A fontos dolgok helyben dőlnek el

Komoly érzelmi hullámverést okozott a közvélemény erre fogékony köreiben az a közelmúltban napvilágra került hír, hogy stratégiai partnerségi megállapodást köt a kormány a Munkástanácsok Szövetségével. Később, miután a többi szakszervezeti konföderáció kirekesztést kiáltott, a kormány azt is sejtette: másokkal is terveznek effajta megállapodást.

A Népszava hasábjaiban elgondolkodtató írások jelentek meg a témáról, amelyek azt is jelezték: a stratégiai partnerség egyelőre ismeretlen együttműködési forma a kormány és a szakszervezetek viszonyában.

Azt szimpatizánsnak, ellendrukkernek egyaránt látnia kell, hogy mára a korábbiaknál jelentősen szűkebbre szabott mozgástérbe kényszerült a szakszervezeti munka. Az is egyre világosabb, hogy a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fóruma (VKF) pozitívumai mellett egyre kevésbé képes egy szervezeti keretben tárgyalni a versenyszféra, az állami cégek, a különböző ágazatok rendkívül szerteágazó probléma tömegét. Ezért önkéntelenül is adódnak a kérdések, mennyire lesz komoly ez a partnerség, ezáltal tágul-e a mozgástér. Ebben a várhatóan új típusú konstellációban mennyire lennének képesek az érdekérvényesítésre, egyáltalán a partneri viszonyra a konföderációk?

Úgy tűnik ugyanis, hogy a szakszervezeti struktúra ezen szintje nincs túl jó állapotban. A Liga Szakszervezetek Szövetsége a tavalyi vezéráldozat (Gaskó István leváltása) óta az új „tisztjeivel” nehezen tudja a meggyengült hadállásait megerősíteni, nagy horderejű kérdésekben eléggé visszhangtalan marad minden megszólalása. Az „ide nekem az oroszlánt is” jelszavával és ambíciójával a szakszervezeti munka színpadára lépő Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASZSZ) sem hozott új lendületet. Igaz, most komolyabban beleálltak a december 24. munkaszüneti nappá nyilvánításáért folyó kampányba, ám ugyancsak eléggé visszhangtalanok, hiányzik a kohézió, az egység és sok a különböző érdekek összehangolt megjelenítése. Így egy nagyformátumú érdekszövetség helyett inkább szakszervezetek halmaza alakult meg. Ami pedig a Munkástanácsokat illeti, amelyhez a mi szakszervezetünk is tartozik: kommunikációs erejük és aktivitásuk nem elhanyagolható, ám hiányoznak az olyan nagyhatású, katarzis erejű megnyilvánulások, mint amik a Munka Törvénykönyve (Mt.) életbe lépésekor elhangzottak.

Ebben a helyzetben a szűkös keretekből való kitörés lehetőségét csillantotta meg a konföderációknak a stratégiai partnerség. Innen nézve érthető a szakszervezeti tömörülések „ellágyulása”.

Általános tendencia, hogy a munkáltatói és munkavállalói oldal ágazati szinten vívja a legkomolyabb „meccseket”. Ezen a szinten ugyan van némi tárgyalási potenciálja a szakszervezeteknek, ám még mindig kevés a képzett, felkészült érdekképviseleti vezető, ezért a munkaadói oldal nagyobb informáltsága, szakértelme folytán általában maga alá gyűri a munkavállalói oldalt. Mindenesetre ez az a szint, ahol legtöbb keresnivalójuk van a szakszervezeteknek, ezért ide kellene az anyagi és a szellemi erőket koncentrálni. Itt kellene szerepet kapnia az innovációnak, a kreativitásnak. Miután az Mt. számos szakszervezeti területet parkoló pályára küldött, így a munkabeszüntetések nehézségeiről, számos szervezeti forma kiüresedéséről beszélhetünk: most kellenének a friss ötletek, szervezeti újdonságok (flashmob akciók, új típusú egyeztető fórumok, média megjelenések, stb.). A stratégiai partnerség (amennyiben komolyan veszik a felek) alaposan átrendezné a szakszervezeti szintek hangsúlyait. Jelentősen megnövelné a konföderációs szint szerepét.

A helyi szakszervezetek a lehető legmostohább körülmények között működnek. Rájuk zúdulnak a munkavállalók problémái, miközben kevés segítséget kapnak, gyakran „bozótharcot” kell vívniuk. Ugyanakkor elsősorban a helyi szakszervezeti munka alapján dönt a tagsági lét mellett vagy ellen a munkavállaló.

Apropó, tagság. Valamennyi felmérés azt mutatja, hogy az állami cégeknél kisebb mértékben, a versenyszférában azonban drasztikusan csökken a szakszervezeti tagság és a szakszervezetek munkahelyi jelenléte. Erre egyértelműen utalt Gulyás Erika A szokásos ügymenet című írása. Mindezek tudatában a szakszervezeti vezetőknek harmóniát kell teremteniük a helyi, az ágazati és a konföderációs szint között.

Az pedig, hogy mit tartogat a stratégiai partnerség, nyit-e új dimenziót a szociális partnerek eddigi elég viszonylagos kapcsolatrendszerében, egyelőre a jövő nagy kérdése.

Szerző
2017.11.21 07:01

Az emberség kis körei Gazsó Ferenc halálára

Amikor a gazemberség nagy körei terjednek ki országra-világra a szabadság kis körei mellett, a legnagyobb szükség az emberség kis köreire van. A 86 évesen elhunyt Gazsó Ferenc iskola teremtő szociológusnak ilyen humánus köre volt. Egész életében tudta, hogy a fiatalok oktatásán és nevelésén túl a nevelők nevelése, a közösségek dialógusa emelhet fel nemzetet s népet.
Alulról, a peremről küzdötte fel magát, korán felismert tehetséggel és végtelen szorgalommal. Nélkülözés, éhség, hideg, társadalmi egyenlőtlenségből származó kitaszítottság nemhogy kedvét szegte volna, hanem még fogcsikorgatóbb erőfeszítésekre ösztönözte. A kommunizmusban nemcsak az úri Magyarország elsöprését látta, de az olyan paraszt fiatalok tanulásának és kiemelkedésének lehetőségét is, akik soha azelőtt közép- és főiskolának a padjait meg nem közelíthették, akik értelmiségi sorsról nem is álmodozhattak. És 1956 forradalma, majd a hatvanas évek reformjai arra indították, hogy magát reformkommunistaként, a rendszer elszánt átalakítójaként, emberarcúvá tételén munkálkodóként határozza meg.
Az emberarcú szocializmus Gazsó Ferencnek nem a politikát vagy a gazdaságot, hanem az iskolát, az oktatást és a nevelést jelentette. Ha a Kádár-rendszerben voltak reformközgazdászok, és voltak, akkor elmondhatjuk, hogy szűkebbre szabva, de létezett az oktatási reformerek köre. Ennek egyik alapítója és vezetője volt Gazsó. Amikor sokan gondolták, joggal, hogy a magyar gazdasági reform nem működhet politikai reform nélkül, Gazsó és társai úgy vélték, hogy a gazdasági és a politikai reform mellé oda kell helyezni az oktatás reformját. E nélkül nem lehetséges se a gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása, a nép tehetséges lányainak és fiainak beemelése a társadalom magasabb státusaiba, se azoknak a tudásoknak és készségeknek az elsajátítása, amelyek nélkül nem vihető végbe az évszázados modernizációs folyamat, felzárkózás a fejlettebb s tanultabb nemzetekhez. Másokkal együtt vallotta, hogy először meg kell ismerni, fel kell tárni a magyar iskolarendszer helyzetét, szerkezeti problémáit, majd a diagnózis után, részletesen ki kell dolgozni az átfogó oktatási reform intézményi és szellemi kereteit.
A nyolcvanas évek közepén, művelődési miniszterhelyettesként lehetőséget kapott arra, hogy elképzeléseit megvalósítsa a közoktatás reformjának keretében. Neki és kollégáinak köszönhető, hogy a politikai rendszerváltozás előtt már végbemehetett a rendszerváltás az oktatásban. Az általuk kidolgozott törvénynek és a körülötte folyó szakmai vitáknak volt köszönhető, hogy reformharcok kezdődtek az iskolákban, hogy e megrögződött, neobarokk, poroszos és egyben anyagilag és szellemileg lepusztult iskolai közösségek magukra találtak. Folyamatossá vált a dialógus nemcsak a pedagógusok közt az iskolákban, hanem az iskolák között is, párbeszéd folyt az oktatáskutatók és a különböző programokkal kísérletezők között. Soha annyi oktatási és nevelési kísérlet nem indult. Ezért is válhatott az 1989-es „megállapodásos forradalomnak” egyik gyújtópontjává a tanárok, a közép- és főiskolák mozgalma.
Gazsó Ferenc az oktatáspolitika ikertestvéreként kezelte az ifjúság szocializációjának, az ifjúságpolitikának a kérdéseit. Így válhatott az ifjúságszociológia műhelyének is alapítójává és vezetőjévé. Mitől válunk olyanná, amilyenekké lettünk? A honnan, milyen környezetből, milyen feltételek közül indulók hová és hogyan érkeznek? Gazsó műhelyének elfogulatlan kiválasztott tagjai, résztvevő megfigyelői lehettek a Bibó Kollégium, majd a Fidesz alakulásának és működésének. De ez az őszinte baloldali, aki őszinte szenvedéllyel vetette bele magát az állampárt megreformálásába, aki valamennyi 89-es tisztességes mozgást pártolt, el se tudta volna képzelni, hogy mi lesz azokból, akik a szeme előtt váltak ifjú politikussá.
Ottlik és Esterházy gyilkos iróniával és nyelvi leleménnyel írták le történeti osztályuk hibáit és erényeit, vállalva a nehéz felelősséget. Bibó és Kosáry, Mészöly és Hankiss tárgyilagos tisztességgel és fájdalmas felelősséggel írtak a középosztály és a belőle sarjadt értelmiség meghasonlásairól. Gazsó, mint annyian mások, akik a faluból vagy a városszélről jöttek, legyen az Békésszentandrás vagy Szajla, Hercegkút vagy Tótkomlós, s váltak első generációs értelmiségivé, megjárta a Rákosi-, a Kádár-, a rendszerváltás-, majd az Orbán-rendszer utcáit és zsákutcáit. Együtt vagyunk a nemzet. Hitt és csalódott. Reménykedett és reményt vesztett. Mindig épített és soha nem rombolt – de látnia kellett, hogy amit épített, újra meg újra lerombolják. Meg kellett tapasztalnia, hogy alcsúti és pápai fiúk miként válnak urakká, harácsolókká, országvesztőkké. Gazsó Ferenc öregen és betegen se adta föl: emberi és szakmai közösséget teremtett maga körül. Fenntartotta a tisztesség, a becsület, az együttérzés, az őszinteség kisvilágát, mikroklímáját egy tisztességtelen, becstelen, kegyetlen és hazug nagyvilágban. Az ész és a szeretet fegyvereivel küzdött a betegség hatfejű és az Orbán-rendszer tizenkétfejű sárkányával. Nem csorbult, nem régi fegyverek ezek, hanem új időké és új hősöké.
Álljon itt, mert megérdemli, Juhász Gyula Eötvösről írt néhány sora: „Mint a hű tanítvány, úgy állunk előtte, / Hiszen ő e nemzet nagy, bölcs nevelője, / Szelíd és jó mester. / Élete tanulság, emléke örökség, / Úgy daloljuk őt, mint új idők új hősét, / Ki új díszt adott e nagy, szent szónak: Ember!”
Gazsó Ferencnek és kollégáinak köszönhető, hogy a politikai rendszerváltozás előtt már végbemehetett a rendszerváltás az oktatásban
2018.07.19 09:57
Frissítve: 2018.07.19 09:57

Kutyasors

Oroszországban még nem volt külföldi vendégsereg a stadionok környékén, március lehetett, koratavasz, talán még hó is fehérlett a fagyos utakon, de már a brit Guardian, a Washington Post, a párizsi Libération, sőt a Moscow Times is azt írta, hogy a hajnali pirkadatban rejtélyes kommandók pásztázzák a meccsekre kiszemelt pályák környékét. Kóbor kutyákra, bolyongó macskákra vadásztak. Ezrével hajszolták a szerencsétlen állatokat, és vagy elvitték őket valami rejtekhelyekre, vagy ha nem volt elég idő az összeterelésükre, a helyszínen pusztították el őket.
Városonként változott a kép. A Guardian szerint Kalinyingrádban, Nyizsnij Novgorodban főként a frekventáltabb tájakon gyűltek az áldozatok, hogy mire érkezik a látogató vendégsereg, ne lehessen része a legcsekélyebb kellemetlen látványban se. A kósza hírek eljutottak a FIFA illetékes szerveihez is, és a Washington Post szerint a VB szervező bizottsága kapcsolatba lépett a meggyanúsított városok vezetőivel, nyilatkozatot várt tőlük arról, hogy garantálják, „semmiféle gyötrelem nem érheti az állatokat”. Franciaországban Belfortból, Pontarlier-ből és más városokból több civil szervezet küldöttségeket menesztett a hírbe hozott orosz tájakra, hogy meggyőződhessék, ez a fajta „eutanázia” rémhír csupán, a valóságban nem létezik. A szorongásra az adott okot, hogy Szocsiban 2014-ben kiderült, az olimpiai versengések előtt egy Basya nevű szervezet minősíthetetlen módszereket alkalmazott a kóbor állatok eltüntetésére.
A világbajnokság után a szinte hihetetlen vádak újult erővel bukkantak föl ismét a tudósítások között. Akadt persze kételkedő hang is, mondván, megtörténik gyakran, hogy rosszindulat vezeti a híresztelőket, különösen olyan időben, mint ez a jelenlegi is volt, amikor a sportrendezvényt szokatlanul sok diplomáciai esemény is kísérte. Voltak,  akik abban bíztak, elröpül az idő, jönnek majd a hivatalos körökből származó tényszerű cáfoló kommünikék, amelyek rámutatnak a cáfolhatatlan valóságra.
Akadtak ilyenek, hogyne lettek volna, csupán egyvalami volt, ami fékezte kissé jóindulatukat. Az a Moszkvából keltezett néhány kurta sor, amely nem tényeket szögezett szembe az állítottakkal, mindössze arra szorítkozott, hogy ha lett volna is bármi megdöbbentő, ha valóban lett volna, ahhoz az orosz kormányzatnak a világon semmi köze.
Rejtélyes kommandók pásztázták a pályák környékét. Kóbor kutyákra, macskákra vadásztak
2018.07.19 09:49
Frissítve: 2018.07.19 09:49