Nagy N. Péter: Se apák, se fiúk!

Publikálás dátuma
2017.11.11 08:45
A MOMENTUM MOZGALOM TÜNTETÉSÉN - A 2010 utáni pártokhoz hasonlóan a rendszerváltás kudarcából indulnak ki FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
Fotó: /

"Mind többen veszik észre, hogy az SZDSZ hangadó vezetőinek antibolsevista meze alatt bizony másfajta szív dobog.", írta Grezsa Ferenc 1990. március 31-én Csurka István Magyar Fórumában. Most a kormánypárti média gigantikussá növesztett frontvonalán ugyanezzel a logikával tüzelnek a Momentumra. Éppen a lényeget vétik el.

Tény, hogy a fiatal párt ismert emberei között szembeszökően sokan volt liberális, illetve szocialista politikusok gyermekei, unokái, de itt éppen a szívbéli szakítás a nyilvánvaló. Ahogy Göncz Árpád unokája, a politizálást az Együttben kezdő Benedek Márton fogalmazott: az ott kibontakozott összefogás-mánia megakadályozta, hogy a pártok a saját gondolataikról beszéljenek. Rajta kívül is családi-politikai indíttatással és jó minőségű képzettséggel egyaránt rendelkező emberek sora választotta politikai örökségével szemben a Momentumot.

Dinasztiatagadás

Így Donáth Anna, Donáth László evangélikus lelkész lánya. Édesapja 16 éven át volt a szocialisták által jelölt országgyűlési képviselő, nagyapja, Donáth Ferenc, a Nagy Imre-per másodrendű vádlottja. A már említett Benedek Márton a Millában kezdte, majd az Együtt 2014 egyik alapítója lett. Oxfordban magyar nemzetpolitikából doktorált. Szintén 56-os elítélt forradalmár leszármazottja Mécs János, Mécs Imre volt SZDSZ-es – és rövid ideig szocialista - politikus fia. Radnóti András édesapja, Radnóti Sándor filozófus, az SZDSZ országos tanácsának tagja volt. Tabajdi Péter Tabajdi Csaba, korábbi MSZP-s képviselő fia. Mindannyian fontos emberei a Momentumnak. (A szervezet elnöke, Fekete-Győr András is generáció-tudatosan választott, amennyiben vállaltan fideszes elkötelezettségű családjával szembement.)

Egy csapaton belül ennyi egy irányba vezető életút nem lehet a véletlen műve.

A csikorgóan éles kanyar annál is inkább magyarázatra szorul, hogy a nemzetközi politikai életben parlamentáris körülmények között is feltűnően gyakran épülnek politikai dinasztiák, hát még a demokrácia szabályai által nem fegyelmezett közegekben.

Utóbbiak közé tartozik, de az ország fontossága miatt a sor élére tenném Hszi Csin-Pinget, aki „trónörökösként” lett Kína első embere. Vagyis azok közé tartozik, akiknek valamely felmenője részt vett a Kínai Kommunista Párt, illetve a Kínai Népköztársaság megalapításában. Igaz, ahogy az apa, úgy az ő sorsa is szélsőséges fordulatokkal volt terhes. Apja ugyan még Maóval együtt vonult a Hosszú Menetelés alatt, miniszterelnök-helyettes is volt, később azonban a forradalom ellenségeként 16 évre börtönbe csukták. Hszi pedig ment vidékre átnevelődni. Már a maga erejéből tört ki onnan, és jutott egyre feljebb, de az édesapja is visszakerült Teng idejében a politikai élvonalába, mígnem a Tienanmen téri fegyveres oszlatás ellenzőjeként végképp eltűnt az élvonalból. Nem így a fiú.

Indiára is évtizedekig jellemző volt a parlamentáris dinasztia-uralom, Modi néhány évvel ezelőtti győzelmének egyik legfontosabb következménye, hogy megtörte a Nehru-Gandhi család hatalmát.

Európában a Papandreuk három generációja is ugyanabból a pártból irányította Görögországot a néhány évvel ezelőtti nagy bukásig, ahogy Amerikában sem lehet elképzelni, hogy a Bush-család legifjabb politikusa ne a republikánusok elnökjelölt aspiránsa legyen, vagy a Clinton, illetve a Kennedy család tagjai ne demokrata színekben induljanak. Trump pedig természetesen a republikánusok világába próbálja beépíteni a saját dinasztiáját. Franciaországban a Le Pen-család minden belső háború ellenére is együtt építette fel a Nemzeti Frontot.

Tele van a világ e tekintetben jó és rossz példákkal, de olyat, mint itt, hogy egy párt fontos vonása legyen a politikai dinasztia-tagadás, aligha találunk.

Ahol nem nő fű

Hova helyezzük el őket? Orbán Viktort 1994-ben, még a választások előtt azt kérdezte a Beszélőnek adott interjújában: "el tudjátok képzelni, mi lenne itt, ha szociálliberális koalíció kerülne kormányra, a másik oldalon pedig egy táborba sodródna a konzervativizmus és a radikális jobboldal? A két lövészárok között megint egy nemzedéknyi időre nem nőne fű”. Ez történik, csak fordított szereposztásban. Most a Momentummal egy jobb sorsra érdemes csapat vonul ki oda, ahol nem nő fű – elsősorban is azért, mert a hajdani nyilatkozó sóval szórja be a területet. (Ide, a lövészárkok közötti senki földjén tiszteletreméltóan harcoló fiatalok politikusokhoz sorolom a mostaniak közül a helyhiány miatt nem említhetők mellett Hadházy Ákost, Juhász Pétert, Karácsony Gergelyt, Szabó Tímeát, Szigetvári Viktort, Szél Bernadettet.)

A Momentum-csapat felkészült, döntően a nagyvilágban művelődött politikusai egyébként markáns tendenciákra mozdultak rá. Sok helyen mély a generációs szakadék az Y-generáció (az 1980 és az ezredforduló között születettek, miként a momentumosok is) és az idősebbek között. Nagy-Britanniában például a 18 és 24 év közöttiek 72 százaléka szavazott az Unióban maradás mellett, míg az 55 év felettiek 59 százaléka választotta újra a fényes elszigetelődést. A fiatalok veszítettek. A parlamenti választásokon ugyanennek a fiatal korosztálynak a kétharmada (átmetszve a szociális hovatartozás határait) a Munkáspártra szavazott, míg az 55 év felettiek 64 százaléka, szintén sokszoros határátlépéssel a konzervatívokra. Megint a fiatalok maradtak alul.

Ahogy az életben is, ami magyarázhatja a szavazatok megoszlását is. A saját lakással rendelkező 25 év alatti britek száma a felére csökkent húsz év alatt, viszont az egyetemekről átlag húszmillió forintnak megfelelő diákhitellel (értsd: tartozással) kerülnek ki a hallgatók, tehát egy jó ideig nem is tudnak lakást venni. A vagyonok (részvény, ingatlan, stb…) robusztus módon átrendeződtek az ötven felettiek javára.

Másként lenne ez nálunk?

Aligha jellemzően. Itt van viszont egy sajátosság, ami már a politizáló generációkat különíti el egymástól. Csurgó Bernadett, Kristóf Luca és Légmán Anna tanulmányából, interjúiból tudhatjuk, hogy a demokratikus parlament képviselőinek első generációja számára a rendszerváltás közös értékképző esemény volt. A 2010-ben parlamentbe került új pártok képviselői már a rendszerváltásban való csalódásból indítanak. Egyikük (név nélkül nyilatkozott, de bizonyára jobbikos) ezt mondta: „Botcsinálta politikus vagyok. Gumibot-csinálta. Egy kapualjban, a gyerekeim testi épségéért reszketve, könnygáztól fuldokolva, fegyverropogást hallgatva kaptam a küldetést.”

A két 2010-es párt, a Jobbik és az LMP egyaránt eltékozolt lehetőségként látja a közelmúltat. Nem is tárgyalnak senkivel, akinek ebben része volt. Így aztán hitelesen nem is léphetnek fel annak az időszaknak a legnagyobb teljesítménye, a differenciált, arányosan felépített jogállami Magyarország lerombolásával szemben. A hagyományos ellenzék ezt tette és teszi. Bonyolultabb lehetne a helyzet a momemtumosokkal, hiszen ezt az építményt épp az ő hozzátartozóik hozták létre és összeomolva - mások mellett - őket is nyomja agyon. Ez azonban nem látszik fontos szempontnak. Sőt. Fekete-Győr András úgy látja, a mostani ellenzéki pártok elárulták választóikat. Ez valóban súlyos jellemhibára vallana. Fordulóponthoz érkeztünk.

A nyilvánosságban látható képviselői szerint kimagaslóan okos és tájékozott Momentum itt ugyanis – akárha akaratlanul is – populista szerkezetbe forog be. A populista pártok sajátossága, hogy önmagukat erkölcsi alapon tartják az egyetlen lehetséges megoldásnak, és ezen a bázison mindenki mást a nép árulójának. Az egyszerű és természetes generációs elszakadásból, a hazai kormánypártok uralmi megszállottságától és az ellenzék 2009 óta tartó teljes zavarodottságától való távolságtartásból így lehet könnyen egy harmadik rossz.

Ez így, úgy gondolom, nem a polgári demokrácia tisztelete szerint való. Ott az én igazam feltételezi más igazságok létét is. Csak együtt vagyunk érvényesek, az arányokat döntik el a választók. Értelmetlen egy szimfonikus zenekar, amelynek egy-egy szólama akarja lejátszani a komplett darabot. Így szállna most be ifjú muzsikusok egy csapata is, igaz, remek hangszerekkel.

Hogy az országot vezető autoriter és udvara életelv-szerűen nem hagyna szóhoz jutni senkit, az természetes. Ezért kellene az ellenkezőjét hoznia mindenki másnak. Nem az összefogást hiányolom, hanem a többiek semmibe vételét tartom súlyos hibának.

Máshol politikus generációk épülnek, mi minden korosztállyal újra kezdenénk mindent. Ez a változatlanság képlete.

2017.11.11 08:45

Szüdi János: A petárdaeffektus

Publikálás dátuma
2019.02.17 16:00
NAGYSZÜLOK IS KAPHATNAK GYEDET - A gyerek pedig köteles eltartani a szüleit
Fotó: SHUTTERSTOCK/
Látszik, hogy az országnak nincs pénzügyminisztere. Igaz évekig pénzügyminisztérium sem volt. Mára van minisztérium, van kinevezett pénzügyminiszter, csak éppen semmi súlya nincsen a kormányban. Nincs, mivel a gyakorlatban kormány sincs. Egyetlen ember, a miniszterelnök szava számít. Ezt az állítást messzemenően alátámasztja az évértékelőn meghirdetett 7+1+1 pontból álló választási programcsomagja. A rendszerváltás óta nem volt még olyan miniszterelnök, aki ennyi fedezetlen csekket állított volna ki, hasonlóan a nagy elődhöz, Kádár Jánoshoz, aki például - közérzetjavító intézkedésként - bejelentette az élelmiszerárak csökkentését a hatvanas évék végén. Ő végre is hajtotta, amit ígért. A mai napig emlékeznek az öregek a három hatvanas kenyérre, tejre, a háromforintos „fradi kolbászra”. Orbán Viktor ígérgetni tud, ám az ígéretek beváltására már sok esetben nem kerül sor. Innen ered egyik fullajtárjának elszólása: „ígéret kategóriájában megoldottuk.”
Mostani bejelentései petárdaként röppentek a magasba. Tapsvihar, csodálkozó sikongatások, elismerő bólintások, kéjes nyögdécselések, tágra nyitott szájak és szemek, füttyentgetések kísérik a pályaíveket. A petárdák nem esnek szét. Nem robbannak. Állócsillagok, fekete lyukak az égen. Senki nem tudhatja mit is rejtenek valójában az ígéretek, de jól hangzanak, s elfednek minden aktuális problémát. Mielőtt átnézzük az új közérzetjavító bejelentéseket, két dolgot érdemes végiggondolni: kinek a pénzét osztogatja Orbán? Az adófizetőkét. Mészáros Lőrinc és a többi száz leggazdagabb magyar nem finanszíroz, csak továbbgazdagodik e program által is. Másodszor, hová vezetettek az említett kádári intézkedések? Államcsődhöz! Így hát gaudiumra semmi ok!
Nézzük a bejelentéseket! Minden negyven év alatti nő az első házasságakor tízmillió forint kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első két gyerek születése után három-három évre felfüggesztik, a második gyereknél a tartozás harmadát elengedik. A harmadik gyerek megszületése esetén az egész tartozást elengedik. Minden fiatal házaspár kap tízmillió forintot? Szegény? Gazdag? Magyar? Cigány? Csak házasodni kell? Nincs kamat? Nem is kell visszafizetni? Elég szülni? A bankok fizetnek majd mint a katonatiszt? A válaszokra várni kell. Ami biztosnak tűnik, aki elkapkodta a házasságkötést az valószínűleg ráfázott. Vannak azért biztos befutók. Orbán Rózának - az ígérgető 19 éves, hajadon lányának - például jó esélye van arra, hogy esküvője költségeinek egy részét kifizettesse az állammal. Orbán Flórának, az osztogató másik, hajadon, 14 éves lányának az esélyei a lehetséges következmények miatt bizonytalanok.
Lépjünk tovább. Bővítik a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) kedvezményes hitelét, amelyet két vagy több gyermek esetén használt lakások vásárlására is lehet fordítani. A csok bővítését nem kell magyarázni. A használt lakások vásárlásához nyújtott húsz-harmincmillió forint támogatás segíthetne az otthonhoz jutáshoz, ha hatására a lakásárak nem szöknének azonnal az égig, s ha a szegények is hozzá tudnának jutni a pénzhez. A falvakban élők esélyei jobbak lennének, mint a városi lakásra vágyóké, azonban ők – a bejelentő szerint – másik, testre szabott megoldást kapnak néhány hét múlva. Jelenleg várólistára kerültek.
Mit mond a következő ígéret? A második gyermeknél egymillió forintot átvállalnak a nagycsaládosok jelzáloghiteléből. A harmadiknál négymilliót, minden további gyereknél egy-egy milliót. A jelzáloghitel átvállalásának a petárdája megfejtésre vár. Valaki kölcsönkér. A hitelező pedig úgy ad kölcsönt, hogy jelzálogot vezettet a kölcsönkérő házára. Létezik egy jelzálog-hitelintézet, amelyik jelzáloglevelet bocsát ki. Csak a jelzálog alapjául szolgáló hitel kifizetését vállalhatja át az állam.
Tegyünk még egy lépést. Azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek és neveltek, életük végéig mentesülnek a személyi jövedelemadó megfizetése alól. Ez az ígéret azoknak kecsegtető, akik jól fizető állásban vannak. Miután a megjelent szöveg múlt időt használ, ez a mentesség azoknak is járhat, akik a megjelenő szabályozás hatályba lépése előtt teljesítették a feltételeket. A „szültek” kifejezés viszont kizárja az örökbefogadott és a nevelt gyermekek beszámítását. A gyermekét egyedül nevelő apa sem számíthat a támogatásra. Az „életük végéig” fordulat remélhetően nem a nyugdíjak jövőbeli megadóztatására céloz.
Ugorjunk! Elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja. A legalább háromgyermekes családoknak két és félmillió forint vissza nem térítendő támogatást adnak legalább hétszemélyes autó vásárlásához. Ez az első olyan ígéret, amelynek szövegéből arra lehet következtetni, hogy a gyermekhez férfira is szükség van. Az autóvásárlásra nem csak az anya jogosult. Jó hír az is, hogy maga a bejelentő is megkaphatja a támogatást, amire a vagyonbevallása szerint rá is szorul. Reméljük ezzel az állami segítséggel az intézkedést bejelentő miniszterelnök meg tudja venni az autóját, hiszen ezek a kocsik négymillió forintnál kezdődnek.
A következő lépés valóban nemzetmentő. Huszonegyezer új bölcsődei férőhelyet hoznak létre három év alatt. A huszonegyezer új férőhely nem biztos, hogy elég, de jó alkalom újabb kiemelt állami beruházás indítására. Ekkor nincs közbeszerzés, hatósági engedély, a számla is mozoghat felfelé. A bölcsődebővítés hasznos lehet, ha a „rabszolgatörvény” alapján a szülőkre kivetik a maximális túlmunkát.
Nézzük a következő jó hírt. Bevezetik a nagyszülői gyermekgondozási díjat, így a nagyszülők is maradhatnak gyeden a szülők helyett. A nagyszülői gyermekgondozási díj bevezetése összhangban áll a nagyszülő gyermekgondozási segítő ellátásra való jogosultságával. Így legalább bezárul a kör. Az alaptörvény (szándékos kisbetűvel) szerint a gyermek köteles gondoskodni szüleiről, a nagyszülő meg ellátja a szülők gyermekeit.
Egy új terület következik. A nyolcadik pont az egészségügyről szól. Kap hétszázmilliárdot a fejlesztésekre. Igaz a centrumkórház megépítésének költsége is benne foglaltatik ebben az összegben, így érvényesülhet az eddigi gyakorlat, a maradék-elv szerinti elosztás. Miután nincs fejlesztési koncepció, miután nem lehet tudni mire is lenne szükség, biztosan lesznek, akik jól járnak. Ezek közé tartoznak mindazok, akik építhetnek, beszállíthatnak a szokásos – ”névre szóló” - kiválasztási rend alkalmazásával, a szokásos kiemeltté nyilvánítás mellett.
Ismét egy másik területre érkezünk. A kilencedik pont tovább bővíti a gyermekek utaztatására szaporodott vállalkozások lehetőségeit. Orbán ugyanis bejelentette: a középiskolások a kilencedik és a tizenegyedik évfolyam végén kétszer kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehetnek részt, amelynek a költségét a kormány állja. A határon túli magyaroknál tett látogatások megszervezése mellett több mint százezer tanuló nyári programját kell állami pénzből megszervezni. Mértékadó vélemények szerint a nyelvtanulás akkor lehet sikeres, ha a tanulót családi környezetben fogadják. Nem találkozik magyarokkal. Ennek becsülhető költségét nehéz megadni, hiszen amit az állam fizet, az folyamatosan drágul. Jelenleg háromszázezer forintra becsülték az egy tanulóra eső kiadásokat. Igaz, illetékes szájból már elhangzott, a részvételhez pályázni kell, s valószínűleg tartanak nyelvi szintfelmérést is. Érvényesüljön a kormány oktatáspolitikája: aki nem tud, az ne is tanuljon!
Nem lehet tudni, milyen jogszabályok mikorra tisztázzák ennek az orbáni petárdacsomagnak a valóságos tartalmát. Melyikből fog szikraeső hullani, melyik bocsát ki füstfelhőt? Nem lehet tudni, csak sejteni melyik beruházói, befektetői kör erősödik az állami feladatok végrehajtásában való részvételnek köszönhetően.
De az talán kijelenthető, hogy egy felelős pénzügyminiszter ilyen bejelentések után a felmentését kéri a miniszteri teendők ellátása alól.
2019.02.17 16:00
Frissítve: 2019.02.17 16:00

Bihari Tamás: Benzingőzölés

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:45
nehézséAZ OMINÓZUS P70-ES - Az NDK járműiparának remeke volt
Fotó: FORTEPAN/BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET HU BFL XV /
- Vigyázz a lábaddal, ne tedd a lukba! – figyelmeztetett a Papa, miközben óránként 40 kilométeres észveszejtő sebességgel száguldoztunk a Népköztársaság út platánsora alatt. A szürke Prága már 1958-59-ben is oldtimernek számított, hiszen még az indexe is az első ajtó oszlopából csapódott ki, ha a Papa irányt kívánt változtatni. A figyelmeztetést azonban nagyon is komolyan kellett vennem, hiszen az öreg Prága padlólemezén némi anyaghiány mutatkozott. Magyarán, itt-ott lukas volt. Végül emiatt is vált meg tőle.
Mégsem maradtunk autó nélkül, mert akkortájt az orvosok, újságírók, neves művészek és egyéb fontos emberek vásárolhattak személygépkocsit. A Papa gyermekorvosként megvehette a család első modern, új autóját, az NDK járműiparának remekét, egy P70-est. Az almazöld jószág vígan pöfögött a keverék üzemanyaggal.
A mama öccsei gyakran kölcsönkérték és vékonypénzű egyetemistaként a tankolást és a javítás költségeit a Papára hagyták, aki ezt természetesnek vette. Egyszer, amikor az egyik sógor kezében felrobbant a szódásüveg és a Papa dudálva száguldott vele a kórházba, a sebesült elhaló hangon rászólt: "Tibikém, kapcsold fel a sebességváltót hármasba, akkor gyorsabban megyünk." Kétségtelen, a Papa filosz volt, nem technikus.
A keskeny utakon csökkentette a baleset kockázatát, hogy percekig egyetlen autó sem tűnt fel az úton. Azok is többnyire BA-s rendszámú vállalati Volgák, vagy Pobjedák, esetleg Warsawák voltak. Ja, fontos elvtársak is rótták az utakat, a legfontosabbak állami Mercedesekkel, de az egy másik történet. Kisebb falvakban bizony a gyerekek még az autó után futottak, mert a helyi tsz Csepel teherautóin, vagy a MÁVAUT Ikarusain kívül még nem láttak gépjárművet.
A lelkesedést néha az irigység gyűlölködő kitörése váltotta fel. Egy kis faluban egy biciklis srác a Papa elé vágott, aki hiába fékezett, az ütközés elkerülhetetlen volt. Szerencsére a srácnak nem esett különösebb baja, de minket a feldühödött tömeg majdnem meglincselt. Öklüket rázták, ordítoztak, hogy a városi ember itt száguldozik és elüti a szegény gyereket. Galamb szelíd gyermekorvos apámnak üvöltötték ezt, aki soha senkitől egyetlen fillért el nem fogadott és ha hívták, az éjszaka közepén is ugrott a beteg gyerekhez. Végül élve megúsztuk, de akkor repedt meg először az üvegbúra, amiben addig éltem, és ahol erőszakkal csak az Iliászban, vagy az Odüsszeiában találkoztam, amit a Papa persze eredetiben is olvasott. Máig emlékszem arra a hitetlenséggel kevert félelemre, amit az eltorzult arcok, üvöltő szájak láttán éreztem gyermekfejjel. Azóta az üvegbúrának a cserepei sincsenek már meg.
A késő ’60-as évektől gépkocsinyeremény-betétkönyvvel is lehetett nyerni autót. Sosem felejtem el azt a kitörő örömöt, amikor a mi sorszámunkat olvastuk a Népszabiban: egy Škoda 1000MB-t nyertünk. Szürke, lassú csacsi volt, de a szép piros műbőr üléseivel mégis szerettük. Végül egy céges autó belehajtott és totálkáros lett. Szerencsére Gyuri bátyámnak nem esett baja. A sors adta, a sors elvette. A Papa halála után évekig nem volt autónk, de a Mama, aki modern nő volt és amellett, hogy levágatta a gyönyörű hosszú haját, mint a Sörgyári capriccio hősnője, Maryska, és szerette a Beatleseket, letette az autóvezetői vizsgát és jogosítványt szerzett. Akkoriban még csak elvétve ültek nők a volán mögött.
Egyik nap egy vadiúj modellel, egy alul bili-kék, felül fehér Trabant kombival tért haza. A kormányváltós, kék füstöt eregető jószág csomagterébe egy kisebb hálószoba bútor is elfért volna. Élveztük a száguldás szabadságát, de azért gyakran megálltam a Népköztársaság úti autószalon kirakata előtt és álmodozva néztem az üveg mögött a Zsigulik, Škodák és a Wartburg de luxok áramvonalas karosszériáját. A kocsik elé ki volt téve az áruk és a sorszámuk is, ami arra utalt, ki veheti át néhány éves várakozás után - ha jól emlékszem a Csepeli Szabadkikötő területén lévő Merkur telepen. Jó üzlet volt az autókiutalás adásvétele: a jó állapotú, alig használt kocsikhoz hasonlóan egy új árán, vagy afölött is el lehetett adni tehetős embereknek, akik nem akartak 4-5 évet várni. Igaz, ez semmi nem volt az NDK-beli 10-15 éves toporgáshoz képest. A Mama egyik öccse oda nősült és amikor a fia 10 éves lett, befizettek neki egy Trabantra, hogy mire nagykorú lesz, éppen meglegyen az álomautó.
A 70-es években a Zsiguli utóda, a Lada tarolt, az 1500-ast a népnyelv csak paraszt Mercinek hívta, és népszerű volt, bár némi kézügyességet igényelt, a Dacia. Misi barátom, miután hiába alkudott egy Velorexre, avagy Bőregérre, vett egy Daciát. Tehette, taxizott, értett az autókhoz. Szüksége is volt a szaktudásra, mert miután az új Dacia csomagtartóját elegánsan lecsapta, gondosan fölszedte a lepattant díszlécet és visszaszerelte. Ezután már csak a némi autóvillamossági beavatkozásra volt szükség. Tamás kollégám a papájával Szegeden vette át a román csodát és mivel 5 literrel adták ki, az első kútnál megálltak tankolni. Mikor már egy tartálykocsiba való üzemanyag is belement, és egyre erősebb benzinszagot éreztek, kinyitották a csomagtartót, amiben a felesleg lötyögött. A gyári benzintartály ugyanis lukas volt.
De hát ezek 40 éves történetek. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer a lesajnált Trabik a nosztalgia hullámát meglovagolva egy mai új autó áráért kelnek majd el.
2019.02.17 15:45