlva Amerikában is híres lett. Duke Ellington szerződtette, de Django nem volt éppen olajozott fogaskerék a metronóm pontossággal működő zeneipari gépezetben: néha úgy ment föl a függöny, hogy üres maradt a színpadra bekészített széke, mert ő inkább csatangolt, vagy éppen csak nem ért vissza délutáni sétájáról. Netán meglátott egy szép nőt, és elcsavarták a fejét vagy csak eltévedt. Sztár volt, de romantikus cigány muzsikushoz illő allűrökkel.
Európába visszatérve újra csatlakozott a karavánhoz, ha volt kedve, zenélt, ha nem volt, nem zenélt. Útközben érte a halál is, pont egy vasútállomáson várta a csatlakozást. Az ő manuche stílusában játszó gitárosok ellepték a világot: hallottam ilyet egy connecticuti kisváros kikötői kocsmájában, a párizsi Rivoli parkban, a budapesti Gödörben és még ezer más helyen (egy muzsikus hajlamú csemete révén még otthon is). Az ember ilyenkor mosolyog, és felidézi Django Reinhardt vékony bajszos, vidám arcát. Ahogy az egyik pillanatban még itt van, aztán hopp, már odébb is állt. Csak a zene marad utána, meg a jókedv.
Infó:
Django - magyarul beszélő, francia filmdráma
Rendező: Etienne Comar
Főszerepekben: Reda Kateb és Palya Bea
Bemutató dátuma: 2017. november 9.
Forgalmazó: Cinenuovo Kft.
