Komoly érzelmi hullámverést okozott a közvélemény erre fogékony köreiben az a közelmúltban napvilágra került hír, hogy stratégiai partnerségi megállapodást köt a kormány a Munkástanácsok Szövetségével. Később, miután a többi szakszervezeti konföderáció kirekesztést kiáltott, a kormány azt is sejtette: másokkal is terveznek effajta megállapodást.
A Népszava hasábjaiban elgondolkodtató írások jelentek meg a témáról, amelyek azt is jelezték: a stratégiai partnerség egyelőre ismeretlen együttműködési forma a kormány és a szakszervezetek viszonyában.
Azt szimpatizánsnak, ellendrukkernek egyaránt látnia kell, hogy mára a korábbiaknál jelentősen szűkebbre szabott mozgástérbe kényszerült a szakszervezeti munka. Az is egyre világosabb, hogy a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fóruma (VKF) pozitívumai mellett egyre kevésbé képes egy szervezeti keretben tárgyalni a versenyszféra, az állami cégek, a különböző ágazatok rendkívül szerteágazó probléma tömegét. Ezért önkéntelenül is adódnak a kérdések, mennyire lesz komoly ez a partnerség, ezáltal tágul-e a mozgástér. Ebben a várhatóan új típusú konstellációban mennyire lennének képesek az érdekérvényesítésre, egyáltalán a partneri viszonyra a konföderációk?
Úgy tűnik ugyanis, hogy a szakszervezeti struktúra ezen szintje nincs túl jó állapotban. A Liga Szakszervezetek Szövetsége a tavalyi vezéráldozat (Gaskó István leváltása) óta az új „tisztjeivel” nehezen tudja a meggyengült hadállásait megerősíteni, nagy horderejű kérdésekben eléggé visszhangtalan marad minden megszólalása. Az „ide nekem az oroszlánt is” jelszavával és ambíciójával a szakszervezeti munka színpadára lépő Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASZSZ) sem hozott új lendületet. Igaz, most komolyabban beleálltak a december 24. munkaszüneti nappá nyilvánításáért folyó kampányba, ám ugyancsak eléggé visszhangtalanok, hiányzik a kohézió, az egység és sok a különböző érdekek összehangolt megjelenítése. Így egy nagyformátumú érdekszövetség helyett inkább szakszervezetek halmaza alakult meg. Ami pedig a Munkástanácsokat illeti, amelyhez a mi szakszervezetünk is tartozik: kommunikációs erejük és aktivitásuk nem elhanyagolható, ám hiányoznak az olyan nagyhatású, katarzis erejű megnyilvánulások, mint amik a Munka Törvénykönyve (Mt.) életbe lépésekor elhangzottak.
Ebben a helyzetben a szűkös keretekből való kitörés lehetőségét csillantotta meg a konföderációknak a stratégiai partnerség. Innen nézve érthető a szakszervezeti tömörülések „ellágyulása”.
Általános tendencia, hogy a munkáltatói és munkavállalói oldal ágazati szinten vívja a legkomolyabb „meccseket”. Ezen a szinten ugyan van némi tárgyalási potenciálja a szakszervezeteknek, ám még mindig kevés a képzett, felkészült érdekképviseleti vezető, ezért a munkaadói oldal nagyobb informáltsága, szakértelme folytán általában maga alá gyűri a munkavállalói oldalt. Mindenesetre ez az a szint, ahol legtöbb keresnivalójuk van a szakszervezeteknek, ezért ide kellene az anyagi és a szellemi erőket koncentrálni. Itt kellene szerepet kapnia az innovációnak, a kreativitásnak. Miután az Mt. számos szakszervezeti területet parkoló pályára küldött, így a munkabeszüntetések nehézségeiről, számos szervezeti forma kiüresedéséről beszélhetünk: most kellenének a friss ötletek, szervezeti újdonságok (flashmob akciók, új típusú egyeztető fórumok, média megjelenések, stb.). A stratégiai partnerség (amennyiben komolyan veszik a felek) alaposan átrendezné a szakszervezeti szintek hangsúlyait. Jelentősen megnövelné a konföderációs szint szerepét.
A helyi szakszervezetek a lehető legmostohább körülmények között működnek. Rájuk zúdulnak a munkavállalók problémái, miközben kevés segítséget kapnak, gyakran „bozótharcot” kell vívniuk. Ugyanakkor elsősorban a helyi szakszervezeti munka alapján dönt a tagsági lét mellett vagy ellen a munkavállaló.
Apropó, tagság. Valamennyi felmérés azt mutatja, hogy az állami cégeknél kisebb mértékben, a versenyszférában azonban drasztikusan csökken a szakszervezeti tagság és a szakszervezetek munkahelyi jelenléte. Erre egyértelműen utalt Gulyás Erika A szokásos ügymenet című írása. Mindezek tudatában a szakszervezeti vezetőknek harmóniát kell teremteniük a helyi, az ágazati és a konföderációs szint között.
Az pedig, hogy mit tartogat a stratégiai partnerség, nyit-e új dimenziót a szociális partnerek eddigi elég viszonylagos kapcsolatrendszerében, egyelőre a jövő nagy kérdése.
