Vona mint Sztálin

Heller Ágnes, a nagy tekintélynek örvendő, nemzetközi elismertségű filozófus érvelt a Jobbikkal való ún. „taktikai együttműködés” mellett. Ha Churchill és Roosevelt képes volt szövetségre lépni Sztálinnal a második világháborúban Hitler ellen – érvelt -, akkor Orbán legyőzése érdekében a demokratikus baloldal pártjai fogják be az orrukat, és szövetkezzenek a Jobbikkal. Mert Orbán rendszerét meg kell szüntetni, s ha ehhez a Jobbikkal való együttműködés kell, akkor ezt az árat is meg kell fizetni.

De Hitler mielőtt megtámadta volna a Szovjetuniót, Angliát támadta meg. Az angoloknak a Hitler-ellenes harc élet-halál küzdelem volt. Erre vonatkozott Churchill sokat idézett mondása, amit a németek Szovjetunió elleni támadása előtti estén mondott: "Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről." Orbánt politikai gazembernek tartom, rendszerének közvetetten nagyon sok halálos áldozata van. Sok, nagyon sok múlik azon, sikerül-e őt 2018-ban a választásokon legyőzni, de az ellene folytatott politikai küzdelem nem élet-halál harc.

Orbán és Vona között viszont látványos küzdelmük ellenére nehéz különbséget tenni. Vona Orbán köpönyegéből bújt elő, politikusi karrierje a Fideszben kezdődött. Ma azt látjuk, hogy Orbán a politikai középről húz a jobbszélre, Vona a politikai jobbszélről húz középre, rivalizálásuk a politikai mező ugyanazon területéért folyik. Ugyanakkor mindketten ádáz ellenségnek tekintik a demokratikus ellenzék pártjait, mindazokat, akik hozzájuk képest akár politikai értelemben, akár az világnézetüket-életvitelüket tekintve másként látják és élik meg a világot. Ennek mindketten - pártjuk prominenseivel együtt - számos jelét adták. Orbán és a Fidesz tizenkilenc, Vona és a Jobbik egy híján húsz.

Ha Churchill és Roosevelt nem fog össze Sztálinnal, nem győzik le Hitlert – érvelnek a Jobbikkal való összefogás mellett Heller Ágnesen túl mások is. Ezt nem tudjuk. Visszamenőlegesen nem lehet spekulálni, mi történt volna, ha másként történik. Előre sem lehet pontosan tudni semmit. De sem a prognózisok, sem a félelmek nem olyan erősek, mint a múltra vonatkozó tények. S a Jobbik esetében ezek a tények nem alapoznak meg a demokratikus rendszer jövőjével kapcsolatban semmilyen pozitív, a demokratikus együttműködés és az emberi szabadságjogok kibontakozására vonatkozó kedvező prognózist. A viszont történeti tény, hogy a világháború élet-halálharcában, amikor Sztálingrád (1942-43 tele) és Kurszk (1943 nyara) után már látható volt, hogy Sztálin nem hagyható ki a Hitler-elleni győztesek sorából, akkor - 1943 novemberében - ültek le vele tárgyalni Teheránban.

Hasonló a helyzet, mondják a Jobbikkal való együttműködés mellett érvelők: a Jobbik nélkül az Orbán-rendszer nem győzhető le. Ezt mutatják a jelenlegi (!) pártpreferencia adatok. A 70 százaléknyi kormányváltó szándékú szavazópolgár megoszlik a Jobbik, a demokratikus ellenzék pártjai és a jelenleg pártot nem választó bizonytalanok között. Az elemzők viszont azt is mondják, hogy az Orbán-rendszerrel elégedetlen választópolgárok bölcsen arra az egyéni jelöltre fognak szavazni 2018-ban, akinek személyes kvalitásai, elfogadottsága alapján reális esélye lesz a Fidesz jelöltjét legyőzni. Nem politikai alapon fognak tehát választani helyben az emberek, hanem annak alapján, ki tudja megelőzni a Fidesz jelöltjét. A demokratikus ellenzék késésben van, de még nincs itt "1943 nyara", még biztosan nem dőlt el semmi. A demokratikus ellenzék együttműködése is formálódik, és az is a korábbi választások tapasztalata, hogy nagyon sokan csak a választás előtti napokban döntenek arról, kit támogatnak szavazatukkal.

Érdemes azt is megnézni, hogyan alakult Churchill politikai sorsa a háború után. 1945-ben, azt követően, hogy oroszlánrésze volt a Hitler-ellenes szövetség győzelmében, a választás alkalmával veszített munkáspárti ellenfelével szemben, majd 1951-ben ismét miniszterelnök lett. Vonáról tudjuk, hogy Orbán Fideszében vált politikussá, ő hozta létre a két világháború közötti magyar nyilas mozgalom XXI. századi pártját, demokrata öltönye alatt ígéretének megfelelően ott volt a gárda-mellénye a parlamentbe lépésekor, ott állt a színpadon az EU-zászló égetésekor, s minden középre navigáló cukiskodása ellenére ő a mai magyar szélsőjobboldal emblematikus figurája. Ő Orbánnal azon verseng, hogy ki tudja az európai együttműködéssel és a polgári szabadságjogokkal szélsőségesen szembenálló választópolgárokat maga mögött tudni.

Az Orbán-rendszert a történelem süllyesztőjébe juttatni akaró demokratikus ellenzéknek nem a Jobbikkal mint párttal kell foglalkoznia, hanem azokkal a kiszolgáltatott, kisemmizett emberekkel, elégedetlenségükkel, akik jelenleg (!) a Jobbikban látják a Fidesz alternatíváját. Lehet, hogy a Jobbik kemény magjára sehogy nem tudnak hatni, de a Jobbikhoz pártolt egykori baloldali szavazóknak, bizonytalanoknak olyan hihető, bizalomra okot adó perspektívát kellene felmutatni, ami a választási versengésben a demokraták javára billenti az eredményt. 

2017.11.24 07:03

A félelem bére

Ha a tudósok már félnek, akkor ebben a felpuhított állapotban jöhet a félelem bére. Nem nagy, de mégis valami.
 Yves Montand-nal „A félelem bére” igazi kultuszfilm volt, a címe is önálló életre kelt. A szorult helyzetben lévő főszereplők a jó pénz, jobb élet reményében elvállalják, hogy pár napig félni fognak: folyékony robbanóanyaggal teli teherautókat vezetnek el egy 500 kilométerre lévő fúrótoronyhoz. Csak egyikük éli túl, és veheti fel a félelem bérét, ám amikor már megkönnyebbülten autózik hazafelé, egy szakadékba zuhan. Nem ússza meg ő sem. 
Nálunk mintha a film magyar változatát forgatnák újra. Ha vállalod, hogy félelemben élsz, hogy azt csinálod, arra mész, amerre parancsolják, megjutalmaznak. Vagy legalábbis ígérik. Először persze meg kell teremteni a félelem és kiszolgáltatottság légkörét, fenyegetéssel, zsarolással, ijesztgetéssel. Aztán fel lehet kínálni az alkut: ha erről vagy arról lemondasz, ezt megteszed, amazt viszont soha többé, megkapod engedelmességed bérét. Lehet, hogy ez csak annyi: mégsem veszik el mindenedet, csak a felét. Ahogy a régi polgári lakásokba beszállásolták a társbérlőket: még mindig jobb volt, mint a kitelepítés, legalább ott maradhattál az egyik szobádban. Bevált ez az önkormányzatoknál is: tulajdonuk jó része fölött már az állam rendelkezik, de azért még ott vannak. 
Ha a fent lévők mindenhatónak tűnnek, az istenfélőknél is nagyobb számban jelennek meg a hatalomfélők. Egyik sem feltétlenül rossz érzés: biztonságot, kapaszkodót is adhat. Minimum ez a félelem bére, de lehet ennél több, konkrétabb juttatás is. Félős ország lettünk, nem ok és előzmény nélkül. Nem úszhatja meg senki, még olyan rangos testület, mint az Akadémia sem. Először jól megijesztették őket azzal, hogy elveszik pénzük és függetlenségük jó részét. Nem tűnt játéknak: ezzel egy időben csaptak le az egyetemi autonómiára, kormányrendelettel tiltva be egy képzési irányt. Az unokáim szerint ha már, akkor igazán megtehetnék ezt a nyelvtannal is, de egyelőre ott nem tartunk. A nyelvtant olykor tiszteletben tartják a diktátorok is. 
Ludassy Mária írásában olvastam, hogy amikor Napóleon ment neki hasonló módon a francia Akadémiának, így érvelt: „Kizárólag néptanítókat képezzenek nekünk, s ne irodalmárokat, filozófusokat, társadalomtudósokat. Egy francia katonának elég a francia nyelvtan ismerete.” (Ez már túlhaladott álláspont, a magyar kormány a szakmunkásképzésben a nyelvtan és az egyéb közismereti tárgyak javát is feleslegesnek ítélte.) Pedig Napóleon maga is tagja volt az Akadémiának. Na és! Az MTA elleni roham levezénylésével megbízott Palkovics is az.
A lényeg, hogy a félelmet sikerült felkelteni. Ami nagyon helyes, a tudósok sem kaphatnak más elbánást, mint a többi állampolgár. Mi mást jelentene a demokrácia, amiről Tusnádfürdőn megtanultuk, hogy csak nálunk létezik, persze az egyedül lehetséges illiberális formájában. A demokrácia alapfeltétele a liberalizmus (és talán az Akadémia) kiirtása. A híres Delacroix-festményt („A Szabadság vezeti a népet”) kissé ki kell javítani a tankönyvekben. Nem az a fő baj, hogy a nő félpucér rajta, ami nemkívánatos irányba terelheti a gendertanoktól még meg nem zavart serdületlen ifjúság figyelmét, hanem a címe is csonka. Helyesen így hangzik: „A Szabadság a szabadelvűség ellen vezeti a népet”. Kicsit hülyén hangzik, de legalább rendet tesz a fogalmak között. Még jobb, ha az a ledér nőszemély nem a barikádra, hanem a Békemenetre irányítja a népet, de „A Szabadság a szabadelvűség ellen a Békemenetre vezeti a népet” kicsit hosszú lenne. Igaz, a kép se kicsi.
Szóval ha a tudósok már félnek, akkor ebben a felpuhított állapotban jöhet a félelem bére. Nem nagy, de mégis valami. Az Akadémia megtarthatja a pénzét, csak éppen egy kormánnyal közös testület osztaná el. Vagyis marad a lakás, csak belejön pár társbérlő. Illetve nemcsak pár, hanem hét tudós mellé hét kormánydelegált. Egyelőre. Így kezdődött a kulturális alapnál és az akkreditációs bizottságnál is, aztán ma már meg is van a kormánytöbbség. Palkovicsék óhaja, hogy ez a testület döntsön a kutatási irányokról és az intézetvezetőkről. Mégsem járja, hogy a tudósok szabadon randalírozzanak, és holmi szakmai szempontra hivatkozzanak. Csurka is megmondta, hogy a szakértelem pusztán bolsevik trükk. Világos: a kormányszóvivő ezért nevezte Heller Ágnest öreg kommunistának. Gyanúsan ért a szakmájához. Mármint Heller, nem a szóvivő. Utóbbit ezen az alapon nem is komcsizza le senki.
Ja, és a hírek szerint volna még egy aprócska feltétele a kormánynak. Szinte semmiség. Az MTA hagyja abba az állítólagos „aktuálpolitizálást” (mármint pl. azt, hogy véleményt mond a magyar oktatásról vagy a CEU ügyéről), és maradjon a „bölcs semlegességnél”. Amely semlegességet semmi sem szolgálja jobban, mint a kormány nyilván teljesen semleges és pártatlan képviselői.
Az Akadémia a közös testületbe kínjában már belemenne, de a többi feltételtől ódzkodik. Talán néhány idősebb tudós látta A félelem bérét. És emlékszik rá, hogy ha adnak is fájdalomdíjat a félelemért, aki elfogadja, az sem ússza meg. Nem robbantják fel rögtön, de ott a szakadék.
2018.08.18 09:00
Frissítve: 2018.08.18 09:52

Ígéret, közöny

Amióta a horvát bíróság a devizahitelesek szerződéskötéskori árfolyama mellett tette le a voksot, a hazai adósok reménykednek.
A számmisztika szerint - bár ennek hitelessége őszintén szólva erősen megkérdőjelezhető - a 38-as szám az ökölbe szorított kezet jelképezi. De feltehetően pontosan áll ez azokra az ellenzéki képviselőkre, akik éppen ennyien jelentek meg a parlament rendkívüli ülésnapján, hogy a volt devizahiteladósok egyre tarthatatlanabb helyzetét megvitassák. Ökölbe szorult a kezük, mert azt ugyan már megszokhatták, hogy az - ellenzéki indítványra - rendre augusztusban összehívott ülésen a kormánypártok padsorai üresen maradnak, és így hiába várnak a napirend megtárgyalására, arra azonban még nemigen volt példa, hogy cinikus módon a miniszteri bársonyszékek mindegyike is üres marad. 
Orbánék vállukat vonogatva átsiklanak afelett, hogy a devizahitelek forintosítása és a bankokkal való elszámoltatása egymillió szerződést érintett, és napjainkban - a közüzemi és egyéb tartozásokat is beleértve - már kétszer ekkora a fizetési nehézségeket tükröző szerződések száma. 118 ezer végrehajtási stádiumba jutott, s csak az elmúlt negyedévben 2500 kilakoltatás történt.
Amióta a horvát legfelsőbb bíróság a devizahitelesek szerződéskötéskori árfolyama mellett tette le a voksot, a hazai adósok ismét reménykednek. A kilakoltatási tilalom felélesztésében, kálváriájuk lezárásában, a kormány józanságában.  
"A kormány számításai szerint az a helyzet, hogy (ha) a hiteleiket visszafizetni nem tudó embereket kiteszik a hitelező pénzintézetek az utcára, majd utána azok munkanélkülivé válnak, egzisztenciájukban süllyedésnek indulnak, családjaik szétesnek, gyermekeikről az államnak kell gondoskodnia, (ez) összességében nagyobb terhet jelent a köznek és az államnak, mint ha kellő időben avatkoznánk közbe. A kormány azt az álláspontot fogja képviselni: a kilakoltatást el nem fogadó jelzálog-hitelezési rendszert teremtsük meg Magyarországon."
A 2010-es választásokat a devizahitelesek terhei megoldásával megnyerő Fidesz elnöke, Orbán Viktor programbeszédéből idéztünk. Elhangzott a Parlamentben, telt padsorok előtt.
2018.08.18 09:00
Frissítve: 2018.08.18 09:54