Izzócsere

Már gyerekkoromban sem volt túl ütős vicc, hogy hány rendőr kell egy villanykörte kicseréléséhez. Tudniillik öt. Egy fogja a körtét, négy meg forgatja a létrát.

Ennél azért sokkal erősebb az, amit lapunk írt meg: 2017-ben hány ember kell egy hivatali autó izzócseréjéhez egy magyar egyetemen.

Legalább tucatnyi forduló és három hét szükségeltetik hozzá, mert rendnek muszáj lenni. Titkárnő, témavezető, tanszékvezető, dékán, kancellár, beszerzési iroda, pénzügyi osztály, beszerzési iroda, tanszék, szerviz, tanszék, dékán, pénzügy, végül a bank, amely utal.

Lám, erre jó a kancellári rendszer, amit az Orbán-kormány a racionalizáció álorcájával kényszerített elsőként az egyetemekre, ám a sorban ott vannak a kórházak, de lassan már a bölcsődék is.

Azelőtt, ha kancellárról hallottunk, a legtöbbünknek nem is Kohl, Schröder vagy Angela Merkel ugrott be, hanem Süsü, a sárkány. Abban a csodás bábsorozatban szerepelt az undok, minden hájjal megkent, ravasz, áskálódó kancellár, Kaló Flórián testhezálló hangján.

Mármost nem tudni, hogy a kormány a helytartó, a régens vagy a komisszár helyett nevezte-e el így a hatalom kinyújtott kezét, hogy látensen germanofób indulatokat gerjesszen a totál fölösleges, sőt a kellemetlenkedés, autonómiatörés céljával alkotott poszttal. Esetleg vissza kíván térni abba a múltba, ahol a kancellár az uralkodó mellett működő főtisztviselő volt – általában egyházi személy. (Amúgy nem fura, hogy egyik nagy egyetemünk kancellárja egy rendőr tábornok? Hogy a többi „szakemberről” ne is beszéljünk…)

Amit Gyula bácsi, a pedellus, mióta világ a világ, maga oldott meg, arra ma egyetemi infrastruktúra épül.

Ha buta viccel kezdtük, zárjuk is azzal. A kétbalkezes újonctól megkérdi az őrmester, mi a foglalkozása. Jelentem, egyetemi tanársegéd. Mire a kiképző: úristen! Mi lehetnék ott én…!?

Szerző
Veress Jenő

Tüzes ló - Közmunkások és kacsák

Hetek óta járnak a patakpartra a közmunkások. Hárman jönnek minden reggel, letámasztják a biciklit a szomszéd ház falához, s bukdácsolnak végig a nemrég rögösre szántott, kerítés nélküli hosszú földnyelven. A kert végében aztán tüzet raknak, hosszan gomolyog a füst végig a falu fölött, ők pedig szalonnát sütnek reggelire, vagy a boltban vett olcsó kolbászt. Más az íze még a diribdarab, rongy-húsokból összerakott krinolinnak is, ha rácsorgatnak egy kis szalonnazsírt, s megkapatják kicsit a parázson.

Dolgoznak aztán, szedik ki a gyorsan növő akácokat, vágják hasábokra, ebből lesz a sorvégi szegényebb házaknál szociális tűzifa, pár napra megtörve a kéményekből feketén kipöfögő, lom, használt ruha és műanyag sajátos egyvelegéből származó füst egyeduralmát.

November közepe óta kísérőjük is akad a közmunkásoknak: két indiai futókacsánk szegődik melléjük nap mint nap. Eleinte csak azt vettük észre, hogy Gertrúd és Helén már nem a kerítés tövében pásztázza a meztelen csigákat, hanem azon átbújva, pár méterrel arrébb, a frissen megrakott tűz mellett totyog fel-alá. Ez eleinte csalódással töltött el bennünket, hisz már az is hosszas tréning eredménye volt, hogy két madarunk hajlandó végre elvégezni azt a munkát, amire elvileg teremtette őket a jó isten.

A csigaevést.

Ajándékba kaptuk őket, egy olyan helyről, ahol tyúkokkal és libákkal körülvéve egy viszonylag kisméretű betonólban tengették napjaikat. Mikor hozzánk érkeztek, azonnal bespuriztak a fáskamrába, s az első nap ki sem dugták onnan a csőrüket. Hiába mutogattuk nekik a füvet, a patakot, sőt az előző tulajdonos által ránk örökített, kikövezett kis teknőstavat, fülük botját sem mozgatták. Lassan, szinte napról-napra jöttek egyre kijjebb és kijjebb, s fedezték fel, hogy a kertben mozogni, a lehulló falevelek és a puha moha alatt rovarokat vadászni mégiscsak kellemesebb, mint állni egy betonplaccon. A nyúlós meztelen barna csigáktól először megijedtek, de aztán megmozdult bennük az ősi ösztön mégis, s két héttel megérkezésük után hajlandóságot mutattak e rusnya és haszontalan lények bekebelezésére.

Ezt a folyamatot törték meg a közmunkások. Helén és Gertrúd a kertben matatásnál csak az emberek társaságát kedveli jobban, s úgy szegődnek minden kétlábú nyomába, miként Konrad Lorenz libái. Azt is megtanulták, hogy a munkások minden reggel fél nyolckor érkeznek, ezért ők tizenöt perccel korában már kitotyognak a kert elejébe, s ott lesik türelmesen, mikor bukkan fel az első bicikli. Volt, hogy esett, s nem jöttek a munkások, de a két kacsa akkor is több órán keresztül állt némán és mozdulatlanul, rájuk várva.

A megható odaadás a három férfiból is elővarázsolta a keserves, nélkülözős évek után morc külső mögé rejtett gyengédséget. Ezt abból gondolom, hogy a minap, miközben totyogtak lefelé a kacsák a hosszan szántott földdarab patak felőli végéhez, s mentek utánuk szép "libasorban" a közmunkások, kétféle hápogás hallatszott felváltva, mintha komoly diskurzus folyna.

Egy állati és egy emberi.

Szerző
Doros Judit

Az MSZP lehetőségei

Botka László kudarcát és lelépését követően ismét felerősödtek azok a kommentátori hangok, amelyek az MSZP aktuális válságából már az 5 százalékos küszöb elérésének nehézségét vizionálják. Minden bizonnyal az MSZP tagságában is vannak sokan, akik ebben a több szereplős ellenzéki versenytérben, a DK stabilitását érzékelve és az MSZP-t uralni képes miniszterelnök-jelölt hiányát látva egyrészt temetik pártjukat, másrészt egy esetlegesen a DK-val és többiekkel alkotott közös listában gondolkodnak. 

Az 5 százalékos bizonytalanságtól való szorongás lehet legitim – még ha ennek a fiaskónak kevés is az esélye –, de azzal nem segítenek az aggódók a saját pártjuknak, hogy ha olyat kívánnak, aminek kivitelezésére aligha nyílik mód, emellett feleslegesen sok kreatív politikai energiát vesz el. Ilyen lenne például egy a DK-val köttetett közös lista-megállapodásra gyúrni: ezzel kevésbé az ellenzék versenyképességének növelése lenne a cél – bár egyszerűbb lenne a képlet, de nem sokkal –, inkább annak elkerülése, hogy Gyurcsány a lehető legközelebb kerüljön az MSZP-hez egy választás alkalmával. Ha meg nem is előzi, de a jövőre nézve az „úgyis meg fogja” percepcióját erősítheti, és az MSZP ezt el akarja kerülni. A DK valóban egy „political animal” szervezet, az MSZP pedig csak saját magának köszönheti, hogy a DK ezt a jellemzőjét ki tudja teljesíteni. Minden politikai törvényszerűségnek ellentmondana, ha ebből visszavenne, mert a politikára nagyon is igaz, hogy „csak azt kívánd meg // amit más is megkíván” (30Y).

Hasonlóan az előbbihez, meglepetés lenne az Együtt-Párbeszéd bevonása is. A választási szövetségnek van miniszterelnök-jelöltje (Karácsony Gergely), aki politikai és elemzői értelemben is egyértelműen fogalmazott arról, hogy miért állítanak külön listát, és tartják szükségesnek a koordinációt. Ebből engedni értékalapon aligha lehet. „Az MSZP elárulta az elveket Zuglóban” – érvelt május elsején a Párbeszéd szóvivője. Innen (és például a „bajos” zuglói ügyek végeláthatatlansága felől) nézve a választási szövetség és az MSZP közös listáját még nehezebb elképzelni, mint egy MSZP-DK-ét.

A fent vázolt szorongó gondolkodás azonban nem menti meg attól az MSZP-t, hogy a gondokkal való megbirkózást elkerülje, legfeljebb a szembesülés idejét tolhatja ki. A párt viszonyait ismerők is egyre kevésbé tudják megmondani, hogy az egyébként is több hatalmi centrumú pártban most melyik kör a vezető, kivel kell tárgyalnia annak, aki ellenzéki megállapodásra törekszik. 

Egyértelmű, hogy Botka távozását követően az MSZP-nek a „voltunk, vagyunk, leszünk” állapotát kellett demonstrálnia: ezt szolgálta többek között „az MSZP kész a megállapodásra, és hamarosan meg is egyezünk” sulykolása. Szemben a korábbi szivárogtatásokkal és dezinformációkkal, a legutóbbiakban nem az volt az újdonság, hogy cáfolásra kerültek, hanem hogy ehhez legfeljebb percek, nem is órák kellettek. Hogy az MSZP előzetes egyeztetés nélkül kommunikálja az ellenzéki megállapodások aktuális állását, ráadásul vélhetően nem is a valót szivárogtatja, azzal csak saját válsága és aktuálisan negatív megítélése elé kíván paravánt vonni. De vannak dolgok, amelyeket így nem lehet eltakarni.

Mindezt ráadásul úgy teszi, hogy a teljes ellenzékkel fizettetheti meg cselekedetei árát. Hiszen a pártoknak reagálniuk kell, általában cáfolniuk, és így megint azzal lesz tele a magyar nyilvánosság, hogy az ellenzék nem tud megállapodni, a baloldali-liberális megosztottság erősödik. Ennyi év után és az MSZP eddigi kommunikációs eljárásait látva pedig annyi racionalitás feltételezhető az érintettek részéről, hogy nemcsak saját magukra, hanem az ellenzéki oldal egészére nézve hatékony „válságkezelést” igyekeznek folytatni. Ami most zajlik, az nyilván nem a politikai ésszerűség hiányát jelzi, hanem a párt egyes tagjainak eltérő informáltsági és beavatottsági szintjére utal, remények és politikai kommunikációs képességek különbözőségét mutatja. De tény, hogy van olyan megszólaló, aki belül keresi a miniszterelnök-jelöltet – habár Botka, majd Ujhelyi hátrébb lépéseivel versenyképes jelölt belülről aligha jöhet –, van, aki kívül – mintha bárki szívesen lenne az MSZP-nek jelen állapotában a kampányarca. Aztán a nap végén megy a „civil” és „szakértő” jelölt szükségességének semmiféle érdemi politikai tartalommal nem bíró mantrázása. 

Éppen a miniszterelnök-jelölt személyének bizonytalansága miatt is érthető, hogy az MSZP egy része közös listára gyúrna - legyen akkor ez utóbbi a „politikai innováció”. Nem tud az lenni, és ebben biztosak lehetünk a DK mozgását tekintve is, továbbá a közvélemény sem gyakorol nyomást e téren a pártokra. Minden bizonnyal külön lista lesz, az egyéni választókerületi megállapodásokra vonatkozó alkukat pedig nem szerencsés a nyilvánosságban intézni, mert attól csak kevesebb szavazója lehet középtávon az MSZP-nek, amely - szemben a többiekkel - még el sem kezdett kampányolni. Gyurcsány már jött a határon túliakkal, Karácsony kihívta Szélt, a Momentum gyűjti a civiles népszavazás aláírásait, a Jobbik a béruniós támogatókból épít adatbázist, szóval így vagy úgy, de a maga ellenzéki módján minden más szereplő mozgásban van.

Az MSZP-re is ez vár. Használni kell a belső tudást – amely azért még igenis létezik –, elfogadni a realitásokat,  törekedni egy realizálható egyéni választókerületi megállapodásra. Arra pedig, hogy miért nem neveznek meg miniszterelnök-jelöltet (ha így marad), keresni egy jobb érvet annál, hogy 1994-ben Horn Gyula sem volt az. 

Aki 1994-be érvel vissza, arra idővel rászámolnak.