Textúra - Kilépni a keretből

Publikálás dátuma
2017.11.22. 06:46
Fotók: Szesztay Csanád
 Az idei Textúrán a művészeti alkotások kicsit háttérbe szorultak, viszont frappáns megoldások várták az éjszakai látogatókat.

Gyanítható, hogy az, aki azt vallja, még soha nem képzelte el, hogy egy műalkotás akár őt is ábrázolhatná, nem mond igazat. Azoknak a befogadóknak, akik szívesen játszanak el a gondolattal, hogy részesei az ásító inast körülölelő életképnek, vagy felsorakoznak Velázquez festményén a kis infánsnő mellett, hatalmas élmény a Textúra, amelynek keretében idén is a Magyar Nemzeti Galéria tíz különböző művéhez készült minielőadás.

Tíz kép, egy kivételével mind magyar alkotó munkája. Idén alapvetően a XIX. század vége és a XX. század közepe között készült festményeket választottak a szervezők. A hozzájuk tartozó tíz szöveg mindegyikét ismert szépírók jegyzik, ezeket színművészek keltik életre. A művészeti ágak fúziója különleges, azonban az egyediséget nem csupán ez adja. A Nemzeti Galéria első szintjén ötszáz vadidegen ember verődik össze spontán közösségbe, miközben megtalálja azt a jelképet, amely alapján csoportba kell rendeződnie. Némelyikük szinte gyermeki érdeklődéssel vizslatja, vajon melyik művészhez kerül. Stork Natasa, aki Szvoren Edina monológját adja elő Ferenczy Károly gyermekeit, Noémit és Bénit ábrázoló kettős arcképe előtt, egy félig-meddig a képzeletünkre bízott kupéban ül az egyik nézővel, akit előzőleg csábított maga mellé. Noha az önként jelentkező a helyzethez képest nincsen túlságosan zavarban, nem igazán slágfertig, se nem szőke, se nem karakán, mint ahogyan a mű hirdeti. Viszont a színésznő karakán, már-már harsány is.

Más művek előtt a közönség csupán passzív szemlélő, talán csak Csőre Gábor mondja azt a nézőknek, hogy most gyorsan forduljanak meg, miközben átgaloppozik a kiállítótér túloldalára. A Vígszínház művésze Kemény István költő Vasárnap délután című szövegét adja elő Bihari Sándor azonos című festménye előtt, a monológ pedig olyan jó és frappáns, hogy színházi előadásban is megállná a helyét.

Németh Gábort az Újpesti rakpart ihlette meg, a targoncán kártyázó alakok előtt Makranczi Zalán a mű festőjeként, Csernus Tiborként bizonygatja a kommunista funkcionáriust játszó Fillár Istvánnak, hogy nem végez azonosítatlan tevékenységet, műve pedig még ezoterikusan sem provokatív. Makranczi a – nyekergő papírszékeken ülő – nézők közül pattan fel. Ugyanakkor a képzettársítások néha elterelik a figyelmet az alapműről, például Kovács Krisztián tengerészzubbonyban ténfergő bolondként annyira átlényegül, hogy a szemben lévő kép, Farkas István – Séta a víztoronynál című alkotása kevesekben hagy mély nyomot.

Bár a későesti időpont, bizonyos kifejezések és erotikus töltettel felruházott produkciók nem feltétlen gyereknek valóak, az egyik nagycsalád nem tévedett, amikor úgy gondolta, a nagymama mellett a hétéves kislány is jól érzi majd magát a múzeumban.

Képtől-képig
A Textúra elődje egy képzőművészetet a színházzal párosító műsor volt, ezt 2013 őszén tartották a Szépművészeti Múzeumban, a wrocławi Nemzeti Múzeum és a Bécsi Szépművészeti Múzeum együttműködésében. Akkor tizenkét festmény előtt tizenkét író, köztük Esterházy Péter sorait elevenítették meg színészek.

Örömzene a végeken

Publikálás dátuma
2017.11.22. 06:45

Hátrányos helyzetű gyerekek zenei oktatását szervezi a Szimfónia Program. A muzsika nem cél, hanem eszköz. Akár a kézmosás megtanításáé is.

A kitörési pont megtalálásában, de a hétköznapi létezésben is segíthet a zenetanítást szervező Szimfónia Program. A cél ezúttal nem a zenei tehetségkeresés és -gondozás, hanem általánosabb: közösségi működés, a tanulás és a munka értékként való megismertetése, siker és kudarc elviselésének megtanulása. A program működéséről készült filmet, Surányi Z. András: Rézangyalok című alkotását a Verzió dokumentumfilm fesztiválon láthatta a közönség.

A negyvenkét évvel ezelőtt Venezuelában indult „El Sistema” modell alapján alakította ki a Szimfónia Programot 2012-ben Oravecz György zongoraművész és Kupper András fideszes politikus, aki zenésznek készült, orvosként diplomázott, majd politikus lett. A Dél-Amerikai programban José Antonio Abreu közgazdász, politikus, zenész terelte össze a nyomornegyedekben élő gyerekeket, és a hangszerrel esélyt is adott nekik. Esélyt ahhoz, hogy idejüket a zenekari próbákon töltve sem a bűnözés áldozatává, sem elkövetőjévé ne váljanak. „Abreu azt gondolta, hogy a zenekar olyan, mint egy társadalom. Van hierarchiája, szabályrendszere, tagjai megtanulnak odafigyelni egymásra, együttműködni, közösen létrehozni valamit, és megtapasztalni a sikerélményt. A mindennapos együtt muzsikálás munkára nevel, az eredmény pedig büszkeséget és tartást teremt. A Szimfónia Program olyan gyerekek számára jött létre, akik e nélkül nem látnak példát arra, hogy miért érdemes nap mint nap felkelni” - meséli Kupper András, az alapítvány kuratóriumi elnöke.

„A projekt nem zenei tehetségkutató program. Azt kérem a tanároktól, hogyha találnak egy különleges tehetséget, akkor őt a Snétberger Központhoz küldjék el meghallgatásra. Vagy vigyék el hagyományos zeneiskolába, ahol a hangszeres tanár egyénileg is tud foglalkozni vele” - villantja fel az általános magyar zeneoktatás és a Szimfónia közötti különbséget Kupper András. Náluk ugyanis rövid ideig, csak az alapok megtanításáig tart az egyéni zenei foglalkozás, abban a pillanatban, amikor egy gyerek dallamot képes produkálni, zenekarban kezdhet játszani. Ott pedig az ügyesebb, tehetségesebb diákok is tanítják a kezdőbbeket, nem csupán zenetanáraik. Az elmélet oktatása is másképp zajlik: „Meggyőződésünk, hogy ezeket a gyerekeket elveszítenénk a zene mellől, ha külön szolfézs órára kellene járniuk. Ezért inkább hangszerrel a kezükben és játék közben tanítjuk őket.”

„Kodály álma volt, hogy minden gyerek tanuljon zenét. De ha van hangszer, miért ne játszhatnának zenekarban? Egyetlen meglévő zeneiskolának sem vagyunk konkurenciája, mert odavisszük a zenét, zenetanulást, ahová senki nem akarja elvinni, olyan helyekre is, ahol az iskolában szakképzett énektanár sincs” - írja le a célt Kupper András, aki szerint a siker kulcsai a gyerekek mellett a tanárok. „Másképp kell tanítani Lyukóvölgyben, ahol a 10 testvér és szüleik ugyanabban a lavór vízben mosakszanak egymás után, és a lomtalanításból szerzett mosógép dobjában raknak tüzet, vagy ott, ahol a többséggel való együttélést kell megismertetni. Lehet, hogy meg kell tanítani egy gyereket tisztességesen kezet mosni, és lehet, hogy még olvasni is alig tud. Előfordult már velünk, hogy egy tanárunk nem tudott alkalmazkodni ezekhez a körülményekhez, és nem működött a növendékkel való kapcsolata. Ugyanakkor a Miskolci Filharmónikusok több muzsikusa is tanít a programban” - utal a különleges helyzetre Kupper András.

Az oktatás a helyi általános iskolában zajlik, a hangszerválasztás pedig nem csak a szimpátián múlik, mert attól függ, hogy melyik insturmentumra tanítják a gyerekeket, hogy az adott térségbe milyen hangszeres tanárt találnak az alapvetően kapcsolatrendszerükön keresztül szervezett munkatársi gárdájukba. Ami a hangszereket illeti, azok biztos helyen maradnak, ezeket a gyerekek nem vihetik haza, az iskolában tudnak gyakorolni is. „ Ez nemcsak a hangszerek védelme, vonzerőt is jelent, segít a rövid távú cél elérésében, tudniilllik, hogy a gyerekek minél tovább maradjanak délután az iskolában.”

2013-ban a monori cigánytelepen a Máltai Szeretetszolgálattal együttműködve kezdtek egy nyári táborral, ám „annyira megszerették a gyerekek, hogy úgy éreztük, ezek után bűn elvenni tőlük a hangszert” - említi a kezdeteket Kupper András. 2014-ben Európai Uniós támogatásból vontak be sokakat a programba, majd miután az uniós pénz elfogyott, alapfokú művészeti iskola létrehozatalával oldották meg a finanszírozás nagy részét. Az állam azonban az alapítványi iskoláktól elvárja, hogy tandíjat szedjenek, ami a Szimfónia esetében esélytelen. Hangszereket részben az MNB támogatásával tudtak vásárolni, azóta pedig magánemberek és alapítványok adományoznak hangszereket és forintokat a programnak.

„A Verzió fesztiválon látva a filmet, odajött hozzám valaki és hangszereket ajánlott. Akad olyan cég is, amely a társadalmi felelősségvállalást az alapítvány támogatásában látja, vagy például év végi hagyományos programjához a Szimfóniához tartozó gyerekeket hív meg játszani Budapestre. Ilyenkor az utaztatástól és étkeztetésig és fővárosi programok szervezéséig minden az ő feladatuk, a nagyon nehéz körülmények közül jövő gyerekek pedig a Müpáig is eljuthatnak. Egyébként pedig nem szégyen: kilincselünk, koldulunk” - mesél a pénzszerzés módozatairól Kupper András.

Ami az eredményeket illeti, a program szervezői joggal büszkélkednek: „A harmadik tanév elejére már látszik, hogy a résztvevők között csökken az iskolaelhagyás, a gyerekek sokkal jobban fegyelmezhetők, nevelhetők, a közismereti tárgyakra is jobban figyelnek, tisztábbak és együttműködőbbek. A szüleik pedig látván a sikert, büszkék gyerekeikre.”

1200 gyerek tanul zenét az ország 16 telephelyén
1. Miskolc (Baptista Általános Iskola), 2. Miskolc (Baptista Középiskola), 3. Miskolc (Gyermekváros), 4. Miskolc (Avas ltp.), 5. Alsózsolca, 6. Felsőzsolca, 7. Ónod, 8. Tornanádaska, 9. Pécs, 10. Magyarmecske, 11. Bogádmindszent, 12. Siklós, 13. Tiszabő, 14. Tiszaroff, 15. Budapest, Óbuda, 16. Érd

Ők az idei év Hazám-díjasai

Publikálás dátuma
2017.11.21. 06:50
Fotó: Molnár Ádám

A Hazám-díj 2017 idei kitüntetettjei: Bálint György, Bródy János, Csányi Vilmos, Egyed Ákos (erdélyi magyar történész, 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, az újraalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke), Jordán Tamás, Rakovszky Zsuzsa, Vitray Tamás. Az elismerést november 25-én 13 órakor adják át a Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében. Köszöntőt mondanak: Baranyi Ferenc és Varga Gyula. Közreműködnek: Galkó Balázs, színművész és Balázs János, zongoraművész. Előtte 11 óra 30 perckor egy szál virággal tartanak tisztelgést József Attila sírjánál a Fiumei úti temetőben.

Szerző