A nyolcvanas évek elején Delhiben működött egy ál-diplomata, Rókus, aki szívesen figyelte a többiek életét. Elbeszélgetett a munkatársak gyerekeivel arról, hogy a szülők mivel töltik a szabadidejüket, elméleteket gyártott, azokat megosztotta a nagykövettel, rosszabb esetben budapesti főnökeivel. Engem különösképpen nem kedvelt, de mindenkit ellenségnek tartott, ez volt a munkája. Várta a beteljesedő jóslatot.
Akkoriban Indiában disszidálási hullám volt, sok szovjet elvtárs egyszerűen besétált az amerikai nagykövetségre. Voltak értekezletek, intézkedések, egy ideig még a piacra is csak kettesével engedték őket bevásárolni, ám aki nagyon akart disszidálni, az megtalálta a módját.
Marival egy hétvégét Bangkokban töltöttünk, a gyerekeket Székelyékre bíztuk, két éjszaka az egész. Az Air India vasárnapi járatát azonban törölték, az éjszakát a bangkoki repülőtéren töltöttük kényelmetlen műanyag székeken, mobil még nem volt, a nemzetközi telefonvonalak Ázsiában megbízhatatlanok voltak, a légitársaság csupán annyit vállalt, hogy telexet küld. Székely éjféltájt felhívta a delhi repülőteret, ebből megtudta, hogy a járat nem közlekedik, mi egy másik géppel hétfőn délben érkezünk. Meg is nyugodott, a gyerekeket reggel iskolába vitte és bement dolgozni a kereskedelmi kirendeltségre.
A nagykövetségen azonban más hangulat uralkodott. Rókus úgy gondolta, hogy elsőként a nagykövetet kell tájékoztatni a fejleményekről.
- Az Odze-házaspár disszidált – jelentette ki komor hangon. Valójában azonban örült, hiszen ez sikerélmény volt a számára.
- Honnan tudod?
- A hétvégét nem töltötték otthon. Állítólag Bangkokba mentek, tegnap jöttek volna vissza, de ma még egyiküket sem látták. Megjegyzem, régóta gyanús volt nekem Odze, angolokkal teniszezett és úgymond barátilag összejárnak egy kanadai házaspárral. Tehát felkészültek rá.
- És a gyerekeik? – kérdezte a nagykövet.
- Erre is gondoltak – felelte Rókus. – Egy külkereskedő családnál helyezték el őket. Székely, a nagy nyugatbarát. Haladéktalanul jelentenünk kell.
- Várjunk még egy napot – javasolta a nagykövet. – Legalább estig. Lehet, hogy lekésték a járatot. Meg aztán különös, hogy a gyerekek itt maradtak…
- Sajnos, a szovjet elvtársaknál is volt erre példa. Az amerikaiak mostanában nagyon aktívak.
- Jó, azért nézd meg, mikor jön legközelebb Bangkokból gép, ha azzal sem jönnek, nem bánom, jelentsük.
Rókus elégedetlenül távozott, persze esze ágában sem volt a repülőtérre telefonálni. Ezalatt a nagykövet megpróbálta kitalálni, mit is tegyen. Még lett volna egy éve Delhiben, már beígértek neki otthon egy főosztályvezetői állást, ám tudta, hogy egy ilyen disszidálási ügy nem tesz jót a megítélésének. Reggel legkésőbb döntenie kell.
A konzuli kisegítő, Rédeiné közben átnézte a hét végén érkezett telexeket. Látott egyet, amit a bangkoki Air India irodától küldtek.
- Hülye sziámiak – mondta és kidobta a szemétbe.
