Zalán Tibor tűnődései

A tárca nagyon szigorú, pontosságot követelő műfaj. Csak látszólag könnyű olyan kisesszét írni, amelyben a szerző konkrét témából, jelenségből bontakoztat ki egy fajsúlyos megállapítást. Zalán Tibor új kötetében, amelynek B2-páholy – Tűnődések a belső oldalon a címe, pontosan ezt teszi könnyed, néha humoros hangvételben.

A kötet a József Attila-díjas szerző Napút folyóiratban közölt esszéit – némileg (újra)szerkesztett formában – kínálja. Talán a töprengések lenne a legtalálóbb kifejezés, amivel ezeket az átlagosan másfél oldalas írásokat illetni lehetne. Többségük ugyanakkor pontosan megfelel a fent vázlatosan tárgyalt követelményeknek, csupán a helyenként feltűnő csipetnyi modorosság, és a három pont (írásjel) gyakori felbukkanása hat bizonyos fokig zavaróan. A felvetett témák megmosolyogtatóan hétköznapiak. Ilyen a visszatérő értekezés a színházról (velősen: az, ami ma színház, nem annyira jó), a haiku műfajáról („…a minden kis üres folyóirat-felületet beszóró-bemászó, sok haikunak tetsző háromsorosból hiányzik az a többlet, amit megszenvedésnek, akár megszenvedettségnek hívunk”), a humor átalakulásáról, eltűnéséről (embereket ránt le, ahelyett, hogy minőségileg szórakoztatna).

Az igazán érdekes írások önéletrajzi villanások. Emléktöredékek az agyondohányzott hangú Nemes Nagy Ágnesről, a felnőttként gyermekien viselkedő Weöres Sándorról, a haikut telefonba olvasó Fodor Ákosról, az irodalmi közvélemény által elfedettekről (Ilia Mihály, Sziveri János). Szinte az összes történetben meghatározó szerepe van annak, hogy a szerző nehezen éli meg a dolgok változását, aggodalmát pedig szépen festi le egy metaforával, amelyben az abonyi téglagyár kéményének lebontásán keresztül mutatja meg, mennyire nincsen számára valós átjáró a jelenbe. Néhány írás nagyon is aktuális, megfontolandó üzenetet ad: az, hogy a mai magyar társadalom tér nélkülivé vált, legalább olyan sommás, de igaz kijelentés, mint az, hogy a magyar már nevetni is elfelejtett.

Zalán írásai pillanatnyi szórakozást nyújtanak, de annak minőségit, nem véletlenül oktat például tárcaírást a bölcsészkaron. A Kossuth-díjas képzőművész, Kovács Péter rajzai pedig szépen helyt állnak a kis kötetben.