A Keystone XL olajvezeték megépítésére rábólintó nebraskai Közügyi Bizottságnak négy republikánus és egy demokrata választott tagja van. Nem teljesen párthovatartozás szerint, csupán 3-2 arányban szavazták meg a 8 milliárd dolláros beruházási tervet, és annak nem is azt a verzióját, amelyet a TransCanada társaság leginkább preferált volna, hanem - az élővilág védelmére hivatkozva - egy nyolc kilométerrel hosszabb nyomvonal mellett döntöttek. A döntés ellen még bírósághoz is lehet fordulni, amit akár a tiltakozó környezetvédelmi mozgalmak, vagy éppen az indián őslakos érdek-képviseleti szervezetek, de leginkább a földjük minősége miatt aggódó farmerek minden bizonnyal meg is fognak tenni.
Mindezek ellenére az állásfoglalás jelentős győzelem azoknak, akik a szénhidrogének minél intenzívebb, majdhogynem bármi áron történő hasznosításában érdekeltek. A tervezett vezeték nyomvonalán Nebraska volt az utolsó olyan állam, amelynek a részéről még hiányzott a hatósági rábólintás.
A nebraskai Közügyi Bizottság a mérlegeléskor – jogi előírás alapján – köteles volt teljesen figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy mindössze néhány nappal ezelőtt nagyon súlyos olajömlés történt a meglévő Keystone-on Dél-Dakotában, értékes mezőgazdasági terület alatt. Összesen 210 ezer gallon – 800 ezer liter, vagyis ötezer hordónyi – olaj áztatta fel alulról a talajt, mielőtt elhárították a csőtörést. Az eset érthető módon felpaprikázta a nebraskai gazdákat, de az állami testület köteles volt süketnek és vaknak tettetnie magát, a csőtörés nem befolyásolhatta a döntésben, annak okán, hogy a vezetékbiztonság nem az állami, hanem az amerikai szövetségi hatóságok illetékességébe tartozó kérdés.
De a jog nem csupán a TransCanadának kedvez jelen esetben, hanem a projekt ellenzői is találtak olyan svédcsavart az előírások között, amibe most reményeiket vetik. Mivel a vezeték az Egyesült Államok határát átlépő létesítmény, a megvalósításhoz szükséges a washingtoni külügyminisztérium hozzájárulása. Ez azonban eddig a TransCanada által első helyre sorolt verzióra született meg. A Nebraska által elfogadott nyomvonalverzió új washingtoni állásfoglalást igényel.
A Keystone XL föld alatti olajvezeték nem csupán „felfelé”, közvetlenül a termőföld irányába lehet veszélyes, hanem „lefelé” is, hiszen a nyomvonal alatt húzódik a világ legnagyobb föld alatti vízbázisa, a 450 ezer négyzetkilométer kiterjedésű, nyolc amerikai államot érintő Ogallala. A vízbázis fölötti termőföldek adják az öntözött amerikai mezőgazdasági földek 27 százalékát, és ebből a vízbázisból termelik ki az öntözésre használt víz 30 százalékát az Egyesült Államokban.
Környezetvédelmi szempontból maga az olajhomok-kitermelés is erősen megkérdőjelezhető. Kanadában a zöld szervezetek egyre gyakoribb földrengésekről számolnak be, amelyek a földalatti robbantások és fúrások „mellékhatásai”. A nem hagyományos technológia és a kitermelendő olajhomok elhelyezkedése miatt a talajvíz szennyezésének a veszélye is fennáll.
A kitermelés központjában, Alberta államban egyre több a rákos megbetegedések száma. A „fekete aranyért” folytatott hajszában egész erdőket pusztítottak el, ami a globális éghajlatváltozást is negatívan befolyásolja. A szénhidrogének „nem-hagyományos” bányászata a politikusokat is megosztja, hiszen a fosszilis energiahordozók új „nemzedékének” a kiaknázása visszaveti a zöldenergia fejlődését.
Ezekkel a szempontokkal szemben állnak a ma még meglehetősen homályos, gazdasági előnyökre vonatkozó megfontolások, amelyek – azon túl, hogy a vezeték megépítése, majd üzemeltetése is bizonyos mennyiségű munkaalkalmat teremtene – a kanadai olajhomokkincs jobb értékesítési lehetőségeiből fakadna. A Keystone XL áteresztő kapacitása nagyjából a mai kanadai olajexport bő egynegyedének felel meg, vagyis valóban jelentős kiviteli bővítést jelentene – abban az esetben, ha a fent említett környezetvédelmi aggályok nem vetik vissza idővel az olajhomok-kiaknázást.
