Merkel nélkül nincs Európa

A lehető legrosszabb forgatókönyvvel zárultak a német koalíciós egyeztetések: nem sikerült dűlőre jutnia a CDU/CSU-nak, a liberálisoknak és a Zöldeknek a közös kormányzásról. Ha ez az EU bármely más tagországában történt volna, csak legyintenénk rá, mondván, az Uniót addig úgysem fenyegeti veszély, amíg Berlinben stabilitás van, hiszen bármilyen rendkívüli helyzet adódik, Angela Merkel úgyis megoldja.

Most azonban az sem biztos, hogy ő lesz Németország kancellárja. Az Unió jövője szempontjából ez drámai hír. Merkelnek köszönhető, hogy az EU-nak sikerült átvészelnie a pénzügyi és gazdasági válságot, ő tartotta egyben az euróövezetet a mediterrán országok csődközeli helyzete után, a menekültkérdést is sikerült kezelnie egy teljesen reménytelennek látszó helyzetben, amikor majdnem kétmillióan árasztották el Németországot. A német kancellár az egyetlen, aki nemcsak Emmanuel Macron francia elnök EU-t érintő felvetéseire nyitott, de a közép-európai lázadókkal is képes szót érteni.

Angela Merkel nélkül jelenleg szinte el sem tudjuk képzelni az egységes Európát.

Azért is meglepetés, ami Berlinben történt, mert a második világháború óta Németországban a politikai kultúra olyan magas foka alakult ki, amiről mi legfeljebb álmodozhatunk. A pártok mindig képesek voltak a saját érdekeik elé helyezni az országét, Európáét. Ez a korábbi német koalíciós tárgyalások során is egyfajta íratlan szabály volt.

Ezt a tradíciót rúgta fel az FDP. A liberális politikai erő kivonult a koalíciós tárgyalásokról, elnöke, Christian Lindner pedig elsőként tájékoztatta az újságírókat a megbeszélések kudarcáról, meg sem várva a többi pártvezetőt. Addig érthető az FDP viselkedése, hogy négy éves „száműzetés” után tért vissza a Bundestagba, így most olyan feltételeket akart teremteni esetleges koalíciós részvétele esetére, hogy a következő választáson se essen ki a törvényhozásból. Lindner azonban kezdettől fogva idegesítette tárgyalópartereit egyénieskedő stílusával, és egyre erősebb a gyanú, hogy sosem akarta igazán a Jamaica-koalíciót. A politikust az is zavarhatta, hogy az FDP legnagyobb politikai riválisa, a Zöldek sokkal több érettséget tanúsítottak a megbeszélések során, s valóban komoly engedményekre is készek lettek volna azért, hogy létrejöjjön Angela Merkel negyedik kormánya.

Nem tudni, mi jár most Lindner fejében. Akár az, hogy egy kisebbségi kormányban – a Zöldek nélkül – részt vesz az uniópártokkal, akár az, hogy előrehozott választás legyen Németországban, az kizárólag felelőtlenségként értelmezhető. Így ő válhat az egységes Európa sírásójává.

A kudarc roppant kellemetlen az SPD számára, amely csak rosszul jöhet ki a helyzetből. Ha továbbra is elutasítja a nagykoalíciós részvételt, azzal vádolhatják, az FDP „cinkosa” abban az értelemben, hogy hozzájárul a politikai instabilitáshoz. Ha viszont mégis folytatja az eddigi nagykoalíciót, az a szociáldemokrata választók további lemorzsolódáshoz vezethet.

Merkel talán eddigi legnagyobb politikai küzdelme előtt áll. De mindannyiunk érdeke, hogy sikerrel vegye ezt az akadályt is.

Szerző
2017.11.21 07:09

Letámadás

Nem csupán a futballrajongók számára bír hírértékkel Kubatov Gábor a Nemzeti Sportnak adott interjúja. Az FTC elnöke, egyben a Fidesz pártigazgatója a csapata által elbukott bajnokságért a szerinte elfogult játékvezetést hibáztatta. A Magyar Labdarúgó Szövetség nyílt bírálatát követően Kubatov eljut a konklúzióig, miszerint a játékvezetők függetlensége tehet mindenről: „Ma egy mérkőzésen mindenkit lehet bírálni, csak őket nem, mindenki köteles a saját teljesítményéről számot adni, csak ők nem, sőt, ha ezt akarnák, sem tehetnék meg.” A futballklub élére került pártkatona végül többek között azt javasolja, hogy legyenek nyilvánosak a játékvezető-értékelések, ezekben a klubok is részt vehessenek, és ennek legyen hatása a bírói fizetésekre.
Nem véletlen, ha déja vu-érzésünk támad annak hallatán, hogy a Fidesz egy funkcionáriusa az általa vezetett klub töretlen sikerének érdekében immáron mintegy a futball szabályait is átírná. Nem tehetünk róla, ha Kubatov ominózus elképzeléseiről rögtön a kormánypárt által a harmadik hatalmi ág ellen indított támadásra asszociálunk, melynek lényege a bírói függetlenség felszámolása. Hol van már a bölcs önmérsékletről tanúskodó miniszterelnöki intelem („ne mi kapjuk a legtöbbet”), amelyet Orbán Viktor pártjának első kormányzati ciklusa idején tett egy részben neje által birtokolt cég taggyűlésén! Miután negyedszer is mandátumot nyert a választóktól, hazánk régi-új kormányfője az alkotmányozó többség birtokában úgy érzi, elvárhatja, hogy csakis számára kedvező ítéletek szülessenek a bíróságokon. Miután a Kúria olykor rezisztenciát tanúsít a politikai nyomásgyakorlással szemben, szükség van egy a hatalom iránti lojalitásban jeleskedő bírói testületre is, amely például a legkellemetlenebb korrupciógyanús ügyekben lehetőség szerint a kabinet javára dönt majd. A jogállamisághoz ragaszkodó, régi vágású bírák kényszernyugdíjazásának ötlete pedig olyan sikert vívott ki illiberális körökben, hogy Orbán Viktor lengyel elvbarátai a 7. cikkely szerinti eljárás megindulásának rizikóját is vállalták érte Varsó ellen.
A szakmaiság elleni „egész pályás letámadás” azonban nem csupán a futball és az igazságszolgáltatás vonatkozásában érhető tetten. A hatalompolitikának a tudomány, illetve a szépirodalom területén sem lenne semmi keresnivalója. Az akadémikusok listázása, valamint a Közép-európai Egyetem ellehetetlenítésére tett kísérletek arról tanúskodnak, hogy az Orbán-kormány a diszciplínák szuverenitásának is hadat üzent. L. Simon László pedig leplezetlen nyíltsággal jelentette ki nemrégiben, hogy „ilyen mértékű politikai felhatalmazás után igenis kurzust kell építeni.” Az inkompetens politika új keletű agressziója talán e két utóbbi szférában a legriasztóbb. Törvényi eszközökkel biztosítják a Fradi örökös bajnoki címét? Isten neki! De a szellemi élet margóján már ott várakoznak az eddig joggal mellőzött dilettánsok, hogy önnön lojalitásukat a kabinetnek felajánlva elvégezhessék a kiszorítósdit.
A szakmaiság elleni „egész pályás letámadás” szinte mindenhol tetten érhető
2018.07.14 12:53
Frissítve: 2018.07.14 12:54

Ronaldo, fél pénzen

Próbálom kiszámolni, még a telefonom segédprogramját is igénybe véve, hogy mennyi forintot is fizetnek Ronaldóért, de nehezen megy. Nem pusztán azért, mert a forint árfolyama igencsak ingadozik, hanem mert olyan összegről beszélgetünk, amely magyar viszonylatban inkább csak Mészáros Lőrinc, esetleg Kósa Lajos vonatkozásában nyerhet említést. Szóval azt mutatja a kalkulátor – óvatosan 320 forintos árfolyammal számolva -, hogy a 105 millió euró az magyar pénzben több, mint 33,6 milliárd forint. 
Na, ezt sokallják a torinói Fiat gyár dolgozói, emiatt lépnek sztrájkba. Szerintük megengedhetetlen, hogy a cég ekkora összeget, illetve ennek nagyobb részét elköltse egy futballistára, miközben a gyár a vezetők szerint nincs jó anyagi helyzetben. A sztrájkolni készülők – és most figyeljenek – nem a saját fizetésüket akarják megemeltetni a munka beszüntetésével, hanem arra intik a Fiat tulajdonosát, hogy Ronaldo helyett inkább fejlesztésekre fordítson jelentősebb summát.
Nem hinném, hogy a sztrájk sikeres lesz, legalább is a szónak abban az értelmében, hogy Ronaldót visszaküldik majd a Real Madridhoz, és az így megtakarított pénzt átcsoportosítják a fejlesztési rubrikába. Ronaldo maradni fog, és abban is bizonyosak lehetünk, hogy meg fogja érni az árát. Lehet, hogy nem a dolgozóknak, de a Juventusnak és a csapat tulajdonosainak mindenképpen. Mert a Fiat irányítói nyilván úgy számolnak, hogy Ronaldo leigazolása is egyfajta fejlesztés.
Mindazonáltal várom azt a pillanatot, amikor a Fiat gyár dolgozóinak dühe és az ebből fakadó aktivitása átterjed Magyarországra. Azt a pillanatot, amikor a magyar munkások egy része felháborodik, és tiltakozik a tao pénzek Felcsútra áramlása ellen. Igaz, ezek a forintok nem mérhetőek a Ronaldóért adott összeghez, hiszen a felcsúti fociakadémia 2011 óta mindössze szerény 17 milliárd támogatáshoz jutott a tao-pénzeken keresztül, és könnyen kiszámolhatjuk, hogy legfeljebb egy fél Ronaldót vásárolhattak volna, azt meg láttuk a világbajnokságon, hogy az mennyit ér. 
De nem itt van a probléma, hanem ott, hogy mi azt sem tudjuk, kik sztrájkolhatnának a felcsútiak milliárdjai miatt. A bírósági ítélet ugyan kimondja, hogy nyilvánossá kell tenni, mely cégek dobták össze ezt a közel 17 milliárdot, mely vállalati vezetők gondolják fejlesztésnek a felcsúti futball felvirágoztatását, de eddig erről mégsem kaphattunk tájékoztatást, így az ott dolgozók sem tudhatják, mennyit költöttek – az ő adóforintjaikból – a bajnokcsapatra. Meg különben is, minek sztrájkolnának, az a pénz úgyis az államé lenne, ha befizetnék adó formájában. Vagyis, jutunk el idáig, a magyar morál és pénzkultúra sokkal magasabb szinten áll, mint az olasz – noha a kormányaink már egy húron pendülnek -, hisz ott a dolgozóktól, az munkaeszközeik fejlesztésétől veszik el a pénzt, itt meg a hétköznapi ember számára amúgy is elérhetetlen, érthetetlen és láthatatlan költségvetésből.
Szegény Ronaldo, ha ezt tudja, ismerve szociális érzékenységét, bizonyára a taóra szavazott volna. Akár félpénzért is.
Várom a pillanatot, amikor a magyar munkások egy része tiltakozik a tao pénzek Felcsútra áramlása ellen
2018.07.14 12:29
Frissítve: 2018.07.14 12:29