Bébi lelkek a hadak útján

Tudták? Egy brazil törzs szerint a még meg nem született lelkek - bébi lelkeknek hívják őket – próbaidőre különböző asszonyok méhébe költöznek be, ott egy kicsit mocorognak, megtapasztalják, hogyan érzik magukat. Ha nem jól, kiköltöznek, ha pedig alkalmasnak érzik a helyet, akkor ott maradnak.

Magyarországon ezen a nyáron a mesterséges megtermékenyítés eddig hellyel-közzel jól szabályozott rendszere teljesen felborult. Korábban az Egészségügyi Tudományos Tanács honlapja adott ebben a kérdésben iránymutatást, egy 2016-ban született állásfoglalásban ez volt olvasható: „Civilizált országokban különféle nemzetközi irányelvek, jogszabályok útján szabályozott formában, nemzeti etikai bizottságok jóváhagyásához kötött az új gyógyító eljárások hatósági engedélyezése és bevezetése. Ez az etikai bizottság a magyar jogszabályokban humán reprodukciós kérdésekben az ETT Humán Reprodukciós Bizottsága (HRB). Az ETT HRB egyik legfontosabb szakfeladata a lombikbébi eljárások (IVF: in vitro fertilizáció) körüli vitákban történő állásfoglalás.”

Az új helyzet a bébi lelkek társadalmát teljesen felkavarta. Nyitányként dr. Veres András győri megyés püspök augusztus 20-ai szentbeszéde okozott mennydörgést és villámokat a lombikbébi program körül, mivel kinyilvánította, hogy bűnt követnek el az ebben résztvevők. Aztán jött Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, aki a Hír Tv-nek nyilatkozva „horror kategóriának” nevezte azt, ami a be nem ültetett embriókkal történik világszerte. Szerinte „legyilkolják”, „lefagyasztják” és „kidobják” az embriókat, „a szöveteiket ipari célra használják fel.” A bébi lelkek meg csak néztek, különösen azok, amelyek éppen kinéztek maguknak egy régóta kísérletező, gyermekáldásra vágyakozó keresztény párt.

A bébi lelkek alighanem már a megtapadás körüli hercehurcát, az egészségtelen életmód hatásait, a stressz okozta bonyodalmakat, a várakozás okozta izgalmakat is elég tehernek érezték, de az igazi bajok csak ezután jöttek: a finanszírozás megváltoztatása, meg a sok találgatás a tisztességes tájékoztatás és igazságos elosztás helyett. Aztán akadt egy másik gondjuk is az új rendelkezéssel, miszerint inkább menjen a mesterséges megtermékenyítést kérő asszony az állami ellátásba a magán helyett, ahol kiszámítható költség, szigorú protokoll, hálapénz nélküli világ, jó körülmények és az őszinte tájékoztatás közepette biztonság övezte a bébi lelkek próbálkozását. (Már ahova nem tette be a lábát az etikátlan konkurencia, amit persze a „hatásos” ellenőrzés sokáig nem fedezett fel.)

De ezen a tényen az egészségügyi államtitkár is elegánsan túllépett októberben, a Magyar Hírlapnak adott interjújában: „Fontos tisztázni, hogy az IVF-kezelések körülbelül hetven százalékát egy domináns magánintézet valamelyik telephelyén végzik az országban. Most csupán annyi történt, hogy az állam szeretné növelni a kapacitásait, ezt pedig a saját intézményeiben teszi, nem a magánszektorban.”

Nincs mese, akkor is menni kell! - mondta az egyik bébi lélek. De a többi panaszkodott. Oda, ahol még a kórházi feltételek sem adottak? Ahol a tapasztalat és akarat a minimum alatt van? Miért is foglalkozna egy jól kereső szülész egy problémásabb esettel, amikor a „kipottyanó” gyerekért is megkapja a 150-200 ezres hálapénzt? Miközben a vajúdás kísérését az osztályon dolgozó munkatársára, a szülésznőre még rá is lőcsölheti?

S ha ez nem volna elég, az egyik bébi lélek azt is felfedezte, hogy a kérdésről jogszabály is rendelkezik. A 28/2014. (IV. 10.) Emmi rendelet az Egészségügyi Tudományos Tanácsról így szól: „Az egészségügyi államigazgatási szerv felkérése alapján az ETT HRB szakértőként részt vesz a reprodukciós eljárások végzésére, illetve az ivarsejtek, őssejtek és embriók fagyasztva tárolására működési engedéllyel rendelkező egészségügyi szolgáltatók ellenőrzésében. Az ETT HRB elnöke által kijelölt bizottsági tag a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény szakértőre vonatkozó rendelkezései szerint működik közre az ellenőrzésben.” „Ha feladatkörében az ETT HRB tudomására jut, hogy az egészségügyi szolgáltató nem rendelkezik a működési engedélyének megfelelő személyi és tárgyi feltételekkel, vagy a szakmai szabályoknak nem megfelelően működik, az ETT HRB kezdeményezi az egészségügyi államigazgatási szerv helyszíni ellenőrzését.”

Tudjuk-e már, kik lesznek azok, akik az állami ellátásba átirányított asszonyoknál történő beavatkozásokat ellenőrzik? Kik vizsgálják majd a kormány által a reprodukciós eljárások végzésére, a mesterséges megtermékenyítésre kötelezett, most kijelölt intézmények megfelelőségét? Kik derítik ki a minimumfeltételek és szakmai protokollok meglétét, az intézményi felelősségbiztosítás kiterjesztését? Közreadják-e az eredmények statisztikáját, észreveszik-e ha ezekre a beavatkozásokra is rányomul a hálapénz intézménye, ami töretlenül virágzik a szülészeteken?

Nem véletlen, hogy hatalmas a bébi lelkek dilemmája. Menni vagy maradni? - kérdezgetik egymástól.

Zaklatás

Létezik egy népszerű nézet arról, hogy a közvélemény – olyan értelemben, ahogyan az elmúlt évszázadokban használtuk a fogalmat – megszűnt: a sajtó manipulált üzleti és politikai véleményeket közvetít, a Facebook (és általában a közösségi média) pedig az azonos nézeten lévők között képez csomópontokat, hatékonyan akadályozva az együttgondolkodást és a konszenzus kialakulását vitás helyzetekben. De attól, hogy egy gondolat népszerű, még nem feltétlenül igaz. A magyar kulturális élet frissen színpadra került zaklatási ügyei azt igazolják, hogy a közvélemény létezik, működik és befolyásolja a dolgok kimenetelét, akár az üzleti vagy politikai aktorok ellenében is.

Amögött, hogy Marton László vagy Kerényi Miklós Gábor kivonuljon a szakmai és a közéletből, aligha volt üzleti érdek: mindketten sikeres színházat működtettek különféle pozíciókból. A politikai érdekeltség sem kézenfekvő – hogy mást ne mondjunk, Kerényi színházi karrierjének végére aznap került pont (valószínűleg véglegesen), amikor a frissen Fidesz-közelbe került bulvárlap megpróbálta a védelmébe venni.

A történtekre nincs más magyarázat, mint hogy a nevezettek olyasmit műveltek – legalábbis a tanúk/sértettek állítása szerint –, amit a magyar közvélemény még a jelenlegi szétzilált, árkokkal szabdalt, szétbombázott állapotában sem fogad el. Nem a mostanában mindent jobban tudó politika és nem is a sajtó, hanem az állítólag nem létező közvélemény mondta ki, hogy mit tekintünk zaklatásnak. A le nem írt, de a jelek szerint kőbe vésett definíció szerint zaklatás minden olyan fizikai/szexuális kontaktus, amelyet az egyik fél a másik akarata ellenére kezdeményez illetve létesít; az ilyen érintkezéseket a magyar közvélemény – függetlenül attól, hogy mi a „szokásjog”, vagy hogy mit gondol, illetve mit hajlandó ebből törvénybe iktatni a politika – zaklatásnak tekinti, és nem tolerálja. Martonról és Kerényiről a lehető legtágabban értelmezett publikum mondott ítéletet, ami két szempontból is tanulságos. Egyrészt elég meggyőzően demonstrálta, hogy ha egy cselekménytípus megítéléséről egységes társadalmi álláspont alakul ki (a magyar nyilvánosság szerkezete majdhogynem alkalmatlan arra, hogy ez megtörténjen, de néha mégis megtörténik), akkor napok alatt meg lehet bukni, bárki áll is az ember mögött. Másrészt megmutatta, hogy az országot hetedik éve kormányzó struktúra szellemi és jogi hatósugara is véges. Egy olyan országban, ahol azért nem lehetett elfogadni a családon belüli erőszak elleni törvénycsomagot, mert a hivatalos pártdirektíva szerint a magyar családokban nincs erőszak (miközben a statisztikák alapján a zaklatók 90 százaléka ismerős, jelentős részük családtag); ahol a legképtelenebb anti-genderelméleti indokokkal blokkolják a nőknek és a gyermekeknek (!) védelmet biztosító isztambuli egyezmény elfogadását, és ahol a vak komondor gazdája büntetlenül elsétálhat (szó szerint és képletesen is) az élettársverés helyszínéről, a közvélemény erősebbnek bizonyult minden szervezett véleményformáló és döntésbefolyásoló erőnél. Jegyezzük ezt meg, jól jöhet még nekünk.

Óriás legó

És miért nem a Bálnában lesz a Néprajzi Múzeum? - tette föl a kérdést a Facebookon a fővárosi fejlesztések kérdésében mindig józan álláspontot képviselő Bardóczi Sándor tájépítész. Amiben nem csak az az érdekes, hogy valóban, miért nem, ha egyszer az előbbi most épp eladó 11 milliárdért, az utóbbit meg erős polgári tiltakozást legázolva tervezik felépíteni a Városligetben 22-ért, és az előbbi még egy kicsit nagyobb is, mint az utóbbi lesz. Hanem az is, hogy a poszthoz fél nap alatt több értelmes és lényeglátó kommentár érkezett, mint amennyit a magyar kormánytól múzeumügyben hét év alatt összesen hallani lehetett.

Mostanra az a benyomása alakulhatott ki az embernek, hogy Magyarország múzeumállománya valami olyasmi, mint a legó: felcserélhető kis színes izék, szabadon tologathatók innen oda és onnan ide, aztán ha ráununk, egyszerűen rácsapjuk a játékdoboz fedelét. Mintha terepasztalon szórakozna, úgy tologatja a terv állapotukban is irgalmatlan sok pénzt felemésztő épületeket a soha meg nem valósuló "múzeumi negyedben" a kormány, közben meg egyszerűen odaad egyet a készletből a Művészeti Akadémiának. Más kérdés, hogy az Építészeti Múzeum ezzel csak jól járhat: az akadémiánál legalább van pénz, és ha akarat és szakértelem is kerül mellé, legalább ez az egy gyűjtemény szerencsésen révbe ér a felhagyott BM-kórházban.

Hogy milyen felelőtlenséggel gondolkodnak a közös kulturális örökségről, azt legjobban Kósa Lajos minapi - köztünk szólva: tragikomikus - megjegyzése mutatta, aki szerint a Néprajzi vagy a Természettudományi Múzeum a vidékfejlesztés remek eszköze lehetne. Persze, ha egyszer a Kúriának kell a Kossuth téri épület, a NER-utánpótlás-válogatottnak meg a Ludovika, akkor e két közgyűjteménynek valahová mennie kell. És tényleg, miért ne egy tetszőleges vidéki város tetszőleges forgalomképtelen ingatlanába?

Ennek láttán viszont tényleg fölvetődik a gondolat: a Bálnát talán nem feltétlenül kellene elkótyavetyélni Vagy teljesen kizárt, hogy valami értelmes közfeladat kinézzen a közpénzből méregdrágán megépült csarnokoknak?

Szerző
N. Kósa Judit