Kedvenc főiskolai tanárom leegyszerűsített elmélete volt, hogy a határokat azok az uralkodók találták ki maguknak, akik mint a kutyák, ezzel pisilték körül hatalmuk territóriumát. Ez mindig adott valamilyen ürügyet megutáltatni az alattvalókkal a szomszédot, megtámadni, lecsípni a másikéból kisebb-nagyobb darabokat. Még a nyolcvanas években, berlini tudósítóként igazán kivételes helyzetben voltam: Kelet-Berlinben, az NDK fővárosában laktam, de nyugat-berlini akkreditációm jogán – akár a diplomaták, akik kitalálták a „falat” - szabadon jöhettem-mehettem a „két várost” elválasztó, szigorúan ellenőrzött átkelőkön. Az NDK egykori fővárosából nézve ez maga volt a szabadság.
Innen nézve ez már csak egy kis „előzetes” volt a mai Európából. Amikor megszűntek a schengeni határok, és gyakorlatilag a kutya sem kérdezte meg Hegyeshalomban, mi dolgom van „odaát”, tüntetően nem vittem magammal útlevelet. Még ha valahol igazoltattak is, büszkén mutattam az itthoni személyi igazolványomat, jelezve ezzel, hogy „idevalósi vagyok”. Bevallom, ez a büszkeségem mostanában kicsit alább szállt, amióta holland ismerőseim minden alkalommal furcsállva a kormányunk Brüsszel ellenes beszólásait, arról faggatnak, mit is akarunk valójában. Kilépni az Unióból? Most minden alkalommal viszem az útlevelemet, mert arra nagy betűkkel rá van nyomtatva, hogy Európa polgára vagyok, és szeretnék az is maradni.
A napokban megint rosszul éreztem magam, amikor a Magyar Állandó Értekezleten némi rosszallással a hangjában Orbán Viktor arról beszélt, mennyire nem tetszik neki az a tendencia, amivel a nyugat-európai kollégai az európai egyesült államokat próbálják építgetni. Arról is beszélt, hogy az elmúlt időszak a nemzetegyesítésről szólt, a következő évek pedig a nemzetépítésről szólnak majd, és hogy „a Kárpát-medencében a jövőt magyar nyelven írják”. Ezt nem egészen értettem, de szerinte ez egy kormányzati szándékot kifejező mondat, mert „a Kárpát-medencére úgy tekintenek, mint a magyar nemzet és a kultúra kiteljesedésének terére”.
Én úgy emlékszem a tanulmányaimból, hogy megannyi konfliktust szültek annak idején az ilyen nézetek. Nem igazán érezték jól magukat sem a szlovákok, sem a szerbek, sem a horvátok abban a Kárpát-medencében, amelyet a magyarok a saját nemzetük és kultúrájuk felségterületeként kezeltek. Amikor vérrel és fegyverekkel „erős és független” államot teremtettek maguknak, azon nyomban igyekeztek is lerázni magukról mindent, ami a magyarokhoz kötötte őket, helyébe sietve a maguk nemzeti értékeit ültették.
Persze mindez nem magyar sajátosság. Ilyen konfliktusaik voltak a németeknek a franciákkal, a franciáknak az angolokkal, az olaszoknak az osztrákokkal, a spanyoloknak a portugálokkal… Nem sorolom. Ők megtanulták, hogy az egységes, a nemzeti érdekeket háttérbe szorító Európa a béke szigete lehetne a mai konfliktusokkal terhelt világban is.
A magyar kormányzat nem így látja. Legszívesebben körbepisilnék ezt a 93 ezer négyzetkilométert.
