Kőbányai János: Totem és trauma

Publikálás dátuma
2017.11.11 08:35
SOROS-PLAKÁT - A törzsi társadalmak ösztönvilágát idézi, az ellenfél mágikus szimbolikus elejtését FOTÓ: TÓTH GERGŐ
Fotó: /

Ha valaki Magyarországon nem olvas újságot, nem kapcsolja be a televíziót, remekül él - állítja mesterem és barátom (Heller Ágnes). Példáját szülőhelyünkről és életterünkről veszi: Budapestről. A város gyönyörű, tömegközlekedése mindenhova elvisz (a BKK hajójárata különleges ajándék), lépten-nyomon jó kávézókba és vendéglőkbe térhetünk be, s mindenekelőtt: se szeri, se száma a jó tárlatoknak, hangversenyeknek, színházi előadásoknak. (Mivel Ágnes az utóbbi évtizedeket New Yorkban töltötte, s a mai napig visszajár, látlelete igen elismerő.) (Új zárójelet nyitva: e közösségi terekben a médiából áradó acsarkodás mindegyik tábora megfordul, s talán épp a kultúra közvetlenségének köszönhetően udvariasan elviseli egymást.)

Jómagam is mesterem receptje szerint élek, miután 15 évnyi jeruzsálemi távollét után visszatértem, nemcsak szülővárosomba, de szülőkerületembe, a XI.-be (újabban: Újbudára), a távollétem alatt pulzáló kulturális ütőérré változott Bartók Béla út környékére, ahol - az internetnek is köszönhetően - nem sokat kellett változtatnom élet- és munkaritmusomon, mióta nem a Júdeai-sivatagra néző Abu Tor-i otthonomból szemlélem a világot. Fenntarthattam az elmélyültebb munkához szükséges távolságtartást. (Mivel nem újságírással és szociográfiával foglalkozom, mely műfajok szerintem csak meghatározott életkorig művelhetőek.)

Kollektív szégyen

Ezen a derűs életmódon változtattak drasztikusan a Soros-plakátok. Nyári föltűnésüket szezonális – persze trauma-nyomot hagyó – hányingerkeltésnek gondoltam, amelyet eltűnni véltem a vizes vb-vel és a Netanyahu-látogatással, hiszen ilyen nyilvános kitárulkozást még a berlini olimpiát rendező Németország is szégyellt a külföldiek előtt a baljós korszak szárba szökkenésekor, 1936-ban. (Heveny rosszullétemet két cikkel is kompenzáltam, írónak ez a terápia.)

Azonban ma, bármely villamos- vagy autóbuszvonalon közlekedem, vagy ha csak gyalog sétálok át a karneválosan fiatalos Szabadság hídon a Nagycsarnokba vagy a Bálna kávéházaiba, beleütközöm e kollektív szégyenbélyegekbe. (S ha lekapom a szemem a villamosablakból, akkor az utastér lesz ezzel teli, hála a Lokál mindenütt zizegő kolumnáinak.)

Hogy kerülhetek ilyen helyzetbe? Ki gátolhat meg abban, hogy élvezzem a szülővárosom nyújtotta „mindennapi” örömöket, akár a zavartalan lélegzést? Miért nyúlhat utánam – belém! –, a legbensőbb magánszférámba ez a szégyen? A pártfüggetlen, kollektív szégyen, bármennyire is vétlen vagyok benne, az enyém is. (Járnak ide külföldiek is nagy számban, akiknek a kérdéseire felelni, széttárt karokkal magyarázkodni kell.)

Miért hoz ki béketűrésemből ez a – látszólag – a közelgő választási harchoz tartozó plakát, mely évadhoz – ez a demokrácia sajátja, kellemetlen mellékterméke – hozzátartozik a másik tábor iránti gyűlölet szítása, a kölcsönös befeketítés misztériumjátéka. Mert mindegyik tábor „a cél szentesi az eszközt” alapon ettől várja a (fel)hatalma(zás)t: az eszközt, amellyel intézményesíti az általa definiált jó valóra váltását – csak át kell esni a kellemetlen aktuson, s még szagtalanító körbepermetezésre is számíthatunk majd a győzelmet ünneplő választási banketten.

Egyáltalán: miért kell kérdéseket feltenni magamnak? Miért ne élvezhetném zavartalanul a város lángolón „zöld-sárgába”, rőtbe borult színeit? Miért nem gyönyörködhetem a Gellért téri villamosmegálló minden jókedvet lefagyasztó Soros-plakát szégyen-bizonyítványa után a feltáruló Duna és a Várdomb színpompás látványában, miért térdepeltetnek le a kisszerűség, öngyalázás szúrós borsószemeire? Kik? És milyen jogon, milyen megfontolásból? Ugyanis ez nem a hatalom megszerzésének ideiglenes eszköze. A hatalom egyik vagy a másik tábor kezébe kerülése nekem is elvileg (sajna, csak teoretikusan) felelős érdekem Magyarország polgáraként, s ezért nem bújhatok el előle affektálva, pökhendi ürüggyel, hogy én csak a magyar kultúrának vagyok elkötelezett.

De hát éppen erről van szó!

Kisebbrendűség

Ugyanis a gyomron sorozó Soros-plakátnak semmi köze a négyévente elviselendő gyűlölet-kicsorduláshoz, ami, lehet, all after all, az indulatok egészségesebb felszakadásához és kiürítéséhez vezet, mint a kemény vagy gulyásdiktatúra által visszaszorított és ezért a személyiségbe kórosan visszaszuszakolt, kimondhatatlan véleménynyilvánítás.

Ez az új totem pártsemlegesen ember- és kultúraellenes. Egy öregember arcát feltenni az egész Magyarországot beterítő szégyentáblára nemcsak az emberi történelem bizonyos periódusait idézi („Cion bölcsei”, „Tito láncos kutya”), hanem a kisebbrendűség roppant mementója is egyben. Lincsfelhívás, amelyben egy névvel, lakcímmel rendelkező személyt egy ország (egy földrész, s ha egy egész földrész, akkor miért csak nálunk terem ilyen plakát?) bajai okának pécéznek ki. Ez a jelenség megérzékíti a törzsi társadalom ösztönvilágát; a korai vadász a barlang falára rajzolta a rettegett ellenséget, akinek eközben a húsára vágyott, s félelmét leküzdendő a totemrajzon próbálta - a sziklákon azonosított dárdanyomok tanúsága szerint - első nekifutásra mágikus-szimbolikusan elejteni. (Mindezt szervesen vezette föl a tipográfiailag is kontinuitást sugárzó, mindent beterítő "Magyarország erős és büszke európai ország" plakát, amely ugyanezt a kisebbrendűséget világította meg. Nem kell hozzá különleges pszichológiai jártasság, hogy ez a plakát épp annak bizonytalanságát dokumentálta, amit szövege állított.)

Azonban a legtöbb értelmezéssel ellentétben ez a plakátgesztus mégsem választási trükk (valódi ellenség hiányában egy ufó iderángatása), hanem egy nagyon is komolyan veendő mélylélektani állapot föltárulkozása. Ezért mozdít ki oly leteperő erővel a biztonságérzetemből; ha már muszáj megmagyaráznom - legalább magamnak - rossz érzésem forrását. Ugyanis ez a plakát-totem valami mélyebb, ősibb, „Koppány népéig” visszanyúló kollektív emlékezet felriadásával és onnan az ösztönvilágba visszanyomott, s ott izzó gyűlölet parazsával szembesít. Ez a mástól, a kívülről jövőtől, az idegentől való irracionális félelem projekciója. A Szent István-i magyar és keresztény államot megszülő nagy vérontásból hagyományozódott félelem felszűkölése, amely Brüsszel és Soros maszkja mögött a kiheverhetetlen, s ezer éven át annyiszor megtapasztalt traumák hamis tárgyválasztására hajaz. Az „öngyilkos” (Pap Károly kifejezése) kisebbrendűségre, a magyar társadalom, sőt kultúra leggyökeresebb traumájára.

Agresszív kompenzálása már egyszer történelmünk mélypontjára hajszolta a magyar nemzetet. Hiszen a magyar holokauszt igazi eredője épp ennek az ösztönvilágnak a kitenyésztésében és szabadjára engedésében keresendő (és azt lokalizálva gyógyítandó), mint azt több nagyszerű művészi alkotás is ábrázolta. (Mert mostanában vetítették újra a Duna Tv-ben, a nemrég elment Kovács András Hideg napok című filmjének példáját hozom fel.)

Ha már nem gyönyörködhetek a város pompájában, s kérdéseken kell gyötrődnöm a szabad villamosozás helyett: fel-felhorgad, hogy miért, milyen érdekből kell mindezt elviselnem? Hiszen a kormányzatnak, amely ezt a kóros kisebbrendűséget sulykolja, mossa az agyakba – ahelyett, hogy emlékezetpolitikájában feldolgozná – ma nincs kihívója. Azaz: a közelgő választások eredményét befolyásoló haszna nincs ebből. Még a menekült(„migráns”)-kérdésben sem kell megküzdenie szignifikáns ellenvéleménnyel. (Egyébként sem létezhet olyan politikai haszon, amely egy ország lakosságának lelki egészségét teszi kockára. Mintha a választási győzelem kénytelen velejárója lenne, hogy a szavazók valamilyen gyógyíthatatlan betegséget kapnak mellékhatásként.)

A Gólem életre kel

Semmi sem bizonyítja jobban, hogy itt nem választási trükkről, hanem téves traumafeloldással van dolgunk, mint az, hogy a Soros-plakátokkal a kitalálóik csak szavazókat veszítenek. (Ezt a felmérések is visszaigazolják. Népszerűségi indexük emelkedő trendje nem ennek, hanem az ún. ellenzék haláltáncának köszönhető.) Azt a szavazót ejti kétségbe (gondtalan villamosozás helyett) a totem napvilágra vonszolása, aki épkézláb ellenzék híján arra a belátásra juthat, hogy ha nincs más – ordítóan nincs –, az országot valakinek csak vezetnie kell, a távolmaradást pedig nem tekinti felelős magatartásnak. Ugyanis a trauma-totem tévutas projekciója egy olyan civilizációs határt lép át, amely egészséges ember számára követhetetlen, s egyenlő a józan ész tudatos elhajításával: azzal az önfeladással, amit maga a Soros-projekció megtestesít.

A kormánypárt politikai porondon való egyedül maradása roppant felelősséggel jár. (Én nem élhetek a hamis tudatban, hogy Magyarország politikai erőviszonyai nem a magyar társadalmat és történelmet képezik le szervesen.) Lehet, hogy a történelemben is páratlan ellenzék- és alternatívahiány is oka a Soros-plakátokban megmutatkozó oly végzetes el- és megtévelyedésnek, amiről látni kell – épp azért, mert nem látszik –, hogy károsabb, mint az ellenzék tragikomikus önfelszámolása. Ezt olyan fantom-ellenség kreálással hatványozták, mint a prágai Lőw rabbi Gólemje: életre kel és pusztít. Hiszen a tragikus, a szellemi gyengeségben és nemzedéki karizmahiányban tobzódó alternatívanélküliség eredői ugyanabban a lápvidékben gyökeredznek, ahonnan a Soros-totem plakáterdő is kinőtt. Ez a sor(os)scsapás pedig nem beszélhető el a politikai pártok fölosztotta magyar világ keretei között.

Nincs mást megszólítani! Ezért, ha totális reménytelenségben is, csak azt lehet kérni (kikövetelő háttérerő híján), hogy kitalálóik és erőltetőik hagyják abba a „sorosozást”. (Kopp! Miért nem írsz pontosan? Itt nem lehet többes számmal elkenni a címzett felelősségét!) Amely már a démonizálással szinonim igeként szervesült is a magyar nyelvbe – példás bizonyítékaként állításaimnak.

Az internetadó és a vasárnapi nyitvatartás visszavonása csak megerősítette a korábban mellette érvelőket. Nem történne másképp a Soros-totemek eltüntetése és a köréjük épített rítusok abbahagyása esetében sem. Azzal a lényegi különbséggel, hogy ez a magyar nép számára nem forintokban kifejezhető hozadék lenne, hanem lelki egészsége helyreállítása felé tett első lépés. Nem szabad megerősíteni kisebbrendűségi érzésében a népet, amely végzetes történelme alakulása okán oly végletesen hajlamos rá. A Fidesz sikere épp abban rejlik, hogy vezetőik a legjobban ismerik, s ezért a legjobban azonosultak a magyar nép karakterével. Nem játszhatnak alá legalább ennek a hajlamnak.

Hiszen nemzedékük – nincs a reformkor óta még egy raj, amely ennyi tehetséget és karizmát hozott volna a politikai életbe – azzal az ígérettel lépett a magyar történelem csinálói közé, hogy ezt a végzetet meghaladja.

P.S.: Olcsó poén lenne felidézni, hogy Soros György, a világ sorsával foglalatoskodó entellektüel - aki pechjére még milliárdos is - erre az ígéretre a magyar fordulat kezdetén támogatóan felfigyelt. Ahogy a ma az egész világot változás elé állító, új népvándorlás kezelésének elkerülhetetlen szükségességére is.

P.S.(2): Villamosozhatnék, sétálgathatnék már végre át szabadon a Szabadság hídon? Nagyon megköszönném.

2017.11.11 08:35

Meghalt a világ legidősebb férfija

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:16

Fotó: AFP/ JIJI PRESS
Masazo Nonaka 113 éves korában hunyt el.
Vasárnap, 113 éves korában, hokkaidói otthonában elhunyt Masazo Nonaka, a világ legidősebb férfija – írja a Guardian. Masazo Nonaka 1905. júlis 25-én született, és családjával egy fogadót működtettek, melyet most unokája vezet. Hat fiútestvére és egy lánytestvére volt, 1931-ben kötött házasságot, öt gyermeke született. Tavaly nyilvánították a világ legidősebb férfijának. Családja szerint a férfi vasárnap a kora reggeli órákban, békésen halt meg. Unokája a Kyodo japán hírügynökségnek elmondta: a családot sokkolta Masazo Nonaka halála.
Témák
japán
2019.01.20 13:16

Meddig él vissza türelmünkkel Trump?

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:00
NIXON BEJELENTI LEMONDÁSÁT 1974 NYARÁN - A Watergate-ügyet is egy vádalku zúdította az elnök nyakába
Fotó: AFP/ RADIOPHOTO CONSOLIDATED
Drámai jogi csatára van esély. Mint a Watergate-botrányban, amikor Nixon próbált – embereinek szóhasználatával – „kőfalat emelni”, az elnöki privilégiumokra hivatkozva felülemelkedni a jogrenden.
Tünete az elnöksége félidejéhez ért Donald Trump az amerikai társadalom törzsekre szakadásának, nem igazi okozója. Már két évvel ezelőtti – mindenkit, őt magát is meglepő – győzelme is ezzel magyarázható: másként hogyan szavaztak volna tömegesen nem szélsőséges republikánusok a szerintük is alkalmatlanra, „Nehogy Hillary!” felkiáltással. De a hetekig elhúzódó államszünet is az elnökségről elnökségre fokozódó kompromisszum-képtelenség megnyilvánulása. Az ősszel megszerzett képviselőházi többségükkel a demokraták végre alkupozícióba kerültek, ám ha felednék is Obama kormányzásának módszeres republikánus szabotálását, Trump torzításai és tirádái lehetetlenné teszik a vele való szót értést. Hasonlóan az általa immár túszként tartott pártjához, amelynek politikusai tudják, hogy az elnök hithű, bár kisebbségi szavazótömbje megtorol minden lázadási kísérletet.

Tényeken túli világ elnöke

Nem a 22-es, hanem Trump csapdájában vergődik két éve az amerikai demokrácia. Ebből kitörni nem ellenére, hanem csak nélküle lehet. Mind több komoly véleményben megjelenik a jogos cicerói kérdés: meddig tűrhető az elnöki kötelmek minimumát sem teljesítő, az alkotmányos kötelékeket feszegető, Amerika félszázados külkapcsolati hálózatát szétszabdaló, ráadásul gyanús üzleti és külföldi szálakat rejtegető ember a legnagyobb hatalom élén?
Aki (nem pártértelemben vett) demokratákkal hadakozik és diktátoroknak kedveskedik. Akinek ellenségei a saját hazájában vannak, barátai pedig rendszeridegen országokban. Kipécézett már minden céltáblát: az ellentáborból éppúgy, mint a sajátjából, mindkét párt politikusait, kormányzata minisztereit és apparátusát, pláne a „nép ellenségének” és hamis hírgyártónak kinevezett médiát, szövetséges államokat és hagyományos partnereket. A török tekintélyúr egy telefonhívására kivonulna Szíriából, emberei nem győzik visszacsinálni kapkodó húzásait. Kedvenc tévéműsora befolyásolja döntéseit, Twitter-üzenetek (benne helyesírási hibák) formálják politikáját. Tényleg: meddig mehet ez így?
Egy pszichológus szerint Trump nem hazudik, amikor zavartalanul terjeszt valótlanságokat: ahhoz ugyanis kapiskálnia kellene az igazságot. De ő a tényeken túli világ elnöke, aki egy virtuális – neki tetsző – valóságban él. Ha migránsválságot vizionál, akkor hiába jönnek ellentmondó adatokkal. Rá se ránt a cáfolatokra, hiszen neki az a fő, hogy tartsa a lelket rémhírekkel riogatott, s ekként törzsi idegengyűlöletre hergelt táborában. Annál rosszabb a tényeknek – mondhatná a filozófus, Fichte nyomán. Ezért is magasztalja ismétlődően, csakis felsőfokon önmagát; superman ő saját elvarázsolt kastélyának tükrében. Más politikusokhoz képest neki nem munkaeszköze a tódítás, hanem lételeme. Elnökként is valóság-show celeb, noha csak tévéshow-jában volt nagy sikerű üzletember. A New York-i ingatlanpiacon korántsem, sorozatosan csődbe ment, még kaszinóval is, már bankkölcsönt sem kapott. Pontosabban csak attól a Deutsche Banktól, amelyet a német hatóságok most vizsgálnak, mert orosz oligarchák pénzmosodája hírébe került. Akik valamiért előszeretettel üzleteltek Trumppal, sorban vettek ingatlanokat toronyházában. Nem csoda, hogy – elődeivel ellentétben – konokul megtagadja adóbevallásai közzétételét.

Mueller jószerivel bekerítette

Meg lehet érteni az FBI elhárítóit, akik a Trump-kampány orosz kapcsolatait vizsgáló és lojalitási esküre (keresztapának kézcsókra?) felszólítására sem hajlandó Comey FBI-igazgató kirúgása nyomán komolyan kezdték latolgatni: netán valóban (az egykori kémfilmet idéző) „mandzsúriai jelölt”, Moszkva – tudatos vagy öntudatlan – ügynöke került-e a Fehér Házba? E kutakodást aztán Mueller különleges ügyész folytatta, s eddig már száz konkrét kapcsolatot mutatott ki a Trump-csapat és az oroszok között. Összegző jelentése mostanság várható, a Fehér Ház fel is állította jogászcsapatát a közzététel megakadályozására. Az elnök tavaly már menesztette a vizsgálódás felügyeletéből magát kivonó, vagyis azt korlátozni nem hajlandó igazságügy-miniszterét. S olyan ügyvivőt tett a tárca élére, aki vele együtt „boszorkányüldözésnek” tartja Mueller vizsgálatát, s olyan új minisztert jelölt, aki szintén ellenezte azt. Ám a politikai célú titkosítási trükközés Amerikában nem szokott beválni. (Bill Clinton két évtizede úgy tett vallomást zárt ajtók mögött, hogy tudta, hamarosan közkincs lesz minden szava. S lett is, ezért eleve a majdani tévéközönségének beszélt hatásosan.) De annyit máris sejtünk, hogy Mueller jószerivel bekerítette Trumpot. Talán az államszünet, illetve az elnök fenyegetőzése a „rendkívüli állapot” meghirdetésével és a kongresszus megkerülésével, az első kitörési kísérlet.
Drámai jogi csatára van esély. Mint a Watergate-botrányban, amikor Nixon próbált – embereinek szóhasználatával – „kőfalat emelni”, az elnöki privilégiumokra hivatkozva felülemelkedni a jogrenden. Az utolsó pillanatig megtagadta a bíróilag beidézett bűnjelek, a hírhedt magnótekercsek kiadását, amelyeken önmagát mártja be, saját szavaival. Akkor végül a Legfelsőbb Bíróság döntött, s amint a republikánus politikusok meghallgatták a hangszalagokat, vitték is a selyemzsinórt elnöküknek. Az Alapító Atyák nem – a jogrend fölött álló – királyt akartak államfőnek, az alkotmányértelmező főbírák nem dönthettek másként. Vagy ma már másként döntenének? Sokan gyanakodva néznek a Trump őszi főbírói kinevezésével jobbra billentett testületre. Most kiderülhet, mennyit változtatott Amerikán közéletének tragikus kettészakadása. Amikor Nixon megpróbálta kirúgatni az akkori különleges ügyészt, a lakosság és a politika egyöntetű felháborodása visszakozásra késztette. A hangszalagok kiadásáról döntő főbírák közt pedig három saját kinevezettje is volt.
Trump régóta kacérkodik Mueller menesztésével, s az igazságügyi tárca most olyanok kezébe kerül, akik netán hajlandók is erre (hajdan a miniszter és helyettese inkább lemondott). De alighanem már elkésett. Az ügyész jórészt végzett feltáró vizsgálatával, s megkötött egy sor vádalkut Trump korábbi kulcsembereivel, akik enyhítenék büntetésüket. A Watergate-lavinát is egy vádalku zúdította Nixonékra, s Trumpnak kísértetiesen hasonló a nemezise: bizalmi jogásza, piszkos ügyeinek elsimítója, aki – stílszerűen szólva – nem kívánta elvinni a balhét. Nixon erre maga próbálta rávenni John Deant. Trump rákente Michael Cohenre, hogy annak vádalkuja hallatán lepatkányozza (a "rat" szó vamzert, spiclit is jelent), maffiózók szóhasználatával - mintha nem is ő volna a bűnüldöző állam feje…

Ismétlődő történelem?

Február 7-én is ismétlődhet a történelem. 1973 júniusában a szenátusi bizottság előtt a Fehér Ház ex-jogásza pakolt ki, most Trump személyes ügyvédje készül ugyanerre. Cohent már az ősszel úgy emlegették barátai, hogy ő az „új Dean”. A "régi" Dean ráadásul nemcsak vallott volt főnökére, hanem hangot adott gyanújának, hogy az Ovális Irodában titkos hangfelvételek készülnek. Cohentől tudjuk, hogy maga Trump  utasította őt törvénysértő hallgatási pénzek kifizetésére könnyű hölgyeknek, míg Dean a Watergate-be betörő nehéz fiúk némaságát vásárolta meg. Cohen már elárulta azt is, hogy a moszkvai Trump Torony tervéről egészen az elnöki kampány kezdetéig tárgyaltak Putyin embereivel. De vajon miért kellett titkolniuk egy "hétköznapi" üzletet? S elnökként Trump miért titkolta még a saját emberei előtt is, miről tárgyalt Putyinnal? Február 7-én Cohent is, ahogyan egykor Deant, óriási országos tévéközönség fogja követni. S ahogy hajdan, ez is megrendítheti a mindent tagadó elnök táborát.
Sokfrontos háborúba keveredett Trump, ami végzetes lehet. Cohent az immár demokrata vezetésű képviselőház egyik bizottsága hallgatja meg, s egy másik bizottság új irányítója közben elküldi Muellernek azt a több tucat jegyzőkönyvet Trump embereinek - közte fiának és vejének - zárt ajtók mögötti meghallgatásáról, amelyeket eddig a testület republikánus elnöke visszatartott. Bennük sejthetően sok – a büntetőjogba ütköző – hamis vallomással. S akkor az ügyész akár vádindítványt is tehet az elnök családtagjai ellen. Hogy esetleg az elnököt magát is megvádolhatná, az heves jogi viták tárgya, s ez végül szintén a Legfelsőbb Bíróságnál köthet ki.
S ekkor eljöhet akár az igazi vádalku pillanata is. Volt már példa erre. 1973 őszén Richardson igazságügy-miniszter azzal az Amerika tekintélyét fenyegető lehetőséggel szembesült, hogy a Watergate-botrányba már nyakig belebonyolódott elnök mellett a második ember ellen is kongresszusi alkotmányos elmozdítási eljárást kellene indítani. A marylandi kormányzóból lett alelnök, Spiro Agnew a Fehér Házban lévő irodájában vette át vállalkozók pénzes borítékjait. Richardson közérdekből futni hagyta a korrupt alelnököt: az alku szerint Agnew elment a baltimore-i bíróságra, ahol felolvasták neki a (sokéves börtönt indokoló) vádiratot, amit ő „nem vitatott”, s ugyanabban a percben megérkezett a szenátusba a tisztségéről lemondó levele. Agnew egykori ügyvédje októberben e megoldást ajánlotta Trump figyelmébe, ha meg szeretné óvni családtagjait, s végül – akár már elnöksége után – önmagát is a börtöntől.
2019.01.20 13:00
Frissítve: 2019.01.20 13:12