Ha létezik túlvilág, akkor alighanem most zeng a kaján nevetéstől. Ybl Miklós kacag ott, hallván a legfrissebb híreket a Várkert Bazárról. Belegondol, milyen bosszantó lehet, hogy a számolatlanul elköltött milliárdok és a többszöri, gondos átadás után máris látványosan romlik az épületegyüttes, és némi kárörömmel csapkodja a térdét.
Mert hát ha valaki, akkor szegény Ybl tudhatná, hogy cseppet sem meglepő, ami történik. Persze nem csak a néhai tervező számára lehetne emlékezetes, hogy a bazár csúfos bukásához a rossz elhelyezkedése mellett éppen a Várhegy makacs vízerei vezettek, amelyek folyamatosan áztatták a falakat, és igen hamar arra ítélték az afféle XIX. századi plazának tervezett tömböt, hogy puszta feljáratul szolgáljon a királyi palotához. Azzal az apró különbséggel, hogy a palota akkor és még fél évszázadon át üresen kongó királyi lak volt, nem pedig forgalmas turistaattrakció.
A Várkert Bazár ázása építészettörténeti közhely, az pedig, hogy helyreállítása után ismét közvetlen kapcsolatot kell teremtenie a Duna-part és a volt királyi palota között, a rekonstrukció megkezdése előtti húsz évben eldöntött tény volt. Még szép: kilenc milliárd forintért persze nagy öröm, hogy elegáns, új helyszínre költözhettek a miniszterelnöki évértékelő beszédek, de azért az sem árt, ha nem kell végigbumliznia a budai polgárvároson annak, aki meg akar nézni egy kiállítást a Nemzeti Galériában. Egyszóval erősen elmérte, aki nem számított arra, hogy a liftekkel és a mozgólépcsővel utazni fognak az emberek, a lépcsőkön pedig járni.
Persze ha úgy spekulált, hogy a Vár belátható időn belül úgyis szigorúan őrzött hivatali negyed lesz, a múzeumok eltűnnek onnan, és földi halandónak nem is lesz miért odamennie, akkor csak az átmenettel nem számolt. De Ybl mester ettől csak még mérgesebben csóválná a fejét.
