Nagy N. Péter: Se apák, se fiúk!

"Mind többen veszik észre, hogy az SZDSZ hangadó vezetőinek antibolsevista meze alatt bizony másfajta szív dobog.", írta Grezsa Ferenc 1990. március 31-én Csurka István Magyar Fórumában. Most a kormánypárti média gigantikussá növesztett frontvonalán ugyanezzel a logikával tüzelnek a Momentumra. Éppen a lényeget vétik el.

Tény, hogy a fiatal párt ismert emberei között szembeszökően sokan volt liberális, illetve szocialista politikusok gyermekei, unokái, de itt éppen a szívbéli szakítás a nyilvánvaló. Ahogy Göncz Árpád unokája, a politizálást az Együttben kezdő Benedek Márton fogalmazott: az ott kibontakozott összefogás-mánia megakadályozta, hogy a pártok a saját gondolataikról beszéljenek. Rajta kívül is családi-politikai indíttatással és jó minőségű képzettséggel egyaránt rendelkező emberek sora választotta politikai örökségével szemben a Momentumot.

Dinasztiatagadás

Így Donáth Anna, Donáth László evangélikus lelkész lánya. Édesapja 16 éven át volt a szocialisták által jelölt országgyűlési képviselő, nagyapja, Donáth Ferenc, a Nagy Imre-per másodrendű vádlottja. A már említett Benedek Márton a Millában kezdte, majd az Együtt 2014 egyik alapítója lett. Oxfordban magyar nemzetpolitikából doktorált. Szintén 56-os elítélt forradalmár leszármazottja Mécs János, Mécs Imre volt SZDSZ-es – és rövid ideig szocialista - politikus fia. Radnóti András édesapja, Radnóti Sándor filozófus, az SZDSZ országos tanácsának tagja volt. Tabajdi Péter Tabajdi Csaba, korábbi MSZP-s képviselő fia. Mindannyian fontos emberei a Momentumnak. (A szervezet elnöke, Fekete-Győr András is generáció-tudatosan választott, amennyiben vállaltan fideszes elkötelezettségű családjával szembement.)

Egy csapaton belül ennyi egy irányba vezető életút nem lehet a véletlen műve.

A csikorgóan éles kanyar annál is inkább magyarázatra szorul, hogy a nemzetközi politikai életben parlamentáris körülmények között is feltűnően gyakran épülnek politikai dinasztiák, hát még a demokrácia szabályai által nem fegyelmezett közegekben.

Utóbbiak közé tartozik, de az ország fontossága miatt a sor élére tenném Hszi Csin-Pinget, aki „trónörökösként” lett Kína első embere. Vagyis azok közé tartozik, akiknek valamely felmenője részt vett a Kínai Kommunista Párt, illetve a Kínai Népköztársaság megalapításában. Igaz, ahogy az apa, úgy az ő sorsa is szélsőséges fordulatokkal volt terhes. Apja ugyan még Maóval együtt vonult a Hosszú Menetelés alatt, miniszterelnök-helyettes is volt, később azonban a forradalom ellenségeként 16 évre börtönbe csukták. Hszi pedig ment vidékre átnevelődni. Már a maga erejéből tört ki onnan, és jutott egyre feljebb, de az édesapja is visszakerült Teng idejében a politikai élvonalába, mígnem a Tienanmen téri fegyveres oszlatás ellenzőjeként végképp eltűnt az élvonalból. Nem így a fiú.

Indiára is évtizedekig jellemző volt a parlamentáris dinasztia-uralom, Modi néhány évvel ezelőtti győzelmének egyik legfontosabb következménye, hogy megtörte a Nehru-Gandhi család hatalmát.

Európában a Papandreuk három generációja is ugyanabból a pártból irányította Görögországot a néhány évvel ezelőtti nagy bukásig, ahogy Amerikában sem lehet elképzelni, hogy a Bush-család legifjabb politikusa ne a republikánusok elnökjelölt aspiránsa legyen, vagy a Clinton, illetve a Kennedy család tagjai ne demokrata színekben induljanak. Trump pedig természetesen a republikánusok világába próbálja beépíteni a saját dinasztiáját. Franciaországban a Le Pen-család minden belső háború ellenére is együtt építette fel a Nemzeti Frontot.

Tele van a világ e tekintetben jó és rossz példákkal, de olyat, mint itt, hogy egy párt fontos vonása legyen a politikai dinasztia-tagadás, aligha találunk.

Ahol nem nő fű

Hova helyezzük el őket? Orbán Viktort 1994-ben, még a választások előtt azt kérdezte a Beszélőnek adott interjújában: "el tudjátok képzelni, mi lenne itt, ha szociálliberális koalíció kerülne kormányra, a másik oldalon pedig egy táborba sodródna a konzervativizmus és a radikális jobboldal? A két lövészárok között megint egy nemzedéknyi időre nem nőne fű”. Ez történik, csak fordított szereposztásban. Most a Momentummal egy jobb sorsra érdemes csapat vonul ki oda, ahol nem nő fű – elsősorban is azért, mert a hajdani nyilatkozó sóval szórja be a területet. (Ide, a lövészárkok közötti senki földjén tiszteletreméltóan harcoló fiatalok politikusokhoz sorolom a mostaniak közül a helyhiány miatt nem említhetők mellett Hadházy Ákost, Juhász Pétert, Karácsony Gergelyt, Szabó Tímeát, Szigetvári Viktort, Szél Bernadettet.)

A Momentum-csapat felkészült, döntően a nagyvilágban művelődött politikusai egyébként markáns tendenciákra mozdultak rá. Sok helyen mély a generációs szakadék az Y-generáció (az 1980 és az ezredforduló között születettek, miként a momentumosok is) és az idősebbek között. Nagy-Britanniában például a 18 és 24 év közöttiek 72 százaléka szavazott az Unióban maradás mellett, míg az 55 év felettiek 59 százaléka választotta újra a fényes elszigetelődést. A fiatalok veszítettek. A parlamenti választásokon ugyanennek a fiatal korosztálynak a kétharmada (átmetszve a szociális hovatartozás határait) a Munkáspártra szavazott, míg az 55 év felettiek 64 százaléka, szintén sokszoros határátlépéssel a konzervatívokra. Megint a fiatalok maradtak alul.

Ahogy az életben is, ami magyarázhatja a szavazatok megoszlását is. A saját lakással rendelkező 25 év alatti britek száma a felére csökkent húsz év alatt, viszont az egyetemekről átlag húszmillió forintnak megfelelő diákhitellel (értsd: tartozással) kerülnek ki a hallgatók, tehát egy jó ideig nem is tudnak lakást venni. A vagyonok (részvény, ingatlan, stb…) robusztus módon átrendeződtek az ötven felettiek javára.

Másként lenne ez nálunk?

Aligha jellemzően. Itt van viszont egy sajátosság, ami már a politizáló generációkat különíti el egymástól. Csurgó Bernadett, Kristóf Luca és Légmán Anna tanulmányából, interjúiból tudhatjuk, hogy a demokratikus parlament képviselőinek első generációja számára a rendszerváltás közös értékképző esemény volt. A 2010-ben parlamentbe került új pártok képviselői már a rendszerváltásban való csalódásból indítanak. Egyikük (név nélkül nyilatkozott, de bizonyára jobbikos) ezt mondta: „Botcsinálta politikus vagyok. Gumibot-csinálta. Egy kapualjban, a gyerekeim testi épségéért reszketve, könnygáztól fuldokolva, fegyverropogást hallgatva kaptam a küldetést.”

A két 2010-es párt, a Jobbik és az LMP egyaránt eltékozolt lehetőségként látja a közelmúltat. Nem is tárgyalnak senkivel, akinek ebben része volt. Így aztán hitelesen nem is léphetnek fel annak az időszaknak a legnagyobb teljesítménye, a differenciált, arányosan felépített jogállami Magyarország lerombolásával szemben. A hagyományos ellenzék ezt tette és teszi. Bonyolultabb lehetne a helyzet a momemtumosokkal, hiszen ezt az építményt épp az ő hozzátartozóik hozták létre és összeomolva - mások mellett - őket is nyomja agyon. Ez azonban nem látszik fontos szempontnak. Sőt. Fekete-Győr András úgy látja, a mostani ellenzéki pártok elárulták választóikat. Ez valóban súlyos jellemhibára vallana. Fordulóponthoz érkeztünk.

A nyilvánosságban látható képviselői szerint kimagaslóan okos és tájékozott Momentum itt ugyanis – akárha akaratlanul is – populista szerkezetbe forog be. A populista pártok sajátossága, hogy önmagukat erkölcsi alapon tartják az egyetlen lehetséges megoldásnak, és ezen a bázison mindenki mást a nép árulójának. Az egyszerű és természetes generációs elszakadásból, a hazai kormánypártok uralmi megszállottságától és az ellenzék 2009 óta tartó teljes zavarodottságától való távolságtartásból így lehet könnyen egy harmadik rossz.

Ez így, úgy gondolom, nem a polgári demokrácia tisztelete szerint való. Ott az én igazam feltételezi más igazságok létét is. Csak együtt vagyunk érvényesek, az arányokat döntik el a választók. Értelmetlen egy szimfonikus zenekar, amelynek egy-egy szólama akarja lejátszani a komplett darabot. Így szállna most be ifjú muzsikusok egy csapata is, igaz, remek hangszerekkel.

Hogy az országot vezető autoriter és udvara életelv-szerűen nem hagyna szóhoz jutni senkit, az természetes. Ezért kellene az ellenkezőjét hoznia mindenki másnak. Nem az összefogást hiányolom, hanem a többiek semmibe vételét tartom súlyos hibának.

Máshol politikus generációk épülnek, mi minden korosztállyal újra kezdenénk mindent. Ez a változatlanság képlete.