Vona mint Sztálin

Heller Ágnes, a nagy tekintélynek örvendő, nemzetközi elismertségű filozófus érvelt a Jobbikkal való ún. „taktikai együttműködés” mellett. Ha Churchill és Roosevelt képes volt szövetségre lépni Sztálinnal a második világháborúban Hitler ellen – érvelt -, akkor Orbán legyőzése érdekében a demokratikus baloldal pártjai fogják be az orrukat, és szövetkezzenek a Jobbikkal. Mert Orbán rendszerét meg kell szüntetni, s ha ehhez a Jobbikkal való együttműködés kell, akkor ezt az árat is meg kell fizetni.

De Hitler mielőtt megtámadta volna a Szovjetuniót, Angliát támadta meg. Az angoloknak a Hitler-ellenes harc élet-halál küzdelem volt. Erre vonatkozott Churchill sokat idézett mondása, amit a németek Szovjetunió elleni támadása előtti estén mondott: "Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről." Orbánt politikai gazembernek tartom, rendszerének közvetetten nagyon sok halálos áldozata van. Sok, nagyon sok múlik azon, sikerül-e őt 2018-ban a választásokon legyőzni, de az ellene folytatott politikai küzdelem nem élet-halál harc.

Orbán és Vona között viszont látványos küzdelmük ellenére nehéz különbséget tenni. Vona Orbán köpönyegéből bújt elő, politikusi karrierje a Fideszben kezdődött. Ma azt látjuk, hogy Orbán a politikai középről húz a jobbszélre, Vona a politikai jobbszélről húz középre, rivalizálásuk a politikai mező ugyanazon területéért folyik. Ugyanakkor mindketten ádáz ellenségnek tekintik a demokratikus ellenzék pártjait, mindazokat, akik hozzájuk képest akár politikai értelemben, akár az világnézetüket-életvitelüket tekintve másként látják és élik meg a világot. Ennek mindketten - pártjuk prominenseivel együtt - számos jelét adták. Orbán és a Fidesz tizenkilenc, Vona és a Jobbik egy híján húsz.

Ha Churchill és Roosevelt nem fog össze Sztálinnal, nem győzik le Hitlert – érvelnek a Jobbikkal való összefogás mellett Heller Ágnesen túl mások is. Ezt nem tudjuk. Visszamenőlegesen nem lehet spekulálni, mi történt volna, ha másként történik. Előre sem lehet pontosan tudni semmit. De sem a prognózisok, sem a félelmek nem olyan erősek, mint a múltra vonatkozó tények. S a Jobbik esetében ezek a tények nem alapoznak meg a demokratikus rendszer jövőjével kapcsolatban semmilyen pozitív, a demokratikus együttműködés és az emberi szabadságjogok kibontakozására vonatkozó kedvező prognózist. A viszont történeti tény, hogy a világháború élet-halálharcában, amikor Sztálingrád (1942-43 tele) és Kurszk (1943 nyara) után már látható volt, hogy Sztálin nem hagyható ki a Hitler-elleni győztesek sorából, akkor - 1943 novemberében - ültek le vele tárgyalni Teheránban.

Hasonló a helyzet, mondják a Jobbikkal való együttműködés mellett érvelők: a Jobbik nélkül az Orbán-rendszer nem győzhető le. Ezt mutatják a jelenlegi (!) pártpreferencia adatok. A 70 százaléknyi kormányváltó szándékú szavazópolgár megoszlik a Jobbik, a demokratikus ellenzék pártjai és a jelenleg pártot nem választó bizonytalanok között. Az elemzők viszont azt is mondják, hogy az Orbán-rendszerrel elégedetlen választópolgárok bölcsen arra az egyéni jelöltre fognak szavazni 2018-ban, akinek személyes kvalitásai, elfogadottsága alapján reális esélye lesz a Fidesz jelöltjét legyőzni. Nem politikai alapon fognak tehát választani helyben az emberek, hanem annak alapján, ki tudja megelőzni a Fidesz jelöltjét. A demokratikus ellenzék késésben van, de még nincs itt "1943 nyara", még biztosan nem dőlt el semmi. A demokratikus ellenzék együttműködése is formálódik, és az is a korábbi választások tapasztalata, hogy nagyon sokan csak a választás előtti napokban döntenek arról, kit támogatnak szavazatukkal.

Érdemes azt is megnézni, hogyan alakult Churchill politikai sorsa a háború után. 1945-ben, azt követően, hogy oroszlánrésze volt a Hitler-ellenes szövetség győzelmében, a választás alkalmával veszített munkáspárti ellenfelével szemben, majd 1951-ben ismét miniszterelnök lett. Vonáról tudjuk, hogy Orbán Fideszében vált politikussá, ő hozta létre a két világháború közötti magyar nyilas mozgalom XXI. századi pártját, demokrata öltönye alatt ígéretének megfelelően ott volt a gárda-mellénye a parlamentbe lépésekor, ott állt a színpadon az EU-zászló égetésekor, s minden középre navigáló cukiskodása ellenére ő a mai magyar szélsőjobboldal emblematikus figurája. Ő Orbánnal azon verseng, hogy ki tudja az európai együttműködéssel és a polgári szabadságjogokkal szélsőségesen szembenálló választópolgárokat maga mögött tudni.

Az Orbán-rendszert a történelem süllyesztőjébe juttatni akaró demokratikus ellenzéknek nem a Jobbikkal mint párttal kell foglalkoznia, hanem azokkal a kiszolgáltatott, kisemmizett emberekkel, elégedetlenségükkel, akik jelenleg (!) a Jobbikban látják a Fidesz alternatíváját. Lehet, hogy a Jobbik kemény magjára sehogy nem tudnak hatni, de a Jobbikhoz pártolt egykori baloldali szavazóknak, bizonytalanoknak olyan hihető, bizalomra okot adó perspektívát kellene felmutatni, ami a választási versengésben a demokraták javára billenti az eredményt.