Bóta Gábor: Felbolydult méhkas

Publikálás dátuma
2017.12.02. 08:15
DERŰS PILLANAT - a sok civakodás közepette (Bodrogi Gyula és Blaskó Péter) FOTÓ: EÖRI SZABÓ ZSOLT

Bánsági Ildikó lenyűgöz a Házasság Palermóban előadásában, a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán. Isabella grófnét adja Goldoni vígjátékában, akinek rangja van, pénze nincs, mondhatni, férjével együtt alaposan legatyásodott. De most friss menyével, aki gazdag kereskedő lánya, hozomány formájában pénz is áll a házhoz, méghozzá igen szép summa. Csakhogy ez a jöttment, rang nélküli kereskedősarj, még akar is belőle valamit, legalább egy tisztes új ruhára valót, meg ő akar lenni a ház úrnője, hát azt már nem, gondolja a grófnő, és kapásból megsértődik. Betesz, ahol csak tud, truccol, perlekedik, felhúzza az orrát, felemeli a hangját, akár ordít is, és közben pipiskedik, kényeskedik, női fortélyok garmadáját veti be.

Ezekből van Bánságinak irigylésre méltó kollekciója. Úgy tud megsértődni, amikor menye a korát hozza szóba, hogy - bár elönti a méreg, dúl-fúl, hisztériázik - közben megszépül, kivirul az arca, mint aki ösztönösen is hódításra készül, azon nyomban le akarja pipálni vetélytársát, és ehhez rendelkezik is megfelelő eszköztárral. Igazi nőstény, ha haragra gerjed, kibírhatatlan házisárkány, élessé, bántóvá válik a hangja, szép arca is eltorzul, de amikor észbe kap, kapásból rendezi vonásait, öltözékével együtt. Az egészben az a szép, hogy Bánsági nem egyértelműen fúriának ábrázolja, megmutatja, hogy bár iszonyú hiú, de valóban elbizonytalanodik, megérzi, hogy alkalomadtán ki lehet ütni őt is a nyeregből, s tán még az öregedésben is van valami. Ettől kétségbeesik, ezért is annyira ideges és elviselhetetlen.

Nem mintha a többi darabbeli nővel más lenne a helyzet. E vígjátékban a férfiak némiképp háttérbe szorulnak és a nők kerülnek előtérbe, ők vívják egymással mindinkább elmérgesedő csatározásaikat. Mondhatni, zeng tőlük a ház. A pasikat jobbára arra használják, hogy a maguk oldalára állítsák őket, keljenek csak a pártjukra, mert az nekik dukál! Tompos Kátya megformálásában a menynek, azaz Doralice-nek, be nem áll a szája. Egyfolytában pöröl és pöröl. A jussát akarja, és ehhez ő is beveti női bájait. Szinte revolverezi újdonsült férjét. Kelleti magát, hízeleg, hogy aztán haragvóan jéghidegre váltson, ideiglenesen eltaszítsa magától, majd újra bevesse csáberejét.

A harmadik nő, a szobalány, Györgyi Anna alakításában, nem egészen a megszokott típus. Tenyeres-talpas, felvágott nyelvű, ahogy kell, de nem olyan tántoríthatatlan igazságérzetű, mint általában, nem rendíthetetlenül karakán. Ármánykodik, intrikál, érdekből is, meg persze vérig sértődik, és nem tetszik neki az sem, hogy a háznál át akarják rendezni az erőviszonyokat. Kellő esze is van hozzá, hogy még inkább felbolydítsa a méhkast.

DERŰS PILLANAT - a sok civakodás közepette (Bodrogi Gyula és Blaskó Péter) FOTÓ: EÖRI SZABÓ ZSOLT

DERŰS PILLANAT - a sok civakodás közepette (Bodrogi Gyula és Blaskó Péter) FOTÓ: EÖRI SZABÓ ZSOLT

Goldoni vagy 120 vígjátékában ezt a bizonyos felbolydult, megőrjített, örökösen pulzáló, igen nehezen lenyugtatható méhkast ábrázolja gyönyörűséggel, és hogy mindez feszülten érdekes meg mulatságos legyen, mesterien csűri-csavarja a szituációkat. Kiss Csaba rendező felcsiholta a színészekben a játékkedvet, akik láthatóan élvezik ezt a jól szervezett színpadi őrületet, kiélik bohózati hajlamaikat, egymásnak passzolják a poénokat. Fölöttébb belelendülnek a játékba.

A produkció legeleje pedig ijesztő volt. Kijöttek a színészek az előtérbe, és ott próbáltak mókázni. Ez persze beleillik Goldoni commedia dell' arte által is ihletett műveibe, de mégsem működött, a tömegben kevéssé lehetett látni és hallani őket, a rögtönzések sem voltak elég frappánsak, és ez így volt akkor is, amikor már leültünk a helyünkre. Hiba például egy nézőt rábírni, menjen be két gyertyáért a színfalak mögé, és amikor hosszas unszolásra ezt nagy tétován meg is teszi, nem kezdeni semmit a gyertyákkal.

De aztán abszolút felpörög a játék, és már senki nem akar rögtönzéseket imitálni, főleg nem ilyen szerencsétlenül el nem varrottakat. Amikor a többiektől elfordulva a szereplők nekünk panaszolják bánatainkat, a szemünkbe dühöngenek, az jól működik, és ebbe a játékstílusba maximálisan belefér. Valamennyi színész elemében van. Blaskó Péter a ház tutyimutyi ura, a gróf. Vagy tán nem is tutyimutyi, inkább csak szeretne kimaradni a purparlékból, még ha ez nem is sikerül. Régiséggyűjtésbe menekül. Nem ért hozzá, tehát át lehet verni, baromságokat felsrófolt áron eladni neki, és ő mohón csodálkozva bámulja a fabatkát sem érő prédát. Blaskó remekül ad egy embert, aki se lát se hal, a saját bűvkörében próbál élni, de abból rendre kibillentik, és ilyenkor totálisan összezavarodik, ettől pedig elesetté, befolyásolhatóvá válik. Bodrogi Gyula gazdag kereskedőként igyekszik képviselni a józan ész szavát. Mondja és mondja a magáét, aminek előbb-utóbb némi hatása is lesz. Bakos-Kiss Gábor a grófi család ifjú sarja, aki most házasodott, és kétségbeesetten próbál egyensúlyozni, lavírozni, anyja és felesége között. Konfliktuskerülő lenne, mint az apja, de most nem teheti meg, amitől cefetül kínban érzi magát. Amikor már akkora a bánata, hogy nem is tud róla beszélni, hirtelen, zenei kíséret nélkül, dalra fakad. Ezek olyan bravúrosan előadott dalok, hogy Bakos-Kiss nyílt színi tapsot kasszíroz be értük. Farkas Dénes a ház barátjaként ügyeskedik, helyezkedik, iparkodik pénzt fakasztani onnan, ahonnan ez reménytelennek tűnik.

Balla Ildikó parádés jelmezeket tervezett, rokokó stílusú, mutatósan díszített, túlzóan elegáns ruhákkal, a díszlet is, amit félkörívben ülünk körül, korabeli hangulatot áraszt. De a bő humorú játék nagyon is mai, hatalmaskodásról és kiszolgáltatottságról regél, mások kihasználásáról, az önkontroll hiányáról, kitartó szerelemről, és mindennek dacára szeretetről. Kiss Csaba előásott a feledésből egy nálunk ismeretlen Goldoni művet és bebizonyította, kimondottan érdemes volt előbányászni tetszhalott állapotából.

Szerző

"Nem voltam őrjöngő típus"

Publikálás dátuma
2017.12.02. 08:10
FOGALMA SEM VOLT, MI AZ A BEATLES - „Nem voltam A Please Please Me kavarta fel tízévesen FOTÓ: VAJDA JÓZSEF

Hegyi Ivánnak két szerelme van: a futball és a rock ’n’ roll. Új könyve, az Éjjel-nappal rock kapcsán az utóbbiról kérdezzük. Kiderül, hogy Vasas–Real Madrid, de a szünetben a Beatles játszik. Amikor rossz kedve van, gitározik.

- Emlékszik, mi volt az első zenei élménye?

- Valószínűleg az, amikor az első hangot leütöttem a zongorán. De ami nagyon erősen bennem maradt, az a Please Please Me. Tízéves voltam, majdnem kiesett a kezemből az Orionton táskarádió. Fogalmam sem volt, hogy mi az a Beatles. Nem tudtam, mi szól, csak azt, hogy ami szól, az én vagyok. Felkavaró volt. Földbe gyökerezett a lábam. Olyan hatással volt rám, mint azokra, akik idehaza ezt a zenét csinálták és hallgatták – mert meggyőződésem, hogy egy egész generáció számára meghatározó volt. Sőt: ha ma elmegyek egy BlackBirds-koncertre, a tizenéves csajok kívülről vágják az összes számot!

- Milyen zenei környezetből indult?

- Noha később Fenyő Miki legnagyobb rajongóinak egyike lett, az anyukám Chopint játszott, apukám meg tele volt operalemezekkel. Sokat jártam az Erkel Színházba, s abban semmi túlzás nincs, hogy az Operák könyve nekem olyan volt, mint A rejtelmes sziget. Ha a Nabuccóból felcsendül a kórus, én sírok, mint a Casablanca alatt. Verdi muzsikája árad, de ez halkan szól, alig zümmög csak, valahonnan messziről. Négy hang és végem. És persze magam is komolyzenét tanultam a zongorán, nem az "Aki megért, senki sincs talán"-t – bár az utóbbit szívesebben játszottam volna.

- Hogyan kötött ki mégis a gitárnál?

- Azért kaptam az első gitáromat, mert megláttam Szörényi Leventét, amint énekli, hogy Csak még fáj, fáj, fáj, fáj… Azt az érzést nem is tudom elmesélni. Hallottam már azelőtt is Illés-dalokat, de ezt az ember akkor láttam először a tévében, amikor fellépett a Táncdalfesztiválon. Revelációs hatású volt: így lehet énekelni? Ma már nem tudom, mi volt benne a felforgató, de akkor az volt. A zongorának egyébként nagyon sokat köszönhettem – jártam szolfézsra, összhangzattanra –: meghallom a harmóniákat. Hallgatom a számokat, és le tudom játszani őket.

- Hogy képzeljük el a koncertjáró Hegyi Ivánt?

Nem voltam vad. Noha még akkor is hosszú hajam volt, amikor a Népszabadsághoz beléptem, nem voltam őrjöngő típus. Nálam nem az jelentette a felszabadulást, hogy extravagáns dolgokat műveltem – ha nem is derült ki, engem azért igyekeztek jól nevelni… Volt egy gyerekzenekarunk. A Pajtás újság egyszer eljött hozzánk, és az újságíró elhozta Benkő Lacit az Omegából. Kétkolumnás cikk készült rólunk, máig megvan az albumomban. Ekkor Benkő tett egy könnyelmű ígéretet: megadta a telefonszámát, hogy hívjuk fel, ha bármikor szeretnénk Omega-koncertre menni.

- És maga felhívta.

- Persze. És leadta a nevemet! Hát mekkora dolog volt ez? Amikor felnőtt korunkban kiderült, hogy én voltam az a gyerek, napokig nevettünk. A búcsúkoncertjén azt énekelte a Metro együttes a Metro Klubról: ha belépőd van, az majdnem útlevél. Ez így volt: nemcsak, hogy nem kellett a Dunáig álló sort kivárnom a jéghidegben, de együtt öltözhettem az Omegával! Meg sem mertem mukkanni. Kezdés előtt kicsivel kivonultam az öltözőből. Gondolhatja, hogy néztek rám odakint: hát ez meg ki a fene és hogy kerül ide? Én meg feszítettem, mintha legalábbis az együttes tagja lettem volna.

- Később viszont lecserélte az Omegát…

- Amikor a Presser elment az LGT-be – na, ezért nem fog Kóbor meg Mihály Tomi szeretni –, akkor átpártoltam. A Kertészetire jártam buliba. Az ottani klubvezető, Turbók János, minden egyes LGT-koncertre bevitt, és leültetett a színpadra vezető lépcsőre. A könyvemben benne van, amit akkor éreztem: állt Presser, nekem mindig háttal – én tehát ott ültem az Isten háta mögött.

- Melyik volt élete legjobb koncertje?

- Egyszer elmentem a Hungáriával Szentendrére, még a Hotel Menthol idején – akkoriban nem volt, akit többet játszottak volna a házibulikban. Csakhogy Szentendrén trópusi zivatar volt, mindent elmosott. Több ezer ember ment haza, maradtak húszan. Amikor elállt az eső, a Hungária ellenőrizte, biztonságos-e színpadra állni, aztán lenyomta úgy a koncertet, mintha a Royal Albert Hallban játszana. Meghatározó élmény volt: maga a belülről fakadó profizmus.

- Mit hallgat, amikor rossz kedve van?

- Olyankor gitározom. Elkezdem a The Brothers Fourral: Once There Were Greenfields… A hatodik számnál kezdek felvidulni, a tizediknél már a Route 66 is jöhet. De azért ez önbecsapás: a problémát nem oldja meg. Tizenegykor Greenfields, fél tizenkettőkor Route 66, aztán negyed egykor ugyanott vagyok, mint a legelején.

- És mit hallgat, ha jó a kedve?

- A fiamat. Ugyanis őt nagyon szórakoztatja, hogy én, mint egy disc jockey, összeírom a számokat, ő pedig összeállítja belőle a lemezeket. Ha nem is csillogó fekete lemezeket, de CD-ket. Ez még a Lantossal közös rádióműsoromból indult: Tominak megvan az összes adásunk, és azóta imádja összeállítani a lemezeket. Most egy hatvanas-hetvenes évekbeli olasz slágerekből állót kaptam: egyrészt jó kedvem van tőle, mert szeretem, másrészt állandóan a fiamra gondolok közben.

- Három lemezt vihet magával egy lakatlan szigetre. Mit választ?

- Először is egy Ricky Nelson-kislemezt. Mind a két oldala sláger volt, és én kész voltam tőle: a Hello Mary Lou és a Travelling Man. Az utóbbi nekem különösen tetszett, mert egy utazóról szól, akinek minden kikötőben van egy barátnője.

- Gondolom, ennek semmiféle önéletrajzi vonatkozása nincs.

- Na jó, ezt hagyjuk. Mondok egy magyart is. Olyan számot, amiben az egész rock ’n’ roll benne van: Az utcán. Megmondom, miért: kronológiailag és mindenféle értelemben Magyarországon minden az Illéssel kezdődött. Amikor 2016-ban bezárták a Népszabadságot, a Rab Laci kollégám kisfilmet forgatott velem a Bazilika előtt, amikor egyszer csak megjelent a Bródy János. Mondtam neki: János, sohasem volt aktuálisabb Az utcán…

- És mi a harmadik szám?

- Bee Gees: Massachusetts. Addig nem hallottam ilyen, már-már szimfonikus feldolgozású dalt. Csak bámultam: így is lehet? Ez egy country-dal, akkoriban azt sem tudtam, mi az a country. De nem véletlen, hogy ezzel a Bee Gees áttört mindent. Olyan mértékben megmozgatta a lelkemet ez a szám, mint korábban alig néhány dal. Kár, hogy lejátszhatatlan és elénekelhetetlen – hát ki tud abban a regiszterben mozogni? Egyébként mindig az osztály szégyene voltam, mert a többiek már javában a King Crimsont, a Creamet, meg a Ten Years Aftert hallgatták, én meg jöttem a Massachusetts-szel. Mondták is, hogy vigyem ezt a nyálas izét innen. Állítólag Gibbék úgy írták, hogy nem is látták még Massachusettset. Én sem láttam még, de amikor megszólalt ez a dal, úgy éreztem, mintha Massachusettsben születtem volna. Azóta már jártam ott.

- És olyan volt, amilyennek elképzelte?

- Nem. Ahhoz álomállamnak kellett volna lennie. Az 1994-es világbajnokságon jártam kint. Tudja, milyen alapos vagyok: a tudósítás az első. De azt mondtam magamnak, az nem létezik, hogy itt vagyok, és nem megyek el egy country klubba. Orlandóban arra gondoltam, elindulok, aztán hallgatok majd itt is egy kicsit, ott is. Az első klubban hárman ültek. Olyan volt, mint a Volt egyszer egy vadnyugat, csak a szájharmonika-aláfestés hiányzott: szemükbe húzott kalap, minden. Egyszer csak elkezdett játszani a zenekar, de olyan komolysággal, mint a Hungária Szentendrén, csak a három embernek. Három órát álltam egy helyben: azt se tudta senki, kik ezek, de úgy játszottak, hogy végem volt. Az elődöntő után meg megyek vissza a szállodámba, látom a plakátot: másnap Eagles-koncert a Giants-stadionban. Azt hittem, megőrülök: megvolt a repjegyem aznapra. Óriási dilemma volt.

- Ennyire szereti az Eaglest?

- Nagyon. De minden mindennel összefügg: az idei vizes vb-n megkérdezték, ki akar interjút csinálni Mark Spitzcel. Jelentkeztem. Előre szóltam neki, hogy nem vagyok úszó-szakíró, de az interjú végén úgy röhögtünk, mintha húsz éve ismernénk egymást. Azt mondja nekem: guy, figyelj rám, tudod-e, hogy nekem volt egy futballklubom. Na és ki volt a társtulajdonos? Don Henley az Eagles-ből.

- Nézzünk egy másik dilemmát! Ott van a stadionban, amikor a Vasas BL-döntőt játszik a Real Madriddal, vagy elmehet egy Beatles-koncertre a Cavern Clubba. Melyiket választja?

- Egykori főnökeként mondom: beleírhatja, hogy ez nagyon jó kérdés. És egyébként szörnyű döntés. De nyilván a Vasast választom, mert az magyar. A mai Magyarországon – bár engem közvetlenül ilyen hatás soha nem ért – közösséget vállalok mindazokkal, akiket kiszorítanak, akik nem a nemzet részei. De azért, ha már úgyis van egy időgépünk, legyen úgy, hogy Vasas–Real Madrid, és a szünetben a Beatles játszik. Hát nem azt mondta John Lennon, hogy Imagine? Akkor képzeljük el.

Szerző

Etető - Sebes György: Faktorok kifulladásig

Publikálás dátuma
2017.12.02. 08:05
MENTOROK - Nem Puskás Peti és Radics Gigi, hanem Gáspár Laci véleménye volt mérvadó FOTÓ: RTLKLUB.SAJTOKLUB.TV

Két monstre vállalkozását is lezárta egy héttel ezelőtt az RTL Klub, azzal a nem is titkolt céllal, hogy teret nyisson egy újabbnak (Celeb vagyok, ments ki innen - Afrikából). Hiszen az etetés lényege, hogy meg kell tartani a nézőket, le kell győzni a konkurenciát és persze helyet kell adni a hirdetők bővülő kínálatának. A két, fináléjához érkezett műsor ugyan teljesen különböző, mégis összeköti egyetlen szó: a faktor. Az egyiknek - amelyben immár hetedszer zenei tehetségeket kutatnak - a címe is X-Faktor. A másik - amelyben ezúttal hírességek mutatták be konyhai- és főzőtudásukat - alcíme: íz-faktor (minthogy Konyafőnök VIP elnevezéssel futott, másodszor).

Nem kétséges, a csatorna húzóprogramjának az X-Faktort tekinti. 2010 óta - 2015 kivételével - minden évben megrendezték. A válogatókról rendszeresen beszámolnak - szerkesztett adásokban -, hogy aztán a 12 döntőbe jutott versenyzővel csúcsra járassák az élő show-t. Igaz, az utóbbi években ezt kissé felgyorsították, az első néhány héten már nem csak egy-egy résztvevő búcsúzott - mint korábban -, hanem kettő-kettő, így hamarabb eljutottak a fináléig, amely az idén már nem is két-, hanem csak egy napot foglalt el a hétvégéből. Nyilván az RTL Klubnál is érzik, hogy csökkent a műsor vonzereje - ennek okaira még visszatérünk.

Elég az hozzá, hogy a Konyhafőnök VIP ezúttal jobban sikerült, mint a tehetségkutató (még ha most a körtét hasonlítjuk is össze az almával, ami szinte lehetetlen). A főzőműsor egy pillanatig nem élő adás. Valamikor rögzítették, rengeteg ismert - és kevésbé ismert - ember részvételével. Ők a versenyzők, akik hol egyénileg, hol csapatot alkotva főznek. Nem ritkán olyan ételeket, amikről az egyszerű tévénéző még csak nem is hallott. A hetek folyamán aztán szűkül a mezőny, míg végül csak öten maradnak, közülük minden nap kiesik egy, így a döntőt ketten vívják. Tehát az egész lényegében csak illusztráció, vagy összefoglaló, de mégis annyira jól összerakott, olyan gusztusosan és izgalmasan tálalt, hogy a néző ott ragad és bámul. Elfelejti, hogy igazából csak etetik - szó szerint is -, mert valódi műsort kap.

Az X-Faktorból - többek között - ez hiányzik. Nincs valódi izgalom - kivéve a végén, amikor kiderül, kik esnek ki -, és gyakran kínos, képernyőre nem való próbálkozásokat kell végigszenvedni. Kétségtelen, egy kis országban nincs annyi felfedezetlen tehetség - csiszolatlan gyémánt -, hogy évente ki lehessen belőlük állítani egy színvonalas élő show-műsort. Erről persze nem a jelentkezők tehetnek. A válogatókról készült összeállításokból mindig kiderül, hogy az embereknek mennyire nincs önismeretük és -kritikájuk. A szerencsétlen bohócokat természetesen kiszűrik, de akik maradnak, azok általánosságban már gyengébbek, mint elődeik voltak.

E ponton pedig beszélni kell a mentorokról, mert végső soron - látszat szerint - ők döntik el, kik kerülnek a döntőbe. Amikor a sorozat elkezdődött, többségében olyan művészek zsűriztek, akik már sokszor bizonyítottak. Az is kiderült róluk, hogy jó pedagógusok, s tudják irányítani a hozzájuk került fiatalokat. Alföldi Róbert, Geszti Péter, aztán Keresztes Ildikó, Nagy Feró, Szikora Róbert remek ízléssel és nagy szakmai tudás birtokában válogattak a jelentkezők közül. Így élvezetes adások készültek és az első négy győztese (Vastag Csaba, Kocsis Tibor, Oláh Gergő, Danics Dóra), de még jónéhány helyezett is szép karriert futhatott be. Aztán cserélődött a mentorcsapat, jelentősen esett a színvonal és az előző két műsor elsői (Tóth Andi és Opitz Barbi) már korántsem nyújtottak olyan emlékezeteset, mint elődeik.

Az idei mentorok közül egyedül Gáspár Laci - egykor a TV2 Megasztárjának 3. helyezettje - volt szakmailag a topon. Az ő véleményére érdemes volt figyelni, nem véletlen, hogy a legtöbbet vitázott mentortársaival. Radics Gigi nagyon tehetséges énekes, de 21 évesen még aligha szerzett annyi tapasztalatot, hogy érdemes legyen intenzíven rá figyelni. A másik két mentor pedig egyszerűen tévedés. Puskás Peti ugyancsak a TV2 tehetségkutatójában tűnt fel és azóta éli az egyszerű celebek életét, de ennél több jót aligha lehet mondani róla. A 2013-as Eurovíziós dalfesztivál magyar versenyén nyertes ByeAlex - polgári nevén Márta Alex - pedig leginkább egy hisztérikus kisgyerekre emlékeztető allűrjeivel hívta fel magára a figyelmet.

Így aztán az sem csoda, hogy a Konyhafőnök VIP immár jól összeszokott és nagyon felkészült zsűrije inkább lehet példa, miképpen kell működniük bármilyen műsorban. A Michelin-csillagos séf, Sárközi Ákos, a műsorokat irányító gasztro-blogger, Fördős Zé (ez a Zoltán keresztnév egészen egyedi változata), valamint a mezei Konyhafőnök vetélkedők egykori résztvevője, Wossala Rozina (aki már nem csak híres mamájáról, Kánya Katáról ismert) nagyon emberi, érdekes és tanulságos arculatot ad a sorozatnak. Nemcsak főzni lehet tanulni tőlük, hanem tévés viselkedést is.

Az idei X-Faktort egyébként egy szlovák csapat, Ricco és Claudia nyerte. A második egy olasz kislány lett. A főzőműsorban legalább egy valódi magyar, a 2010-es Miss World Hungary győztese, Dobó Ági lett az első. Jövőre mindkét program folytatódik. Valószínűleg kifulladásig. Az etetésben nem lehet szünetet tartani.

Szerző
Témák
X-Faktor etető