Ha valaki Magyarországon nem olvas újságot, nem kapcsolja be a televíziót, remekül él - állítja mesterem és barátom (Heller Ágnes). Példáját szülőhelyünkről és életterünkről veszi: Budapestről. A város gyönyörű, tömegközlekedése mindenhova elvisz (a BKK hajójárata különleges ajándék), lépten-nyomon jó kávézókba és vendéglőkbe térhetünk be, s mindenekelőtt: se szeri, se száma a jó tárlatoknak, hangversenyeknek, színházi előadásoknak. (Mivel Ágnes az utóbbi évtizedeket New Yorkban töltötte, s a mai napig visszajár, látlelete igen elismerő.) (Új zárójelet nyitva: e közösségi terekben a médiából áradó acsarkodás mindegyik tábora megfordul, s talán épp a kultúra közvetlenségének köszönhetően udvariasan elviseli egymást.)
Jómagam is mesterem receptje szerint élek, miután 15 évnyi jeruzsálemi távollét után visszatértem, nemcsak szülővárosomba, de szülőkerületembe, a XI.-be (újabban: Újbudára), a távollétem alatt pulzáló kulturális ütőérré változott Bartók Béla út környékére, ahol - az internetnek is köszönhetően - nem sokat kellett változtatnom élet- és munkaritmusomon, mióta nem a Júdeai-sivatagra néző Abu Tor-i otthonomból szemlélem a világot. Fenntarthattam az elmélyültebb munkához szükséges távolságtartást. (Mivel nem újságírással és szociográfiával foglalkozom, mely műfajok szerintem csak meghatározott életkorig művelhetőek.)
Kollektív szégyen
Ezen a derűs életmódon változtattak drasztikusan a Soros-plakátok. Nyári föltűnésüket szezonális – persze trauma-nyomot hagyó – hányingerkeltésnek gondoltam, amelyet eltűnni véltem a vizes vb-vel és a Netanyahu-látogatással, hiszen ilyen nyilvános kitárulkozást még a berlini olimpiát rendező Németország is szégyellt a külföldiek előtt a baljós korszak szárba szökkenésekor, 1936-ban. (Heveny rosszullétemet két cikkel is kompenzáltam, írónak ez a terápia.)
Azonban ma, bármely villamos- vagy autóbuszvonalon közlekedem, vagy ha csak gyalog sétálok át a karneválosan fiatalos Szabadság hídon a Nagycsarnokba vagy a Bálna kávéházaiba, beleütközöm e kollektív szégyenbélyegekbe. (S ha lekapom a szemem a villamosablakból, akkor az utastér lesz ezzel teli, hála a Lokál mindenütt zizegő kolumnáinak.)
Hogy kerülhetek ilyen helyzetbe? Ki gátolhat meg abban, hogy élvezzem a szülővárosom nyújtotta „mindennapi” örömöket, akár a zavartalan lélegzést? Miért nyúlhat utánam – belém! –, a legbensőbb magánszférámba ez a szégyen? A pártfüggetlen, kollektív szégyen, bármennyire is vétlen vagyok benne, az enyém is. (Járnak ide külföldiek is nagy számban, akiknek a kérdéseire felelni, széttárt karokkal magyarázkodni kell.)
Miért hoz ki béketűrésemből ez a – látszólag – a közelgő választási harchoz tartozó plakát, mely évadhoz – ez a demokrácia sajátja, kellemetlen mellékterméke – hozzátartozik a másik tábor iránti gyűlölet szítása, a kölcsönös befeketítés misztériumjátéka. Mert mindegyik tábor „a cél szentesi az eszközt” alapon ettől várja a (fel)hatalma(zás)t: az eszközt, amellyel intézményesíti az általa definiált jó valóra váltását – csak át kell esni a kellemetlen aktuson, s még szagtalanító körbepermetezésre is számíthatunk majd a győzelmet ünneplő választási banketten.
Egyáltalán: miért kell kérdéseket feltenni magamnak? Miért ne élvezhetném zavartalanul a város lángolón „zöld-sárgába”, rőtbe borult színeit? Miért nem gyönyörködhetem a Gellért téri villamosmegálló minden jókedvet lefagyasztó Soros-plakát szégyen-bizonyítványa után a feltáruló Duna és a Várdomb színpompás látványában, miért térdepeltetnek le a kisszerűség, öngyalázás szúrós borsószemeire? Kik? És milyen jogon, milyen megfontolásból? Ugyanis ez nem a hatalom megszerzésének ideiglenes eszköze. A hatalom egyik vagy a másik tábor kezébe kerülése nekem is elvileg (sajna, csak teoretikusan) felelős érdekem Magyarország polgáraként, s ezért nem bújhatok el előle affektálva, pökhendi ürüggyel, hogy én csak a magyar kultúrának vagyok elkötelezett.
De hát éppen erről van szó!
Kisebbrendűség
Ugyanis a gyomron sorozó Soros-plakátnak semmi köze a négyévente elviselendő gyűlölet-kicsorduláshoz, ami, lehet, all after all, az indulatok egészségesebb felszakadásához és kiürítéséhez vezet, mint a kemény vagy gulyásdiktatúra által visszaszorított és ezért a személyiségbe kórosan visszaszuszakolt, kimondhatatlan véleménynyilvánítás.
Ez az új totem pártsemlegesen ember- és kultúraellenes. Egy öregember arcát feltenni az egész Magyarországot beterítő szégyentáblára nemcsak az emberi történelem bizonyos periódusait idézi („Cion bölcsei”, „Tito láncos kutya”), hanem a kisebbrendűség roppant mementója is egyben. Lincsfelhívás, amelyben egy névvel, lakcímmel rendelkező személyt egy ország (egy földrész, s ha egy egész földrész, akkor miért csak nálunk terem ilyen plakát?) bajai okának pécéznek ki. Ez a jelenség megérzékíti a törzsi társadalom ösztönvilágát; a korai vadász a barlang falára rajzolta a rettegett ellenséget, akinek eközben a húsára vágyott, s félelmét leküzdendő a totemrajzon próbálta - a sziklákon azonosított dárdanyomok tanúsága szerint - első nekifutásra mágikus-szimbolikusan elejteni. (Mindezt szervesen vezette föl a tipográfiailag is kontinuitást sugárzó, mindent beterítő "Magyarország erős és büszke európai ország" plakát, amely ugyanezt a kisebbrendűséget világította meg. Nem kell hozzá különleges pszichológiai jártasság, hogy ez a plakát épp annak bizonytalanságát dokumentálta, amit szövege állított.)
Azonban a legtöbb értelmezéssel ellentétben ez a plakátgesztus mégsem választási trükk (valódi ellenség hiányában egy ufó iderángatása), hanem egy nagyon is komolyan veendő mélylélektani állapot föltárulkozása. Ezért mozdít ki oly leteperő erővel a biztonságérzetemből; ha már muszáj megmagyaráznom - legalább magamnak - rossz érzésem forrását. Ugyanis ez a plakát-totem valami mélyebb, ősibb, „Koppány népéig” visszanyúló kollektív emlékezet felriadásával és onnan az ösztönvilágba visszanyomott, s ott izzó gyűlölet parazsával szembesít. Ez a mástól, a kívülről jövőtől, az idegentől való irracionális félelem projekciója. A Szent István-i magyar és keresztény államot megszülő nagy vérontásból hagyományozódott félelem felszűkölése, amely Brüsszel és Soros maszkja mögött a kiheverhetetlen, s ezer éven át annyiszor megtapasztalt traumák hamis tárgyválasztására hajaz. Az „öngyilkos” (Pap Károly kifejezése) kisebbrendűségre, a magyar társadalom, sőt kultúra leggyökeresebb traumájára.
Agresszív kompenzálása már egyszer történelmünk mélypontjára hajszolta a magyar nemzetet. Hiszen a magyar holokauszt igazi eredője épp ennek az ösztönvilágnak a kitenyésztésében és szabadjára engedésében keresendő (és azt lokalizálva gyógyítandó), mint azt több nagyszerű művészi alkotás is ábrázolta. (Mert mostanában vetítették újra a Duna Tv-ben, a nemrég elment Kovács András Hideg napok című filmjének példáját hozom fel.)
Ha már nem gyönyörködhetek a város pompájában, s kérdéseken kell gyötrődnöm a szabad villamosozás helyett: fel-felhorgad, hogy miért, milyen érdekből kell mindezt elviselnem? Hiszen a kormányzatnak, amely ezt a kóros kisebbrendűséget sulykolja, mossa az agyakba – ahelyett, hogy emlékezetpolitikájában feldolgozná – ma nincs kihívója. Azaz: a közelgő választások eredményét befolyásoló haszna nincs ebből. Még a menekült(„migráns”)-kérdésben sem kell megküzdenie szignifikáns ellenvéleménnyel. (Egyébként sem létezhet olyan politikai haszon, amely egy ország lakosságának lelki egészségét teszi kockára. Mintha a választási győzelem kénytelen velejárója lenne, hogy a szavazók valamilyen gyógyíthatatlan betegséget kapnak mellékhatásként.)
A Gólem életre kel
Semmi sem bizonyítja jobban, hogy itt nem választási trükkről, hanem téves traumafeloldással van dolgunk, mint az, hogy a Soros-plakátokkal a kitalálóik csak szavazókat veszítenek. (Ezt a felmérések is visszaigazolják. Népszerűségi indexük emelkedő trendje nem ennek, hanem az ún. ellenzék haláltáncának köszönhető.) Azt a szavazót ejti kétségbe (gondtalan villamosozás helyett) a totem napvilágra vonszolása, aki épkézláb ellenzék híján arra a belátásra juthat, hogy ha nincs más – ordítóan nincs –, az országot valakinek csak vezetnie kell, a távolmaradást pedig nem tekinti felelős magatartásnak. Ugyanis a trauma-totem tévutas projekciója egy olyan civilizációs határt lép át, amely egészséges ember számára követhetetlen, s egyenlő a józan ész tudatos elhajításával: azzal az önfeladással, amit maga a Soros-projekció megtestesít.
A kormánypárt politikai porondon való egyedül maradása roppant felelősséggel jár. (Én nem élhetek a hamis tudatban, hogy Magyarország politikai erőviszonyai nem a magyar társadalmat és történelmet képezik le szervesen.) Lehet, hogy a történelemben is páratlan ellenzék- és alternatívahiány is oka a Soros-plakátokban megmutatkozó oly végzetes el- és megtévelyedésnek, amiről látni kell – épp azért, mert nem látszik –, hogy károsabb, mint az ellenzék tragikomikus önfelszámolása. Ezt olyan fantom-ellenség kreálással hatványozták, mint a prágai Lőw rabbi Gólemje: életre kel és pusztít. Hiszen a tragikus, a szellemi gyengeségben és nemzedéki karizmahiányban tobzódó alternatívanélküliség eredői ugyanabban a lápvidékben gyökeredznek, ahonnan a Soros-totem plakáterdő is kinőtt. Ez a sor(os)scsapás pedig nem beszélhető el a politikai pártok fölosztotta magyar világ keretei között.
Nincs mást megszólítani! Ezért, ha totális reménytelenségben is, csak azt lehet kérni (kikövetelő háttérerő híján), hogy kitalálóik és erőltetőik hagyják abba a „sorosozást”. (Kopp! Miért nem írsz pontosan? Itt nem lehet többes számmal elkenni a címzett felelősségét!) Amely már a démonizálással szinonim igeként szervesült is a magyar nyelvbe – példás bizonyítékaként állításaimnak.
Az internetadó és a vasárnapi nyitvatartás visszavonása csak megerősítette a korábban mellette érvelőket. Nem történne másképp a Soros-totemek eltüntetése és a köréjük épített rítusok abbahagyása esetében sem. Azzal a lényegi különbséggel, hogy ez a magyar nép számára nem forintokban kifejezhető hozadék lenne, hanem lelki egészsége helyreállítása felé tett első lépés. Nem szabad megerősíteni kisebbrendűségi érzésében a népet, amely végzetes történelme alakulása okán oly végletesen hajlamos rá. A Fidesz sikere épp abban rejlik, hogy vezetőik a legjobban ismerik, s ezért a legjobban azonosultak a magyar nép karakterével. Nem játszhatnak alá legalább ennek a hajlamnak.
Hiszen nemzedékük – nincs a reformkor óta még egy raj, amely ennyi tehetséget és karizmát hozott volna a politikai életbe – azzal az ígérettel lépett a magyar történelem csinálói közé, hogy ezt a végzetet meghaladja.
P.S.: Olcsó poén lenne felidézni, hogy Soros György, a világ sorsával foglalatoskodó entellektüel - aki pechjére még milliárdos is - erre az ígéretre a magyar fordulat kezdetén támogatóan felfigyelt. Ahogy a ma az egész világot változás elé állító, új népvándorlás kezelésének elkerülhetetlen szükségességére is.
P.S.(2): Villamosozhatnék, sétálgathatnék már végre át szabadon a Szabadság hídon? Nagyon megköszönném.
