Ez volt nálunk a családi élet egyik fénypontja: az 1956 óta Londonban élő rokonok hívása. Ahogy akkor mondták: interurbán. Leveleztünk is, de az nem volt az igazi, nem volt mit írnunk egymásnak. Mit is írtunk volna? De a telefon, az más, abban van valami rejtett feszültség. Londonnal beszélni! A hatvanas években még bejártunk a Petőfi Sándor utcai postára, kitöltöttünk egy nyomtatványt, a postáskisasszony lepecsételte, aztán megkezdődött a várakozás. Egy idő múlva a kisasszony átkiabált a tömegen:
- London a kettesben!
A család bepréselődött a szűk, dohányszagú fülkébe. Kis idő múlva meghallottuk a vonalban a kinti telefon csengését. Természetesen nagypapa kezdte a beszélgetést. Rossz minőségű volt a hang, inkább csak recsegés-ropogás.
- Hogy vagytok? – ordította nagypapa, aki amúgy is nagyothalló volt, és a rossz fülén volt a kagyló.
- Esik az eső – felelte Vilma néni, anyám nővére. – Mindig esik.
- Az jó – mondta nagypapa, mert nem hallotta a választ, de nagymama már nyúlt a kagyló után.
- Hogy vagytok? – kérdezte izgatottan nagymama.
- Esik az eső - felelte Vilma néni, mert ő sem hallotta jól a kérdést.
Anya rám nézett, most te jössz, Gyurikám, te is kérdezz valamit.
A hetvenes években már nem jártunk a postára, egy központos kapcsolta a londoni számot a lakás telefonszámára. Így is várni kellett, a vonalak állandóan terheltek, mondta közömbös hangon a központos. Ilyenkor otthon összegyűltünk a készülék körül és vártunk, nagypapa, nagymama, anyám és én, mert apám nem kedvelte Vilma nénit és ilyen alkalmakkor elmenekült otthonról. Aztán, amikor végre megszólalt a telefon, nagypapa azonnal lecsapott rá.
- Mi újság? – kérdezte. Sokat romlott a hallása, ezért egyre hangosabban beszélt. – Rossz a vonal – tette hozzá.
Vilma néni nem válaszolt.
- És Péterke hogy van? – vitt új színt a beszélgetésbe nagymama.
- Péterke most szekondhend autókkal foglalkozik – mondta a fiáról Vilma néni, de mi akkor még nem tudtuk, mi az a szekondhend. Anyám Vilma néni férjéről, Franci bácsiról érdeklődött.
- Meccsen van – felelte Vilma néni.
- Mindig az a büdös foci – elégedetlenkedett nagymama a háttérben.
Anya rám nézett, most te jössz, Gyurikám, de én úgy éreztem, már mindent megbeszéltünk.
- Igazad van, úgyis drága a vonal – nyugtázta nagymama.
Nem sokkal később már működött a távhívás, a család szokás szerint összegyűlt, ezúttal minden pénteken este ugyanabban az időben tárcsáztuk Londont. Nagypapa már nem vett részt a beszélgetésben, sértődötten visszavonult egy fotelbe és feltűnően hangosan lapozgatta az Esti Hírlapot.
- Hogy vagytok? – most nagymama volt a szóvivő.
- Franci a héten meghalt, Péterke pedig előzetesben van, mert lopott autókkal kereskedett – mondta Vilma néni szokásos közömbös hangján. - Ráadásul esik az eső.
Anya rám nézett, most te jössz, Gyurikám. Nagymama letette a kagylót.
- Mi újság Londonban? – érdeklődött nagypapa a fotelből.
- Semmi – felelte ingerülten nagymama. – Londonban soha nem történik semmi. Az egy ilyen város, nem igaz, Gyurikám?
