Hegyi Iván;

örökzöld gyepen;

2017-11-25 08:05:00

Örökzöld gyepen - Hegyi Iván: Dumas és nagy regény

Amikor a meccs lezajlott, még sehol sem volt a When I'm Sixty-Four. Viszont a nevezetes találkozó ma hatvannégy éves. Angliában úgy készültek rá, hogy 1953 második brit csúcsteljesítménye következik november 25-én, fél esztendővel a Mount Everest meghódítása után. Edmund Hillary ugyan új-zélandi volt, ám az expedícióra szervezett négyszáz tagú csapatot John Hunt brit ezredes vezette és az angol kormány támogatta.

A házigazdák labdarúgói a szigetországi szurkolóknál is magabiztosabban várták a találkozót. Az ugyan hamis legenda, hogy az angolok kilencven éve őrizték hazai veretlenségüket, hiszen csak a szövetségük alakult meg 1963-ban, első válogatott mérkőzésüket 1872-ben játszották – ki mással? – a skótokkal, ráadásul 1949-ben az írektől Liverpoolban, míg 1951-ben a skótoktól Londonban egyaránt vereséget szenvedtek. Irtózatos önbizalmuk egyenesen talány annak fényében, hogy 1950-ben, első vb-részvételük alkalmával még az Egyesült Államok amatőrjeitől is kikaptak; a haiti származású, az Etoile Haïtienne csapatából a New York-i Brookhattan együtteséhez szegődő, a Columbia Egyetemen pallérozódó Joe Gaetjens móresre tanította a „tanítómestereket”. Az 1:0-ás amerikai győzelem volt Belo Horizonte legnagyobb futballszenzációja 2014-ig, amikor a szép kilátás városában rendezett vb-elődöntőben a németek 7:1-gyel sötétítették el az addig csodás brazil panorámát. Ám amíg Thomas Müller és társai szinte elnézést kértek a házigazdáktól, amiért oly nagyon megverték őket, az ötvenes évek angoljai majdhogynem lenézték a magyarokat.

„Alábecsültük valamennyiüket – mondta utóbb Billy Wright, a 105-szörös válogatott csapatkapitány. – Azt hittük, mi vagyunk a mesterek és ők a tanítványok. Éppen fordítva volt...” Jellemző a vendéglátó futballisták hangulatára, hogy játékosaik egyike így kiáltott fel, amikor Puskást megpillantotta az edzésen: „Nézzétek azt a kövér kisfiút!”

A brit sajtó viszont megadta a módját: az angol lapok nevezték el a találkozót „az évszázad mérkőzésének”. A magyar újságokban a londoni vendégjátékot ugyancsak csinnadratta előzte meg, ám a futballt általában nem lihegték túl. A Szabad Nép sportrovata két-három hasábból állt, az első osztályú fordulókról szerény terjedelemben számolt be. Az első kettő, a Vörös Lobogó (MTK) és a Honvéd rangadója is csak két hasábot kapott úgy, hogy a szűkszavú beszámoló fölött a következő jelentések sorakoztak: „Terrorista bandák provokációi Indonéziában”; „Huszonöt tagú japán küldöttség vesz részt a kínai ünnepségeken”; „Ellentétek a balkáni katonai paktum résztvevői között”. A labdarúgást hasonlóképpen kezelték, akár az üzemi kultúrcsoportok tevékenységét: a szocialista világ szépsége úgy teljes, ha a testileg és lelkileg egyaránt egészséges fiatalok a munka után vidáman összejönnek szavalni vagy labdát rúgni. (Azt persze tudta mindenki, hogy a futballisták nem dolgoznak, legföljebb „fal” állásaik vannak.) A Szabad Nép még a londoni meccs napján sem „cuppant rá” a labdarúgásra, maradt a két hasábnál. A Népsport viszont táviratokat közölt, melyeket a Londonba érkező válogatott kapott: „Szívünk minden dobbanásával sikert kívánunk nektek. Építő-gépjavító Vállalat”; „Gondoljatok szocialista hazánkra, a gondolat győzelemre visz benneteket. Az 5. számú földműves-szövetkezeti felvásárló és értékesítő vállalat dolgozói.”

Az üzem nevét vélhetően egy életre megjegyezték a játékosok, akik Billancourtból mentek az angol fővárosba. Azért onnan, mert Sebes Gusztáv szövetségi kapitány annak idején a francia kis csapatban játszott, miután az őt foglalkoztató gyár Sauvages Nomades elnevezésű együttesétől átigazolták. Nem akárhogyan: az öntudatos munkás – aki idehaza nem vett fel fizetést vagy prémiumot az MTK-tól, a lakatosként megkeresett pénzéből élt – az érte jövő francia klubvezetőknek azt mondta: elszegődik a Billancourthoz, ha az minden „nomád” játékostársát hozzá hasonlóan szerződteti. Az elöljárók belementek... Majd negyedszázaddal később örömmel fogadták Sebes jelentkezését, hogy az angol–magyar előtt a válogatott szívesen játszana a Billancourttal. A barátságos meccsre azért volt szükség, mert november 15-én csak 2:2-t ért el a csapat a svédek ellen a Népstadionban, és a döntetlen olyan indulatokat váltott ki, hogy a levonuló játékosok némelyikét leköpködték. Hat nappal később, a párizsi vendégségben viszont könnyű 18:1 javított a kedélyen, valamint az, hogy a házigazdák gólszerzőjét úgy hívták: Dumas...

Majd a nagy meccs tényleg regényesen kezdődött: mint tudjuk, Hidegkuti Nándor már az első percben megszerezte a vezetést. Ez – a center kimagasló játéktudásán túl – Sebes trükkjének volt köszönhető. A kapitány egy sorral hátrébb rendelte a középcsatárt, valamint a balfedezet Zakariás Józsefet – egyes angol források 4–2–4-es formációban tüntették fel a magyar összeállítást –, minek következtében a középhátvéd Harry Johnston úgy viselkedett, mint az a tűzoltó, akit rossz címre riasztottak. Társai is csak tébláboltak, s a 6:3-as magyar diadal után a britek így nyilatkoztak: „Akár kétszer hatot is kaphattunk volna”. Tessék figyelni, kiktől: „a Marsról jött emberektől”. Sebes jól érezte, „ha nyerünk a Wembleyben, mindannyian legendává válunk”, Alf Ramsey, Bill Eckersley, George Robb, Johnston, Ernie Taylor és Stan Mortensen viszont aligha gondolta, hogy többé nem szerepel az angol válogatottban. (Merricket nem csapták el, ám a kapust úgy emlegették a budapesti „visszavágón”, 1954 májusában, elszenvedett 7:1-es angol vereség után: „Mister Thirteen”.) Johnston, Mortensen és Taylor – Stanley Matthews-zal együtt – 1953. május 2-án ünnepet ült a londoni „szentélyben”, miután a Blackpool 1:3-ról megfordította az angol kupadöntőt a Boltonnal szemben. A meccset máig mint „Matthews Finalt” emlegetik Angliában, mivel a jobbszélső három gólpasszt adott, a három gólt szerző Mortensen pedig egész életében tűnődött, hogy miért nem róla nevezték el a mérkőzést, amelynek végeredményét amúgy a dél-afrikai születésű Bill Perry állította be (4:3). A találkozónak olyan hatása volt, hogy sokak szerint a futball attól a mérkőzéstől vált Anglia első számú sportjává a krikett helyett.

November végén aztán többen elgondolkodtak a szigetországban, hogy mégis csak maradni kellett volna a krikett primátusánál...