Nagy N. Péter: Se apák, se fiúk!

Publikálás dátuma
2017.11.11 08:45
A MOMENTUM MOZGALOM TÜNTETÉSÉN - A 2010 utáni pártokhoz hasonlóan a rendszerváltás kudarcából indulnak ki FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

"Mind többen veszik észre, hogy az SZDSZ hangadó vezetőinek antibolsevista meze alatt bizony másfajta szív dobog.", írta Grezsa Ferenc 1990. március 31-én Csurka István Magyar Fórumában. Most a kormánypárti média gigantikussá növesztett frontvonalán ugyanezzel a logikával tüzelnek a Momentumra. Éppen a lényeget vétik el.

Tény, hogy a fiatal párt ismert emberei között szembeszökően sokan volt liberális, illetve szocialista politikusok gyermekei, unokái, de itt éppen a szívbéli szakítás a nyilvánvaló. Ahogy Göncz Árpád unokája, a politizálást az Együttben kezdő Benedek Márton fogalmazott: az ott kibontakozott összefogás-mánia megakadályozta, hogy a pártok a saját gondolataikról beszéljenek. Rajta kívül is családi-politikai indíttatással és jó minőségű képzettséggel egyaránt rendelkező emberek sora választotta politikai örökségével szemben a Momentumot.

Dinasztiatagadás

Így Donáth Anna, Donáth László evangélikus lelkész lánya. Édesapja 16 éven át volt a szocialisták által jelölt országgyűlési képviselő, nagyapja, Donáth Ferenc, a Nagy Imre-per másodrendű vádlottja. A már említett Benedek Márton a Millában kezdte, majd az Együtt 2014 egyik alapítója lett. Oxfordban magyar nemzetpolitikából doktorált. Szintén 56-os elítélt forradalmár leszármazottja Mécs János, Mécs Imre volt SZDSZ-es – és rövid ideig szocialista - politikus fia. Radnóti András édesapja, Radnóti Sándor filozófus, az SZDSZ országos tanácsának tagja volt. Tabajdi Péter Tabajdi Csaba, korábbi MSZP-s képviselő fia. Mindannyian fontos emberei a Momentumnak. (A szervezet elnöke, Fekete-Győr András is generáció-tudatosan választott, amennyiben vállaltan fideszes elkötelezettségű családjával szembement.)

Egy csapaton belül ennyi egy irányba vezető életút nem lehet a véletlen műve.

A csikorgóan éles kanyar annál is inkább magyarázatra szorul, hogy a nemzetközi politikai életben parlamentáris körülmények között is feltűnően gyakran épülnek politikai dinasztiák, hát még a demokrácia szabályai által nem fegyelmezett közegekben.

Utóbbiak közé tartozik, de az ország fontossága miatt a sor élére tenném Hszi Csin-Pinget, aki „trónörökösként” lett Kína első embere. Vagyis azok közé tartozik, akiknek valamely felmenője részt vett a Kínai Kommunista Párt, illetve a Kínai Népköztársaság megalapításában. Igaz, ahogy az apa, úgy az ő sorsa is szélsőséges fordulatokkal volt terhes. Apja ugyan még Maóval együtt vonult a Hosszú Menetelés alatt, miniszterelnök-helyettes is volt, később azonban a forradalom ellenségeként 16 évre börtönbe csukták. Hszi pedig ment vidékre átnevelődni. Már a maga erejéből tört ki onnan, és jutott egyre feljebb, de az édesapja is visszakerült Teng idejében a politikai élvonalába, mígnem a Tienanmen téri fegyveres oszlatás ellenzőjeként végképp eltűnt az élvonalból. Nem így a fiú.

Indiára is évtizedekig jellemző volt a parlamentáris dinasztia-uralom, Modi néhány évvel ezelőtti győzelmének egyik legfontosabb következménye, hogy megtörte a Nehru-Gandhi család hatalmát.

Európában a Papandreuk három generációja is ugyanabból a pártból irányította Görögországot a néhány évvel ezelőtti nagy bukásig, ahogy Amerikában sem lehet elképzelni, hogy a Bush-család legifjabb politikusa ne a republikánusok elnökjelölt aspiránsa legyen, vagy a Clinton, illetve a Kennedy család tagjai ne demokrata színekben induljanak. Trump pedig természetesen a republikánusok világába próbálja beépíteni a saját dinasztiáját. Franciaországban a Le Pen-család minden belső háború ellenére is együtt építette fel a Nemzeti Frontot.

Tele van a világ e tekintetben jó és rossz példákkal, de olyat, mint itt, hogy egy párt fontos vonása legyen a politikai dinasztia-tagadás, aligha találunk.

Ahol nem nő fű

Hova helyezzük el őket? Orbán Viktort 1994-ben, még a választások előtt azt kérdezte a Beszélőnek adott interjújában: "el tudjátok képzelni, mi lenne itt, ha szociálliberális koalíció kerülne kormányra, a másik oldalon pedig egy táborba sodródna a konzervativizmus és a radikális jobboldal? A két lövészárok között megint egy nemzedéknyi időre nem nőne fű”. Ez történik, csak fordított szereposztásban. Most a Momentummal egy jobb sorsra érdemes csapat vonul ki oda, ahol nem nő fű – elsősorban is azért, mert a hajdani nyilatkozó sóval szórja be a területet. (Ide, a lövészárkok közötti senki földjén tiszteletreméltóan harcoló fiatalok politikusokhoz sorolom a mostaniak közül a helyhiány miatt nem említhetők mellett Hadházy Ákost, Juhász Pétert, Karácsony Gergelyt, Szabó Tímeát, Szigetvári Viktort, Szél Bernadettet.)

A Momentum-csapat felkészült, döntően a nagyvilágban művelődött politikusai egyébként markáns tendenciákra mozdultak rá. Sok helyen mély a generációs szakadék az Y-generáció (az 1980 és az ezredforduló között születettek, miként a momentumosok is) és az idősebbek között. Nagy-Britanniában például a 18 és 24 év közöttiek 72 százaléka szavazott az Unióban maradás mellett, míg az 55 év felettiek 59 százaléka választotta újra a fényes elszigetelődést. A fiatalok veszítettek. A parlamenti választásokon ugyanennek a fiatal korosztálynak a kétharmada (átmetszve a szociális hovatartozás határait) a Munkáspártra szavazott, míg az 55 év felettiek 64 százaléka, szintén sokszoros határátlépéssel a konzervatívokra. Megint a fiatalok maradtak alul.

Ahogy az életben is, ami magyarázhatja a szavazatok megoszlását is. A saját lakással rendelkező 25 év alatti britek száma a felére csökkent húsz év alatt, viszont az egyetemekről átlag húszmillió forintnak megfelelő diákhitellel (értsd: tartozással) kerülnek ki a hallgatók, tehát egy jó ideig nem is tudnak lakást venni. A vagyonok (részvény, ingatlan, stb…) robusztus módon átrendeződtek az ötven felettiek javára.

Másként lenne ez nálunk?

Aligha jellemzően. Itt van viszont egy sajátosság, ami már a politizáló generációkat különíti el egymástól. Csurgó Bernadett, Kristóf Luca és Légmán Anna tanulmányából, interjúiból tudhatjuk, hogy a demokratikus parlament képviselőinek első generációja számára a rendszerváltás közös értékképző esemény volt. A 2010-ben parlamentbe került új pártok képviselői már a rendszerváltásban való csalódásból indítanak. Egyikük (név nélkül nyilatkozott, de bizonyára jobbikos) ezt mondta: „Botcsinálta politikus vagyok. Gumibot-csinálta. Egy kapualjban, a gyerekeim testi épségéért reszketve, könnygáztól fuldokolva, fegyverropogást hallgatva kaptam a küldetést.”

A két 2010-es párt, a Jobbik és az LMP egyaránt eltékozolt lehetőségként látja a közelmúltat. Nem is tárgyalnak senkivel, akinek ebben része volt. Így aztán hitelesen nem is léphetnek fel annak az időszaknak a legnagyobb teljesítménye, a differenciált, arányosan felépített jogállami Magyarország lerombolásával szemben. A hagyományos ellenzék ezt tette és teszi. Bonyolultabb lehetne a helyzet a momemtumosokkal, hiszen ezt az építményt épp az ő hozzátartozóik hozták létre és összeomolva - mások mellett - őket is nyomja agyon. Ez azonban nem látszik fontos szempontnak. Sőt. Fekete-Győr András úgy látja, a mostani ellenzéki pártok elárulták választóikat. Ez valóban súlyos jellemhibára vallana. Fordulóponthoz érkeztünk.

A nyilvánosságban látható képviselői szerint kimagaslóan okos és tájékozott Momentum itt ugyanis – akárha akaratlanul is – populista szerkezetbe forog be. A populista pártok sajátossága, hogy önmagukat erkölcsi alapon tartják az egyetlen lehetséges megoldásnak, és ezen a bázison mindenki mást a nép árulójának. Az egyszerű és természetes generációs elszakadásból, a hazai kormánypártok uralmi megszállottságától és az ellenzék 2009 óta tartó teljes zavarodottságától való távolságtartásból így lehet könnyen egy harmadik rossz.

Ez így, úgy gondolom, nem a polgári demokrácia tisztelete szerint való. Ott az én igazam feltételezi más igazságok létét is. Csak együtt vagyunk érvényesek, az arányokat döntik el a választók. Értelmetlen egy szimfonikus zenekar, amelynek egy-egy szólama akarja lejátszani a komplett darabot. Így szállna most be ifjú muzsikusok egy csapata is, igaz, remek hangszerekkel.

Hogy az országot vezető autoriter és udvara életelv-szerűen nem hagyna szóhoz jutni senkit, az természetes. Ezért kellene az ellenkezőjét hoznia mindenki másnak. Nem az összefogást hiányolom, hanem a többiek semmibe vételét tartom súlyos hibának.

Máshol politikus generációk épülnek, mi minden korosztállyal újra kezdenénk mindent. Ez a változatlanság képlete.

Millei Ilona: A tarja

Publikálás dátuma
2019.04.22 16:16

A húsvéti sonkák, füstölt, főtt combok és a füstölt, főtt tarják között lépdelt a piacon, azt fontolgatva, vajon melyiket is válassza, mikor hirtelenül és váratlanul eszébe jutott a réges-régi történet a nagymamájáról, a Mamiról, és a tarjáról. Nem lehetett több tizenkét évesnél, amikor Mami arra kérte, hogy menjen le a henteshez, és vegyen neki tíz deka tarját. Se többet, se kevesebbet. Még a pénzt is kiszámolta rá. - Kicsikém, nagyon figyelj oda, hogy pontosan tíz deka legyen! - Miért? – kérdezte csodálkozva. - Mert ezt most én akarom egyedül megenni. - Miért? – akadt föl a szeme a meglepetéstől. - Mert én még sohasem ettem tarját. Senkinek nem akarok adni belőle!
Furcsa volt ezt attól a Mamitól hallani, aki az ötvenes évek elején, amikor egy héten csak egyszer ettek húst, még a tányérján lévő rizses húsból is kiválogatta a pörköltdarabokat, és áttette az övére, mert tudta, hogy az unokája nagyon szereti. Mikor csodálkozva ránézett, nagyanyja csak legyintett, nem kell már hús egy hetvenhárom éves öregasszonynak. Volt ez már hét éve is.
Nagyon szerette a nagymamáját, aki hatvannyolc évesen vette magához hat hónapos csecsemőként, és mivel a szülei elváltak, azóta is ő nevelte. Sokszor hallotta már tőle hogyan vitte magával őt, a gyomor-és bélhuruttal küzdő koraszülöttet, mert azt akarta, hogy életben maradjon. Sokszor elmondta azt is, hogyan cipelte nap, mint nap a „Zöldkeresztbe”, hogyan etette, itatta, hogy meggyógyuljon. De nem csak ezért szerette, hanem a meséiért is, amiket minden áldott este felolvasott neki a Benedek Elekből, vagy az Andersenből, egészen addig, amíg ki nem száradt a szája, vagy el nem aludt mesélés közben.
Szaladt hát a henteshez a tarjáért. Futás közben nagyon büszke volt magára, amikor arra gondolt, hogy tizenkét évesen rájött a majd’ nyolcvan éves nagyanyja titkára: sosem engedhette meg magának a luxust, de mielőtt meghalna, ki szeretné próbálni, milyen is az.
- Megérdemli a tarját - konstatálta magában -, hiszen tizenhárom évesen már cselédlány volt a grófnőnél, és ha valamit elrontott, hatalmas pofont kapott érte. Megérdemli, mert még sosem evett ilyet, és ez jár neki! Olyan világ kellene, ahol mindig mindenki ehet tarját – szögezte le magában, és belépett a hentesboltba. Nézte, ahogy a nagydarab férfi vékony szeletekre vágja a a tarját, becsomagolja, és átadja neki.
Hanyatt-homlok rohant vele haza, hogy nagymamája minél hamarabb megkapja. Mami lassan, óvatosan bontotta ki a kicsiny csomagot, és megbűvölten nézte a rózsaszínű, gusztusos tarját. Aztán finom mozdulattal beleharapott az első szeletbe, lehunyt szemmel ízlelgette, hogy végül az összes tarja eltűnjön a szájában.
Ő nem azért szomorkodott, mert sajnálta volna nagyanyjától a finom falatokat, inkább azért, mert megértette, milyen borzasztó az, ha valakinek majd’ nyolcvan éves koráig kell arra várnia, hogy egy ilyen pitiáner „luxust” megengedhessen magának. És ezt is csak azért, mert most egy kicsit jobban megy nekik. Az apja ugyanis ’56-ban asztalosműhelyt nyitott, maszek lett. A bolt beindult, ő pedig minden héten vitt apanázst az édesanyjának, és neki. Nem sok pénz volt, de a semminél több. Ez volt az egyetlen bevételük. Mami ugyanis nem kapott nyugdíjat, sohasem volt munkahelye. Nagypapa tartotta el, amíg élt. A Papi is asztalos volt, a Ganz-MÁVAGnál dolgozott. Sohasem keresett sokat.
Mami négy gyereket szült, három lányt és egy fiút. Az apját. Sokszor mesélte neki, milyen rossz gyerek volt, mert mindig sírt. Mami sokszor csak úgy tudott főzni, ha az egyik karjában tartotta, miközben a másik kezével kavargatta az ételt. A meséhez tartozott az is, hogy bár nagyon szegények voltak, de Mami büszke asszony volt, sohasem kért kölcsön semmit senkitől. Ha valami nem volt otthon, hát akkor az kimaradt az ételből.
Minden héten, amikor az apja megérkezett az ellátásukra szánt pénzzel, azzal lépett be az ajtón:
- Mami, maga még él? Meddig akar még élni?!
És Mami sohasem sértődött meg. Zavartan nevetgélt, aztán mindig megsimogatta a fia fejét.
A piacon nagy volt a sürgés-forgás. Mikor ő következett a sorban, a legkisebb kötözött sonkát kérte a hentestől.
- Húsz deka, elég lesz?
- Adjon még tíz deka tarját is – mondta lehajtott fejjel. Arra gondolt, milyen jó lenne megosztani a finomságokat az unokáival, de sajnos nem lehet. A gyerekei családjukkal együtt évek óta messze idegenben élnek, lassan már követni sem tudja, merre járnak. Jó, ha kétévente megengedhetik maguknak, hogy hazajöjjenek.
Frissítve: 2019.04.22 16:16

Körmöczy György: WC-t Amerikába

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:10

Fotó: Fortepan
Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.
Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy Magyarország és Palesztina közötti embercsempészettel foglalkozott, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internálótáborban.
A forradalomban való néhány napos és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, az is bizonyította, hogy a zűrös novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka -, aminek a motorházteteje nemzeti színű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)
Néhány pillanat múlva pedig, még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.
Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban sétakocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.
Legközelebb 1974-ben láttam újra.
***

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.
Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.
A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli. Az öreg a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni. Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.
Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.
Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze.
Jogosan.
A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között, mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.
Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.
***

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át. Ő Amerikában, mi itthon.
Megvoltunk.
Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb, érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.
Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon. Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.
És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?
***

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni.
Hátha most.
Így voltam én is akkor.
Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodás, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.
Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.
Ma már kristálytisztán tudom, mit kellett volna tennem.
Akkor nem tudtam.
***

Az időtájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest. De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC. És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú.
Teljesen lázba jött tőle.
Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.
Már ez is meglepett.
Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.
Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.
És most? Most plumber.
Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.
Ma úgy mondanánk: retró rötyi.
Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz! Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk. Csak csináld azt, amit mondok.
Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.
Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.
***

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.
A tartály.
Miért? Tartály is kell?
Bölcsész…
Persze.
Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.
Egyetlen szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.
Sehol.
Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe.
Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.
Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem!
És tényleg. Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság! Célegyenes. Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.
***

Csomag feladása a tengerentúlra akkortájt a BOY-szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges. Így azután WC-csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy-Zsilinszky út.
Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.
Jómagam, lehajtott fejjel egy WC-csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.
Mi lesz most? Semmi.
Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően.
Tiszteletem, tanár úr!
***

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva. Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.
Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?
Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.
Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.
Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?
De már nem volt visszaút.
- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.
Tisztviselő fejvakarás.
- Milyen kategóriában szeretné?
- Ajándék kategóriában.
- Mégis, mi a tárgy jellege? WC-csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.
- Jellege használati tárgy.
- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.
Elkeseredtem.
- De talán lehetne esetleg porcelán - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.
Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.
- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.
Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze. Portás nem érti, miért megyek egy WC-csészével a hivatalba.
- Maga a karbantartó?
Elmagyarázom.
Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.
Csinos hölgy a pultban.
Mondom.
Hátraszól.
- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött.
Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.
Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt.
Kitöltöm.
- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.
Harsány nevetés.
Két hét múlva.
- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?
Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.
Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.
Fejvakarás.
Már megint.
- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.
- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.
(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról.) Ismeretterjesztés gyanánt.
Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.
IKKA.
Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.
Szemük se rebben.
- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.
Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.
Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.
Hazamentem.
Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.
Beszámolok.
- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.
Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.
***
Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.
Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött. Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.
***
Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással. De nemcsak emiatt.