Vona mint Sztálin

Heller Ágnes, a nagy tekintélynek örvendő, nemzetközi elismertségű filozófus érvelt a Jobbikkal való ún. „taktikai együttműködés” mellett. Ha Churchill és Roosevelt képes volt szövetségre lépni Sztálinnal a második világháborúban Hitler ellen – érvelt -, akkor Orbán legyőzése érdekében a demokratikus baloldal pártjai fogják be az orrukat, és szövetkezzenek a Jobbikkal. Mert Orbán rendszerét meg kell szüntetni, s ha ehhez a Jobbikkal való együttműködés kell, akkor ezt az árat is meg kell fizetni.

De Hitler mielőtt megtámadta volna a Szovjetuniót, Angliát támadta meg. Az angoloknak a Hitler-ellenes harc élet-halál küzdelem volt. Erre vonatkozott Churchill sokat idézett mondása, amit a németek Szovjetunió elleni támadása előtti estén mondott: "Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről." Orbánt politikai gazembernek tartom, rendszerének közvetetten nagyon sok halálos áldozata van. Sok, nagyon sok múlik azon, sikerül-e őt 2018-ban a választásokon legyőzni, de az ellene folytatott politikai küzdelem nem élet-halál harc.

Orbán és Vona között viszont látványos küzdelmük ellenére nehéz különbséget tenni. Vona Orbán köpönyegéből bújt elő, politikusi karrierje a Fideszben kezdődött. Ma azt látjuk, hogy Orbán a politikai középről húz a jobbszélre, Vona a politikai jobbszélről húz középre, rivalizálásuk a politikai mező ugyanazon területéért folyik. Ugyanakkor mindketten ádáz ellenségnek tekintik a demokratikus ellenzék pártjait, mindazokat, akik hozzájuk képest akár politikai értelemben, akár az világnézetüket-életvitelüket tekintve másként látják és élik meg a világot. Ennek mindketten - pártjuk prominenseivel együtt - számos jelét adták. Orbán és a Fidesz tizenkilenc, Vona és a Jobbik egy híján húsz.

Ha Churchill és Roosevelt nem fog össze Sztálinnal, nem győzik le Hitlert – érvelnek a Jobbikkal való összefogás mellett Heller Ágnesen túl mások is. Ezt nem tudjuk. Visszamenőlegesen nem lehet spekulálni, mi történt volna, ha másként történik. Előre sem lehet pontosan tudni semmit. De sem a prognózisok, sem a félelmek nem olyan erősek, mint a múltra vonatkozó tények. S a Jobbik esetében ezek a tények nem alapoznak meg a demokratikus rendszer jövőjével kapcsolatban semmilyen pozitív, a demokratikus együttműködés és az emberi szabadságjogok kibontakozására vonatkozó kedvező prognózist. A viszont történeti tény, hogy a világháború élet-halálharcában, amikor Sztálingrád (1942-43 tele) és Kurszk (1943 nyara) után már látható volt, hogy Sztálin nem hagyható ki a Hitler-elleni győztesek sorából, akkor - 1943 novemberében - ültek le vele tárgyalni Teheránban.

Hasonló a helyzet, mondják a Jobbikkal való együttműködés mellett érvelők: a Jobbik nélkül az Orbán-rendszer nem győzhető le. Ezt mutatják a jelenlegi (!) pártpreferencia adatok. A 70 százaléknyi kormányváltó szándékú szavazópolgár megoszlik a Jobbik, a demokratikus ellenzék pártjai és a jelenleg pártot nem választó bizonytalanok között. Az elemzők viszont azt is mondják, hogy az Orbán-rendszerrel elégedetlen választópolgárok bölcsen arra az egyéni jelöltre fognak szavazni 2018-ban, akinek személyes kvalitásai, elfogadottsága alapján reális esélye lesz a Fidesz jelöltjét legyőzni. Nem politikai alapon fognak tehát választani helyben az emberek, hanem annak alapján, ki tudja megelőzni a Fidesz jelöltjét. A demokratikus ellenzék késésben van, de még nincs itt "1943 nyara", még biztosan nem dőlt el semmi. A demokratikus ellenzék együttműködése is formálódik, és az is a korábbi választások tapasztalata, hogy nagyon sokan csak a választás előtti napokban döntenek arról, kit támogatnak szavazatukkal.

Érdemes azt is megnézni, hogyan alakult Churchill politikai sorsa a háború után. 1945-ben, azt követően, hogy oroszlánrésze volt a Hitler-ellenes szövetség győzelmében, a választás alkalmával veszített munkáspárti ellenfelével szemben, majd 1951-ben ismét miniszterelnök lett. Vonáról tudjuk, hogy Orbán Fideszében vált politikussá, ő hozta létre a két világháború közötti magyar nyilas mozgalom XXI. századi pártját, demokrata öltönye alatt ígéretének megfelelően ott volt a gárda-mellénye a parlamentbe lépésekor, ott állt a színpadon az EU-zászló égetésekor, s minden középre navigáló cukiskodása ellenére ő a mai magyar szélsőjobboldal emblematikus figurája. Ő Orbánnal azon verseng, hogy ki tudja az európai együttműködéssel és a polgári szabadságjogokkal szélsőségesen szembenálló választópolgárokat maga mögött tudni.

Az Orbán-rendszert a történelem süllyesztőjébe juttatni akaró demokratikus ellenzéknek nem a Jobbikkal mint párttal kell foglalkoznia, hanem azokkal a kiszolgáltatott, kisemmizett emberekkel, elégedetlenségükkel, akik jelenleg (!) a Jobbikban látják a Fidesz alternatíváját. Lehet, hogy a Jobbik kemény magjára sehogy nem tudnak hatni, de a Jobbikhoz pártolt egykori baloldali szavazóknak, bizonytalanoknak olyan hihető, bizalomra okot adó perspektívát kellene felmutatni, ami a választási versengésben a demokraták javára billenti az eredményt. 

Szerző
Fábry Béla, pedagógus

Még a kocsma is meghal

Hazánkban ma csaknem 3200 települést tartanak számon, a Központi Statisztikai Hivatal legfrissebb jelentése szerint azonban ezek közül 15-20 éven belül legalább ezer eltűnik. (Tartok tőle, a lényeget tekintve már el is tűnt, ennél akár több is.)

Mégis az 500-1000 fős településeken is őrzik a lakosok az identitásukat. Még ott is, ahol a polgármesterek csak arra lehetnek büszkék, hogy a munkanélküliek egy részét közfoglalkoztatottként, állami alamizsnával juttatják kegyelemkenyérhez.

A kiürülő falvak szívet szorító szegénysége átüt minden politikai akaraton. A keleti végekről Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében is ismerek olyan településeket, ahol a falvak konganak az ürességtől – a tiszteletre méltó öregek ott maradtak, de a fiatalok már a határainkon túl keresik a boldogulásukat. Ezek a leszármazottak azok, akik még idős szüleik megélhetésébe is bepótolnak, miközben nekik is fáj, hogy ki kellett menni. Őseik pedig aggódnak: teljesül-e a vágyuk?

A magamfajták még jól emlékeznek a negyven évvel ezelőtti, nyüzsgő vidékre. Arra a kegyelmi állapotra, amikor egy néhány száz fős falu vagy ezres község maga volt az ott élőknek az éden, a Paradicsom: egy élhető település, az emberi kapcsolatok hálózata, a biztos jövedelem. Mert volt minden: pénz, jólét, megélhetés. Ma jobb esetben a falugondnok lelkiismeretessége dönt mindenről, az ügyintézésről, gyógyszerkiváltásról, hétköznapi bevásárlásról. De vajon mindenhova elér-e a segítség? Félek tőle, hogy nem. Ellátatlanul maradnak a rászoruló családok, a kiszolgáltatott idősek.

Sorra zárnak be a kistelepüléseken az amúgy is szűk választékkal rendelkező boltocskák, mivel a kisvállalkozók képtelenek kitermelni a hasznukat. (A KSH adatai szerint háromezren húzzák le a redőnyt három éven belül.) Ugyanígy tesznek a postahivatalok, ahová aligha térnek be a befektetni vágyók, legfeljebb a sárgacsekket fizetik be és az ajánlott leveleiket veszik át a helyiek, mert már postás sincs. Folytathatnánk: a szolgáltatási szektor (cipész, háztartásigép-szerelő, fodrász, stb.) ugyancsak eltűnt még az egy-kétezres településekről. Inkább bejárnak a félszáz kilométernyire lévő városokba, ahol még van felvevő piac.

És akkor még nem beszéltünk az egészségügyről, a vidéken hiányzó orvosok ezres nagyságrendjéről. Arról, hogy 50-100 kilométert kell utazniuk a betegeknek az alapvető ellátásért. A kisgyermekek oltásáért, az idősek szűrővizsgálatáért. Vagy hogy a halódás legkézenfekvőbb példáját említsük: mind több aprófaluban és kisközségben már a „kocsmahivatal” is bezárt! És az ajtón nem az áll, hogy „technikai okból”, hanem feketén-fehéren, hogy „nem működik”.

Márpedig ha egy vidéki italbolt lakatot tesz az ajtajára, akkor a faluban már mindennek a vége.

Szerző

Hát így

Tisztelt nemzeti érzelmű választópolgár, ön (szokás szerint) megint alaposan át lett verve, (szokás szerint) Orbán Viktor kormánya által. Bár ön feltehetően abban a hiszemben vett részt a tavaly őszi kvótanépszavazáson, hogy a voksával valamiféle nemzeti és/vagy keresztény érdeket véd, a valóságban a magyar miniszterelnök csupán a „hasznos hülye” szerepét osztotta önre. Amint az a Politico friss összeállításából kiderül, az egész kvótaharc arra szolgált, hogy a magyar kormány nyomást tudjon gyakorolni Brüsszelre – de nem ám az önrendelkezés miatt, hanem az országot évtizedekre eladósító és Oroszországhoz kötő Roszatom-beruházás, az ún. paksi bővítés elfogadtatása érdekében.

Amíg önt mintegy 20 milliárd forintból (több pénzből, mint amennyit a nálunk valamivel gazdagabb britek a Brexit-népszavazás kampányára költöttek) arra próbálták rávenni, hogy a hazát féltve ikszeljen egyet az idegenek ellen, a mi derék kormányunk illetékesei a brüsszeli adminisztráció legsötétebb figuráival azon alkudoztak, hogyan lehetne az uniós jogot nyíltan sértő Putyin-Orbán paktumot áttolni az Európai Bizottságon. (Megnyugtatásul: az a húszmilliárd ugyanazokba a zsebekbe került, ahová a bővítési projekt korrupciós haszna is áramlik majd – a nemzet mindenek fölött!)

Meg is találták a megoldást: ha az üzletbe a Roszatom mellé néhány német és francia céget is bevesznek – a magyar alvállalkozók rovására -, akkor talán szemet lehet hunyni a jog meg az igazság karóba húzása fölött. Bővebben: Mészáros Lőrinc és Tiborcz István környezetén kívül más honfitársunknak nem terem babér Pakson, ellenben minden magyar családra nagyjából egymillió forintnyi devizaadósság hárul majd a projektből, és mindezért még az európai versenyszabályokat is áthágják. Igaz, az eddig 40 százalékosra ígért hazai részvétel legfeljebb 5 százalékos lesz, de ennyit igazán megér ez a szép nagy nemzeti győzelem.

Én mondjuk az ön helyében föl lennék háborodva, de ön valószínűleg már megszokta, vagy tán meg is szerette ezt a bánásmódot. Ha így van, javaslom, jövőre is szavazzon rájuk!

Szerző