Gyanítható, hogy az, aki azt vallja, még soha nem képzelte el, hogy egy műalkotás akár őt is ábrázolhatná, nem mond igazat. Azoknak a befogadóknak, akik szívesen játszanak el a gondolattal, hogy részesei az ásító inast körülölelő életképnek, vagy felsorakoznak Velázquez festményén a kis infánsnő mellett, hatalmas élmény a Textúra, amelynek keretében idén is a Magyar Nemzeti Galéria tíz különböző művéhez készült minielőadás.
Tíz kép, egy kivételével mind magyar alkotó munkája. Idén alapvetően a XIX. század vége és a XX. század közepe között készült festményeket választottak a szervezők. A hozzájuk tartozó tíz szöveg mindegyikét ismert szépírók jegyzik, ezeket színművészek keltik életre. A művészeti ágak fúziója különleges, azonban az egyediséget nem csupán ez adja. A Nemzeti Galéria első szintjén ötszáz vadidegen ember verődik össze spontán közösségbe, miközben megtalálja azt a jelképet, amely alapján csoportba kell rendeződnie. Némelyikük szinte gyermeki érdeklődéssel vizslatja, vajon melyik művészhez kerül. Stork Natasa, aki Szvoren Edina monológját adja elő Ferenczy Károly gyermekeit, Noémit és Bénit ábrázoló kettős arcképe előtt, egy félig-meddig a képzeletünkre bízott kupéban ül az egyik nézővel, akit előzőleg csábított maga mellé. Noha az önként jelentkező a helyzethez képest nincsen túlságosan zavarban, nem igazán slágfertig, se nem szőke, se nem karakán, mint ahogyan a mű hirdeti. Viszont a színésznő karakán, már-már harsány is.
Más művek előtt a közönség csupán passzív szemlélő, talán csak Csőre Gábor mondja azt a nézőknek, hogy most gyorsan forduljanak meg, miközben átgaloppozik a kiállítótér túloldalára. A Vígszínház művésze Kemény István költő Vasárnap délután című szövegét adja elő Bihari Sándor azonos című festménye előtt, a monológ pedig olyan jó és frappáns, hogy színházi előadásban is megállná a helyét.
Németh Gábort az Újpesti rakpart ihlette meg, a targoncán kártyázó alakok előtt Makranczi Zalán a mű festőjeként, Csernus Tiborként bizonygatja a kommunista funkcionáriust játszó Fillár Istvánnak, hogy nem végez azonosítatlan tevékenységet, műve pedig még ezoterikusan sem provokatív. Makranczi a – nyekergő papírszékeken ülő – nézők közül pattan fel. Ugyanakkor a képzettársítások néha elterelik a figyelmet az alapműről, például Kovács Krisztián tengerészzubbonyban ténfergő bolondként annyira átlényegül, hogy a szemben lévő kép, Farkas István – Séta a víztoronynál című alkotása kevesekben hagy mély nyomot.
Bár a későesti időpont, bizonyos kifejezések és erotikus töltettel felruházott produkciók nem feltétlen gyereknek valóak, az egyik nagycsalád nem tévedett, amikor úgy gondolta, a nagymama mellett a hétéves kislány is jól érzi majd magát a múzeumban.
