Nagy N. Péter: Se apák, se fiúk!

Publikálás dátuma
2017.11.11. 08:45
A MOMENTUM MOZGALOM TÜNTETÉSÉN - A 2010 utáni pártokhoz hasonlóan a rendszerváltás kudarcából indulnak ki FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

"Mind többen veszik észre, hogy az SZDSZ hangadó vezetőinek antibolsevista meze alatt bizony másfajta szív dobog.", írta Grezsa Ferenc 1990. március 31-én Csurka István Magyar Fórumában. Most a kormánypárti média gigantikussá növesztett frontvonalán ugyanezzel a logikával tüzelnek a Momentumra. Éppen a lényeget vétik el.

Tény, hogy a fiatal párt ismert emberei között szembeszökően sokan volt liberális, illetve szocialista politikusok gyermekei, unokái, de itt éppen a szívbéli szakítás a nyilvánvaló. Ahogy Göncz Árpád unokája, a politizálást az Együttben kezdő Benedek Márton fogalmazott: az ott kibontakozott összefogás-mánia megakadályozta, hogy a pártok a saját gondolataikról beszéljenek. Rajta kívül is családi-politikai indíttatással és jó minőségű képzettséggel egyaránt rendelkező emberek sora választotta politikai örökségével szemben a Momentumot.

Dinasztiatagadás

Így Donáth Anna, Donáth László evangélikus lelkész lánya. Édesapja 16 éven át volt a szocialisták által jelölt országgyűlési képviselő, nagyapja, Donáth Ferenc, a Nagy Imre-per másodrendű vádlottja. A már említett Benedek Márton a Millában kezdte, majd az Együtt 2014 egyik alapítója lett. Oxfordban magyar nemzetpolitikából doktorált. Szintén 56-os elítélt forradalmár leszármazottja Mécs János, Mécs Imre volt SZDSZ-es – és rövid ideig szocialista - politikus fia. Radnóti András édesapja, Radnóti Sándor filozófus, az SZDSZ országos tanácsának tagja volt. Tabajdi Péter Tabajdi Csaba, korábbi MSZP-s képviselő fia. Mindannyian fontos emberei a Momentumnak. (A szervezet elnöke, Fekete-Győr András is generáció-tudatosan választott, amennyiben vállaltan fideszes elkötelezettségű családjával szembement.)

Egy csapaton belül ennyi egy irányba vezető életút nem lehet a véletlen műve.

A csikorgóan éles kanyar annál is inkább magyarázatra szorul, hogy a nemzetközi politikai életben parlamentáris körülmények között is feltűnően gyakran épülnek politikai dinasztiák, hát még a demokrácia szabályai által nem fegyelmezett közegekben.

Utóbbiak közé tartozik, de az ország fontossága miatt a sor élére tenném Hszi Csin-Pinget, aki „trónörökösként” lett Kína első embere. Vagyis azok közé tartozik, akiknek valamely felmenője részt vett a Kínai Kommunista Párt, illetve a Kínai Népköztársaság megalapításában. Igaz, ahogy az apa, úgy az ő sorsa is szélsőséges fordulatokkal volt terhes. Apja ugyan még Maóval együtt vonult a Hosszú Menetelés alatt, miniszterelnök-helyettes is volt, később azonban a forradalom ellenségeként 16 évre börtönbe csukták. Hszi pedig ment vidékre átnevelődni. Már a maga erejéből tört ki onnan, és jutott egyre feljebb, de az édesapja is visszakerült Teng idejében a politikai élvonalába, mígnem a Tienanmen téri fegyveres oszlatás ellenzőjeként végképp eltűnt az élvonalból. Nem így a fiú.

Indiára is évtizedekig jellemző volt a parlamentáris dinasztia-uralom, Modi néhány évvel ezelőtti győzelmének egyik legfontosabb következménye, hogy megtörte a Nehru-Gandhi család hatalmát.

Európában a Papandreuk három generációja is ugyanabból a pártból irányította Görögországot a néhány évvel ezelőtti nagy bukásig, ahogy Amerikában sem lehet elképzelni, hogy a Bush-család legifjabb politikusa ne a republikánusok elnökjelölt aspiránsa legyen, vagy a Clinton, illetve a Kennedy család tagjai ne demokrata színekben induljanak. Trump pedig természetesen a republikánusok világába próbálja beépíteni a saját dinasztiáját. Franciaországban a Le Pen-család minden belső háború ellenére is együtt építette fel a Nemzeti Frontot.

Tele van a világ e tekintetben jó és rossz példákkal, de olyat, mint itt, hogy egy párt fontos vonása legyen a politikai dinasztia-tagadás, aligha találunk.

Ahol nem nő fű

Hova helyezzük el őket? Orbán Viktort 1994-ben, még a választások előtt azt kérdezte a Beszélőnek adott interjújában: "el tudjátok képzelni, mi lenne itt, ha szociálliberális koalíció kerülne kormányra, a másik oldalon pedig egy táborba sodródna a konzervativizmus és a radikális jobboldal? A két lövészárok között megint egy nemzedéknyi időre nem nőne fű”. Ez történik, csak fordított szereposztásban. Most a Momentummal egy jobb sorsra érdemes csapat vonul ki oda, ahol nem nő fű – elsősorban is azért, mert a hajdani nyilatkozó sóval szórja be a területet. (Ide, a lövészárkok közötti senki földjén tiszteletreméltóan harcoló fiatalok politikusokhoz sorolom a mostaniak közül a helyhiány miatt nem említhetők mellett Hadházy Ákost, Juhász Pétert, Karácsony Gergelyt, Szabó Tímeát, Szigetvári Viktort, Szél Bernadettet.)

A Momentum-csapat felkészült, döntően a nagyvilágban művelődött politikusai egyébként markáns tendenciákra mozdultak rá. Sok helyen mély a generációs szakadék az Y-generáció (az 1980 és az ezredforduló között születettek, miként a momentumosok is) és az idősebbek között. Nagy-Britanniában például a 18 és 24 év közöttiek 72 százaléka szavazott az Unióban maradás mellett, míg az 55 év felettiek 59 százaléka választotta újra a fényes elszigetelődést. A fiatalok veszítettek. A parlamenti választásokon ugyanennek a fiatal korosztálynak a kétharmada (átmetszve a szociális hovatartozás határait) a Munkáspártra szavazott, míg az 55 év felettiek 64 százaléka, szintén sokszoros határátlépéssel a konzervatívokra. Megint a fiatalok maradtak alul.

Ahogy az életben is, ami magyarázhatja a szavazatok megoszlását is. A saját lakással rendelkező 25 év alatti britek száma a felére csökkent húsz év alatt, viszont az egyetemekről átlag húszmillió forintnak megfelelő diákhitellel (értsd: tartozással) kerülnek ki a hallgatók, tehát egy jó ideig nem is tudnak lakást venni. A vagyonok (részvény, ingatlan, stb…) robusztus módon átrendeződtek az ötven felettiek javára.

Másként lenne ez nálunk?

Aligha jellemzően. Itt van viszont egy sajátosság, ami már a politizáló generációkat különíti el egymástól. Csurgó Bernadett, Kristóf Luca és Légmán Anna tanulmányából, interjúiból tudhatjuk, hogy a demokratikus parlament képviselőinek első generációja számára a rendszerváltás közös értékképző esemény volt. A 2010-ben parlamentbe került új pártok képviselői már a rendszerváltásban való csalódásból indítanak. Egyikük (név nélkül nyilatkozott, de bizonyára jobbikos) ezt mondta: „Botcsinálta politikus vagyok. Gumibot-csinálta. Egy kapualjban, a gyerekeim testi épségéért reszketve, könnygáztól fuldokolva, fegyverropogást hallgatva kaptam a küldetést.”

A két 2010-es párt, a Jobbik és az LMP egyaránt eltékozolt lehetőségként látja a közelmúltat. Nem is tárgyalnak senkivel, akinek ebben része volt. Így aztán hitelesen nem is léphetnek fel annak az időszaknak a legnagyobb teljesítménye, a differenciált, arányosan felépített jogállami Magyarország lerombolásával szemben. A hagyományos ellenzék ezt tette és teszi. Bonyolultabb lehetne a helyzet a momemtumosokkal, hiszen ezt az építményt épp az ő hozzátartozóik hozták létre és összeomolva - mások mellett - őket is nyomja agyon. Ez azonban nem látszik fontos szempontnak. Sőt. Fekete-Győr András úgy látja, a mostani ellenzéki pártok elárulták választóikat. Ez valóban súlyos jellemhibára vallana. Fordulóponthoz érkeztünk.

A nyilvánosságban látható képviselői szerint kimagaslóan okos és tájékozott Momentum itt ugyanis – akárha akaratlanul is – populista szerkezetbe forog be. A populista pártok sajátossága, hogy önmagukat erkölcsi alapon tartják az egyetlen lehetséges megoldásnak, és ezen a bázison mindenki mást a nép árulójának. Az egyszerű és természetes generációs elszakadásból, a hazai kormánypártok uralmi megszállottságától és az ellenzék 2009 óta tartó teljes zavarodottságától való távolságtartásból így lehet könnyen egy harmadik rossz.

Ez így, úgy gondolom, nem a polgári demokrácia tisztelete szerint való. Ott az én igazam feltételezi más igazságok létét is. Csak együtt vagyunk érvényesek, az arányokat döntik el a választók. Értelmetlen egy szimfonikus zenekar, amelynek egy-egy szólama akarja lejátszani a komplett darabot. Így szállna most be ifjú muzsikusok egy csapata is, igaz, remek hangszerekkel.

Hogy az országot vezető autoriter és udvara életelv-szerűen nem hagyna szóhoz jutni senkit, az természetes. Ezért kellene az ellenkezőjét hoznia mindenki másnak. Nem az összefogást hiányolom, hanem a többiek semmibe vételét tartom súlyos hibának.

Máshol politikus generációk épülnek, mi minden korosztállyal újra kezdenénk mindent. Ez a változatlanság képlete.

Misetics Bálint - Két csúnya szó: politika és ideológia

Publikálás dátuma
2017.11.11. 08:40

Magyarországon rossz híre van a politikának és az ideológiáknak. Gyakori félreértés, főleg „civil” körökben, a „politika” azonosítása mindazzal a rosszal – hataloméhséggel, hatalmi gőggel, elvtelen hatalomgyakorlással, korrupcióval –, amit jó okból ellenzünk és utasítunk el a politikai hatalom jelenlegi birtokosaival (és a politikai hatalomért jelenleg vetélkedők jelentős részével) kapcsolatban. Ebből a politika-fogalomból egyenesen következik, hogy tisztességes ember, még ha másokkal közös céljaiért össze is fog és „civilként” közösen cselekszik, „politikával” nem foglalkozik. A „civil” és a „politika” közötti határvonal ugyanis nem csupán különböző eszköztárakat választ el egymástól, hanem az erkölcs, a jó szándék és az önzetlenség birodalmát az erkölcsi romlottság, a cinizmus és a gátlástalan önérdekkövetés birodalmától.

Önsorsrontó félreértés

A „politikának” és a „civilségnek” ez a leegyszerűsítő szembeállítása és a közügyekért viselt állampolgári felelősség szűkre szabott elgondolása elsőre talán szépen hangzik, valójában azonban egy lefegyverző, önsorsrontó félreértés. A "közügyek elhanyagoltsága vagy méltatlan emberek kezébe való kerülése" ugyanis, ahogy Bibó István írta A szabadságszerető ember politikai tízparancsolata című szövegében, „egyedül a tisztességes emberek kezdeményezésének hiánya és közéleti bátortalansága miatt történik”.

Hasonló megvetés sújtja az ideológiákat is. Az ideológiák elutasítása az elmúlt hónapok „civil” kampányainak a tüntetésein is hangot kapott, de hasonló szemléletet tükröz a Momentum sokat hangoztatott törekvése az ideológiák helyett „elvekre és értékekre” alapozott politizálásra. De mi ezzel a probléma?

Minden közéleti kezdeményezésnek, a „civileknek” is vannak céljai, a célok pedig tipikusan érték-terheltek – még ha vannak is olyan ideológiák (például a nacionalizmus, a piacpárti technokrata ideológia vagy az emberi jogok liberális ideológiája), amelyek alkalmanként olyan mértékű hegemóniára tesznek szert, hogy ezt ideig-óráig el tudják fedni vagy feledtetni. Az „ideológia” pedig nem más, mint elvek és értékek rendszere.

A szakértelem önmagában nem ad választ például arra a kérdésre, hogy a család-, az adó- vagy a lakáspolitikának azokat a társadalmi rétegeket kell-e támogatnia, amelyek ezt a „saját erőfeszítéseikkel” kiérdemelték, vagy elsősorban azokat, akiknek arra leginkább szüksége van. Nincs tisztán szakmai válasz arra, hogy az állami szabályozás növelje, helyben hagyja, vagy igyekezzen csökkenteni a tőke és a dolgozók, a férfiak és a nők, vagy a nagyvállalatok és a fogyasztók közötti hatalmi egyenlőtlenségeket. Ezek politikai kérdések, és ideológiai kérdések is. Az „össznemzeti célok” vagy a „nemzeti egység” hívószavai, amellyel a Momentum politikusai saját ideológia-mentességüket igyekeznek alátámasztani, ideológiai hívószavak. A nacionalizmus: ideológia.

A politika, legalábbis akkor, és éppen akkor, ha az túlmutat a nyers önérdekkövetésen, ideologikus.

Nem túl sok, túl kevés

És ez nem baj. Az igen népszerű ideológia-fóbiával szemben érdemes az emlékezetünkbe idézni, hogy a legkevésbé egyenlőtlen, és a legtöbb népegészségügyi, gazdasági és jogállami mutató szerint is kiemelkedően sikeres északi társadalmi modell klasszikus esetében, a svédországi jóléti állam létrejöttében a döntő szerepet egy karakterisztikus ideológia – a szociáldemokrácia – iránt elkötelezett párt (és a szociáldemokrata szakszervezetek) hegemóniája, vagyis tartós hatalma játszotta. Úgy tűnik tehát, hogy van olyan ideológia, amely igen jó szolgálatot tudott tenni olyan első ránézésre apolitikus célok elérésében, mint hogy csökkenjen a csecsemőhalandóság, az állampolgárok bízzanak egymásban és közös politikai intézményeikben, növekedjen a várható élettartam, az embereknek legyen hol laknia, és boldogan élhessenek.

Magyarországon sem az ideológiák „meghaladására” vagy elutasítására, hanem a versenyző ideológiák kibontására és azok nyílt vitájára volna szükség.

Sokan érezhetik úgy, hogy az ellenzéki pártok 2018-as választásokra vonatkozó stratégiái körüli vitákban túl sok a „politika” – pedig ez csak akkor volna igaz, ha a politika a civakodást, a félrebeszélést és a nyers önérdekkövetést jelentené. Valójában épp az ellenkezőjéről van szó: az ellenzéki pártok közötti együttműködésről szóló vitákban nem túl sok, hanem túl kevés a politika, vagyis a valódi politikai és ideológiai tartalom.

Vegyük például annak a múlt héten olyan nagy visszhangot kiváltó budapesti választókerületnek az ügyét, ahol Juhász Péter (Együtt) mellett Fekete-Győr András (Momentum) is el kíván indulni. A Momentum alelnöke azzal indokolta ezt, hogy a „helyi beágyazottsága Fekete-Győr Andrásnak jóval mélyebb, mint Juhász Péternek; jóval régebb óta él, tanul, és dolgozott is a kerületben”.

Nem is a „helyi beágyazottságnak” ez a furcsa fokmérője az, ami érdekes. Inkább a tartalmi, politikai érvek hiánya a figyelemre méltó, mind a fentebb idézett nyilatkozatban, mind a vita későbbi szakaszaiban.

A Momentum hivatkozott még az „új politikai generáció” igényére. Ez jelentheti annak a politikai elitnek a leváltását, amibe Juhász Péter vélhetően nem tartozik bele (hiszen nem csupán a Fidesszel szembeni ellenzék egyik legszorgalmasabb politikusa, hanem a 2010 előtti politikai uralkodó osztálynak sem volt része, a 2014-es közös listán pedig éppen Gyurcsány Ferenc szereplése miatt nem kívánt rajta lenni), vagy pedig életkori, nem pedig politikai kategória. A „rendszerváltás befejezése”, vagy a „baloldal-jobboldal ellentétének a meghaladása” is inkább szlogen, mint politikai tartalom.

Az az apróság viszont nem merült fel, hogy mi az, amiben a két érintett párt mást gondol a világról – nem a 2018-as választás taktikai kérdéseiről, hanem a közjó mibenlétéről, vagy a piac, a család és az állam relatív szerepéről annak előmozdításában, az újraelosztás kívánatos mértékéről, a lakáspolitika vagy az adórendszer reformjával kapcsolatos nézeteltérésekről, egyszóval: politikáról és ideológiáról.

Mit gondolnak a világról?

Lehet, hogy azért, mert az Együtt és a Momentum politikája között nincs ügydöntő, kibékíthetetlen ellentét ebben a tekintetben (erre utal, hogy a Momentum több képviselőjelöltje nemrégiben még az Együtt tagja volt), viszont ez sem merült fel a koordinált vagy közös jelöltállítás melletti érvként. Pedig ezeknek a kérdéseknek a tisztázása egész más megvilágításba tudná helyezni az Orbán-rezsim nem-szélsőjobboldali ellenzékének a szétaprózódottságát.

Ez utóbbival ugyanis nem csupán az a probléma, hogy a jelenlegi választási rendszerben a rezsim stabilitásának az egyik záloga, hanem az is, hogy gyakran nincs – vagy legalábbis nem látszik – mögötte valódi ideológiai, politikai tartalom. Enélkül pedig gyakran az ellenzéki oldalon is csak személyes vonzalmak és ellenszenvek, generációs érzékenységek és a megszokás – vagyis a felszín – határozza meg a politikai preferenciákat, és az ideológiai törekvések előmozdításának az igénye helyett a szervezeti érdekek a pártok stratégiáit.

Mindez pedig nem csupán az újabb ellenzéki pártok problémája, sőt. Botka László előéletében ugyan nem nagyon lehetett semmit találni, ami (például Jeremy Corbyn vagy Bernie Sanders politikájához hasonlóan) megalapozta volna a MSZP szociáldemokrata fordulatának a hitelét, mégis, megjelenésével a jóhiszemű szemlélődő számára talán úgy tűnhetett, hogy az MSZP-nek talán végre lesz egy olyan élvonalbeli politikusa, aki markáns politikai, ideológiai álláspontot képvisel. Aki legalább mond valamit arról, hogy mit gondol a világról. Az MSZP azóta visszaállt a régi kerékvágásba: ki tudná megmondani, hogy például Molnár Gyulának, Molnár Zsoltnak vagy Horváth Csabának mi az ideológiai elköteleződése, vagyis, hogy mit gondolnak a világról?

Nem az a kérdés, hogy melyik politikus melyik választókerületben szokott reggelizni, melyik választókerületbe járt harminc éve sakk-szakkörre, vagy hogy ki milyen magas, és ki „vidéki” (amit az MSZP elnöke hozott fel Botka miniszterelnök-jelöltsége mellett, és Szél Bernadett ellen). A valódi kérdés az, hogy ki milyen ideológia mentén, kiknek az érdekeit képviselve kívánna kormányozni.

Erről kellene beszélgetni, legalább a közvélemény ellenzéki rezervátumaiban. Utána pedig arról is, hogy ezeknek az ideológiai és politikai álláspontoknak a képviselete milyen prioritást élvez azzal az elvben közös üggyel, az Orbán-rezsim leváltásával összehasonlítva, ami jelenleg bármilyen – a Fidesz irányvonalától eltérő – ideológiai és politikai álláspont eredményes képviseletének az előfeltétele.  

Kőbányai János: Totem és trauma

Publikálás dátuma
2017.11.11. 08:35
SOROS-PLAKÁT - A törzsi társadalmak ösztönvilágát idézi, az ellenfél mágikus szimbolikus elejtését FOTÓ: TÓTH GERGŐ

Ha valaki Magyarországon nem olvas újságot, nem kapcsolja be a televíziót, remekül él - állítja mesterem és barátom (Heller Ágnes). Példáját szülőhelyünkről és életterünkről veszi: Budapestről. A város gyönyörű, tömegközlekedése mindenhova elvisz (a BKK hajójárata különleges ajándék), lépten-nyomon jó kávézókba és vendéglőkbe térhetünk be, s mindenekelőtt: se szeri, se száma a jó tárlatoknak, hangversenyeknek, színházi előadásoknak. (Mivel Ágnes az utóbbi évtizedeket New Yorkban töltötte, s a mai napig visszajár, látlelete igen elismerő.) (Új zárójelet nyitva: e közösségi terekben a médiából áradó acsarkodás mindegyik tábora megfordul, s talán épp a kultúra közvetlenségének köszönhetően udvariasan elviseli egymást.)

Jómagam is mesterem receptje szerint élek, miután 15 évnyi jeruzsálemi távollét után visszatértem, nemcsak szülővárosomba, de szülőkerületembe, a XI.-be (újabban: Újbudára), a távollétem alatt pulzáló kulturális ütőérré változott Bartók Béla út környékére, ahol - az internetnek is köszönhetően - nem sokat kellett változtatnom élet- és munkaritmusomon, mióta nem a Júdeai-sivatagra néző Abu Tor-i otthonomból szemlélem a világot. Fenntarthattam az elmélyültebb munkához szükséges távolságtartást. (Mivel nem újságírással és szociográfiával foglalkozom, mely műfajok szerintem csak meghatározott életkorig művelhetőek.)

Kollektív szégyen

Ezen a derűs életmódon változtattak drasztikusan a Soros-plakátok. Nyári föltűnésüket szezonális – persze trauma-nyomot hagyó – hányingerkeltésnek gondoltam, amelyet eltűnni véltem a vizes vb-vel és a Netanyahu-látogatással, hiszen ilyen nyilvános kitárulkozást még a berlini olimpiát rendező Németország is szégyellt a külföldiek előtt a baljós korszak szárba szökkenésekor, 1936-ban. (Heveny rosszullétemet két cikkel is kompenzáltam, írónak ez a terápia.)

Azonban ma, bármely villamos- vagy autóbuszvonalon közlekedem, vagy ha csak gyalog sétálok át a karneválosan fiatalos Szabadság hídon a Nagycsarnokba vagy a Bálna kávéházaiba, beleütközöm e kollektív szégyenbélyegekbe. (S ha lekapom a szemem a villamosablakból, akkor az utastér lesz ezzel teli, hála a Lokál mindenütt zizegő kolumnáinak.)

Hogy kerülhetek ilyen helyzetbe? Ki gátolhat meg abban, hogy élvezzem a szülővárosom nyújtotta „mindennapi” örömöket, akár a zavartalan lélegzést? Miért nyúlhat utánam – belém! –, a legbensőbb magánszférámba ez a szégyen? A pártfüggetlen, kollektív szégyen, bármennyire is vétlen vagyok benne, az enyém is. (Járnak ide külföldiek is nagy számban, akiknek a kérdéseire felelni, széttárt karokkal magyarázkodni kell.)

Miért hoz ki béketűrésemből ez a – látszólag – a közelgő választási harchoz tartozó plakát, mely évadhoz – ez a demokrácia sajátja, kellemetlen mellékterméke – hozzátartozik a másik tábor iránti gyűlölet szítása, a kölcsönös befeketítés misztériumjátéka. Mert mindegyik tábor „a cél szentesi az eszközt” alapon ettől várja a (fel)hatalma(zás)t: az eszközt, amellyel intézményesíti az általa definiált jó valóra váltását – csak át kell esni a kellemetlen aktuson, s még szagtalanító körbepermetezésre is számíthatunk majd a győzelmet ünneplő választási banketten.

Egyáltalán: miért kell kérdéseket feltenni magamnak? Miért ne élvezhetném zavartalanul a város lángolón „zöld-sárgába”, rőtbe borult színeit? Miért nem gyönyörködhetem a Gellért téri villamosmegálló minden jókedvet lefagyasztó Soros-plakát szégyen-bizonyítványa után a feltáruló Duna és a Várdomb színpompás látványában, miért térdepeltetnek le a kisszerűség, öngyalázás szúrós borsószemeire? Kik? És milyen jogon, milyen megfontolásból? Ugyanis ez nem a hatalom megszerzésének ideiglenes eszköze. A hatalom egyik vagy a másik tábor kezébe kerülése nekem is elvileg (sajna, csak teoretikusan) felelős érdekem Magyarország polgáraként, s ezért nem bújhatok el előle affektálva, pökhendi ürüggyel, hogy én csak a magyar kultúrának vagyok elkötelezett.

De hát éppen erről van szó!

Kisebbrendűség

Ugyanis a gyomron sorozó Soros-plakátnak semmi köze a négyévente elviselendő gyűlölet-kicsorduláshoz, ami, lehet, all after all, az indulatok egészségesebb felszakadásához és kiürítéséhez vezet, mint a kemény vagy gulyásdiktatúra által visszaszorított és ezért a személyiségbe kórosan visszaszuszakolt, kimondhatatlan véleménynyilvánítás.

Ez az új totem pártsemlegesen ember- és kultúraellenes. Egy öregember arcát feltenni az egész Magyarországot beterítő szégyentáblára nemcsak az emberi történelem bizonyos periódusait idézi („Cion bölcsei”, „Tito láncos kutya”), hanem a kisebbrendűség roppant mementója is egyben. Lincsfelhívás, amelyben egy névvel, lakcímmel rendelkező személyt egy ország (egy földrész, s ha egy egész földrész, akkor miért csak nálunk terem ilyen plakát?) bajai okának pécéznek ki. Ez a jelenség megérzékíti a törzsi társadalom ösztönvilágát; a korai vadász a barlang falára rajzolta a rettegett ellenséget, akinek eközben a húsára vágyott, s félelmét leküzdendő a totemrajzon próbálta - a sziklákon azonosított dárdanyomok tanúsága szerint - első nekifutásra mágikus-szimbolikusan elejteni. (Mindezt szervesen vezette föl a tipográfiailag is kontinuitást sugárzó, mindent beterítő "Magyarország erős és büszke európai ország" plakát, amely ugyanezt a kisebbrendűséget világította meg. Nem kell hozzá különleges pszichológiai jártasság, hogy ez a plakát épp annak bizonytalanságát dokumentálta, amit szövege állított.)

Azonban a legtöbb értelmezéssel ellentétben ez a plakátgesztus mégsem választási trükk (valódi ellenség hiányában egy ufó iderángatása), hanem egy nagyon is komolyan veendő mélylélektani állapot föltárulkozása. Ezért mozdít ki oly leteperő erővel a biztonságérzetemből; ha már muszáj megmagyaráznom - legalább magamnak - rossz érzésem forrását. Ugyanis ez a plakát-totem valami mélyebb, ősibb, „Koppány népéig” visszanyúló kollektív emlékezet felriadásával és onnan az ösztönvilágba visszanyomott, s ott izzó gyűlölet parazsával szembesít. Ez a mástól, a kívülről jövőtől, az idegentől való irracionális félelem projekciója. A Szent István-i magyar és keresztény államot megszülő nagy vérontásból hagyományozódott félelem felszűkölése, amely Brüsszel és Soros maszkja mögött a kiheverhetetlen, s ezer éven át annyiszor megtapasztalt traumák hamis tárgyválasztására hajaz. Az „öngyilkos” (Pap Károly kifejezése) kisebbrendűségre, a magyar társadalom, sőt kultúra leggyökeresebb traumájára.

Agresszív kompenzálása már egyszer történelmünk mélypontjára hajszolta a magyar nemzetet. Hiszen a magyar holokauszt igazi eredője épp ennek az ösztönvilágnak a kitenyésztésében és szabadjára engedésében keresendő (és azt lokalizálva gyógyítandó), mint azt több nagyszerű művészi alkotás is ábrázolta. (Mert mostanában vetítették újra a Duna Tv-ben, a nemrég elment Kovács András Hideg napok című filmjének példáját hozom fel.)

Ha már nem gyönyörködhetek a város pompájában, s kérdéseken kell gyötrődnöm a szabad villamosozás helyett: fel-felhorgad, hogy miért, milyen érdekből kell mindezt elviselnem? Hiszen a kormányzatnak, amely ezt a kóros kisebbrendűséget sulykolja, mossa az agyakba – ahelyett, hogy emlékezetpolitikájában feldolgozná – ma nincs kihívója. Azaz: a közelgő választások eredményét befolyásoló haszna nincs ebből. Még a menekült(„migráns”)-kérdésben sem kell megküzdenie szignifikáns ellenvéleménnyel. (Egyébként sem létezhet olyan politikai haszon, amely egy ország lakosságának lelki egészségét teszi kockára. Mintha a választási győzelem kénytelen velejárója lenne, hogy a szavazók valamilyen gyógyíthatatlan betegséget kapnak mellékhatásként.)

A Gólem életre kel

Semmi sem bizonyítja jobban, hogy itt nem választási trükkről, hanem téves traumafeloldással van dolgunk, mint az, hogy a Soros-plakátokkal a kitalálóik csak szavazókat veszítenek. (Ezt a felmérések is visszaigazolják. Népszerűségi indexük emelkedő trendje nem ennek, hanem az ún. ellenzék haláltáncának köszönhető.) Azt a szavazót ejti kétségbe (gondtalan villamosozás helyett) a totem napvilágra vonszolása, aki épkézláb ellenzék híján arra a belátásra juthat, hogy ha nincs más – ordítóan nincs –, az országot valakinek csak vezetnie kell, a távolmaradást pedig nem tekinti felelős magatartásnak. Ugyanis a trauma-totem tévutas projekciója egy olyan civilizációs határt lép át, amely egészséges ember számára követhetetlen, s egyenlő a józan ész tudatos elhajításával: azzal az önfeladással, amit maga a Soros-projekció megtestesít.

A kormánypárt politikai porondon való egyedül maradása roppant felelősséggel jár. (Én nem élhetek a hamis tudatban, hogy Magyarország politikai erőviszonyai nem a magyar társadalmat és történelmet képezik le szervesen.) Lehet, hogy a történelemben is páratlan ellenzék- és alternatívahiány is oka a Soros-plakátokban megmutatkozó oly végzetes el- és megtévelyedésnek, amiről látni kell – épp azért, mert nem látszik –, hogy károsabb, mint az ellenzék tragikomikus önfelszámolása. Ezt olyan fantom-ellenség kreálással hatványozták, mint a prágai Lőw rabbi Gólemje: életre kel és pusztít. Hiszen a tragikus, a szellemi gyengeségben és nemzedéki karizmahiányban tobzódó alternatívanélküliség eredői ugyanabban a lápvidékben gyökeredznek, ahonnan a Soros-totem plakáterdő is kinőtt. Ez a sor(os)scsapás pedig nem beszélhető el a politikai pártok fölosztotta magyar világ keretei között.

Nincs mást megszólítani! Ezért, ha totális reménytelenségben is, csak azt lehet kérni (kikövetelő háttérerő híján), hogy kitalálóik és erőltetőik hagyják abba a „sorosozást”. (Kopp! Miért nem írsz pontosan? Itt nem lehet többes számmal elkenni a címzett felelősségét!) Amely már a démonizálással szinonim igeként szervesült is a magyar nyelvbe – példás bizonyítékaként állításaimnak.

Az internetadó és a vasárnapi nyitvatartás visszavonása csak megerősítette a korábban mellette érvelőket. Nem történne másképp a Soros-totemek eltüntetése és a köréjük épített rítusok abbahagyása esetében sem. Azzal a lényegi különbséggel, hogy ez a magyar nép számára nem forintokban kifejezhető hozadék lenne, hanem lelki egészsége helyreállítása felé tett első lépés. Nem szabad megerősíteni kisebbrendűségi érzésében a népet, amely végzetes történelme alakulása okán oly végletesen hajlamos rá. A Fidesz sikere épp abban rejlik, hogy vezetőik a legjobban ismerik, s ezért a legjobban azonosultak a magyar nép karakterével. Nem játszhatnak alá legalább ennek a hajlamnak.

Hiszen nemzedékük – nincs a reformkor óta még egy raj, amely ennyi tehetséget és karizmát hozott volna a politikai életbe – azzal az ígérettel lépett a magyar történelem csinálói közé, hogy ezt a végzetet meghaladja.

P.S.: Olcsó poén lenne felidézni, hogy Soros György, a világ sorsával foglalatoskodó entellektüel - aki pechjére még milliárdos is - erre az ígéretre a magyar fordulat kezdetén támogatóan felfigyelt. Ahogy a ma az egész világot változás elé állító, új népvándorlás kezelésének elkerülhetetlen szükségességére is.

P.S.(2): Villamosozhatnék, sétálgathatnék már végre át szabadon a Szabadság hídon? Nagyon megköszönném.