A 22-es csapdája

Publikálás dátuma
2017.12.02. 08:00
FOTÓ: Szabó Tünde
FOTÓ: S

FOTÓ: SZABÓ TÜNDE

Ízlelgeti a gondolatot, talán maga sem hiszi el, pedig ott áll fekete-fehéren a plakát tetején: Csongor és Tünde - rendező: H. Varga Tamás. Hogy ez ő volna? 22 évesen egy budapesti színházban megrendezheti Vörösmarty drámai költeményét? Szinte hihetetlen, de mégis így van. Pedig logikus, hogy eljutott idáig, hiszen már hat évesen belecsöppent a színház világába, a nagymamája jegyszedő volt a Győri Nemzeti Színházban. Az ő protekciója segített, gyerekszínész lett. Játszott és pénzt is keresett; 12 évesen már bankszámlája volt, ahová a fizetését utalta a színház, amikor 15 lett, már egyedül élt Budapesten. Kamaszként modellkedett is, első reklámszerepét azonban kisebb pofon előzte meg: "Nyolcadikosként egy osztálykiránduláson szólítottak le Győrben, hogy rám vár Hollywood. De becsaptak.” Egy másik ügynökség azonban megtalálta, ettől kezdve folyamatosan kapott munkát.

Amikor arról beszélünk, micsoda boldogság lehet egy gyerek számára a színészkedés, a hátrányokat is említi: soha nem volt gyerekkora. Igaz, ez elhanyagolható az előnyökhöz képest: „Tudom, milyen színházi szakembernek lenni ilyen fiatalon.” Azt is korán tapasztalta meg, milyen a nagyvárosi élet a művészek között.: rá kellett jönnie, a színházi világban is az számít, ki kinek a kicsodája. „Sok mindenre megtanított a budapesti lét, a csalódásokra is” – mondja.

A gimnázium, a Színház és Film Intézet befejezése, és jó pár év színészkedés után fordult a rendezés felé. „Két évvel ezelőtt egy barátom elvitt egy látóhoz, aki azt mondta, hogy idősebb koromra nem színészettel, inkább rendezéssel fogok foglalkozni. Kiborultam, mondván: én a színpadon akarok megöregedni, nem gondolkodni, alkotni mások helyett.” Aztán azt vette észre, hogy a látó szavai mégis beigazolódnak, a próbák során a figyelme egyre inkább a rendezésre irányult, s felbátorodott, hogy rendre beleszólt a rendező munkájába is - egyszerűen nem tudott csendben maradni.

Eldöntötte, első rendezéséhez olyan darabot keres, amiben a boldogság fontos szerepet kap ebben a boldogtalan világban. Így esett a választása a Csongor és Tündére, amely az ő felfogása szerint a boldogság kereséséről szól. „Mindenki kap jelet, csak nem vesszük észre, hogy a szerelemért mennyire kéne harcolni, és mennyire könnyen elengedjük. Csongor és Tünde a végsőkig harcol egymásért, még Mirigynek sem sikerül szétválasztania őket. Ezt próbálom a darabbal is közvetíteni: ki kell tartani az igaziért.”

Persze egy dolog az akarat és egy másik a lehetőség: hol fogadnak be egy 22 éves fiatalembert egy ilyen ötlettel? Képtelennek tűnt a szándék, de ha valamit nagyon akarunk, megtaláljuk az oda vezető utat is. H. Varga Tamást ezt az RS9-ben találta meg, a befogadó teátrum vezetője, Lábán Kati színpadot adott neki. „Ő a színház presztízsét kockáztatta, én a saját pénzemet, meg persze a jövőmet is.” Végül talán sikerült is eladhatóvá, sőt szerethetővé tennie Csongor és Tünde történetét, erről tanúskodtak a főpróbára meghívott gimnazisták reakciói, és a telt házas előadások.

Kérdezem is, hogyan lehet rendre megtölteni az RS9 Színházat egy darabbal, ami körül még hírverés sem volt. Talán úgy, mondja, hogy az előadás híre szájról-szájra terjedt. Nagy neveket, tehetségkutatókból érkezett színészpalántákat, celebeket nem vetett be; nem a név vagy a papír, kizárólag a tehetség alapján válogat színészeket. A jelek szerint jól; a darab működik, szereti a közönség. Ami még önmagában kevés lenne, ha nincs az előadáshoz elegendő pénz. Márpedig gazdag családi háttér, mecénások nélkül egy ifjú rendezőnek honnan is lenne? Mégis előteremtette a szükséges összeget, a Csongor és Tündét teljesen önerőből vitte színpadra: „A terem bérlésétől a kellékeken át a díszletig mindent én finanszíroztam, mégpedig a korábbi reklámmunkáim bevételéből”. Nem is bánja, hogy első darabjához nem keresett támogatókat, "ez nekem arra kellett, hogy lássanak, megismerjenek.”

A jelek szerint sikerült is, a tervek szerint jövőre a Turay Ida Színházban is megrendezheti a Csongor és Tündét, Darvasi Ilona színházigazgató felkérésére. Nem véletlen a Turay Színház, színészként, a társulat állandó tagjaként több darabban is játszik. De már megvan a legújabb terv is. Következő darabjában csak nők játszanak; azt mutatná be, hogyan jut el egy rosszul fizetett pedagógus addig, hogy prostitúcióra adja a fejét. Ami persze már politika, mégis a tisztán megfogalmazott közéleti kérdésről sokkal visszafogottabban nyilatkozik. Ismerethiányra hivatkozik, de azt egyértelművé teszi, mások miért hallgatnak: „Mindenki félti a munkáját, ezért nem beszélnek.” De dacosan hozzáteszi: „Én nem félek kinyitni a számat, az én igazságérzetem hatalmas.” Itt kerül szóba az állami támogatások elosztása, a sport és a kultúra anyagi megkülönböztetése: "Felháborító, hogy a focira mindig van pénz, de egy olyan darab bemutatására, mint a Csongor és Tünde, nincs.” Sokkal igazságosabbnak tartaná, ha a tehetség és a tudás alapján döntenék el, ki kap támogatást, ha a mainál többen megmutathatnák, milyen lehetőségek vannak bennük.

H. Varga Tamás 22 évesen megtalálta az új szerelmet, miközben a régi is megmaradt. Rendezni és játszani, ez most az ő 22-es csapdája, de ebből a csapdából csak győztesen lehet kikerülni.

Lengyel László: Utolsó kör

Publikálás dátuma
2017.11.25. 08:45
ORBÁN ÉS A KÉT ŐS-FIDESZES ZOMBI - Kövér és Áder mára árnyak lettek FOTÓ: VAJDA JÓZSEF

A Fidesz felfalta saját gyermekeit. Vagy másként, Orbán Viktor eltüntette a Fidesz és kormányzása előző szereplőit. A vezetői bizalom sokadik körénél tartunk. Ha megnézzük a Fidesz kongresszusának képeit, nem az a fontos, hogy kik vannak rajtuk - senkik -, hanem hogy kik hiányoznak. Az egyetlen biztos, örök pont Orbán Viktor, a többiek fogyóeszközök.

Zombi politikusok

Az ős-Fideszből a mindenki vérével táplálkozó, pirospozsgás Orbán mellett már csak két élő-halott, zombi-politikus maradt: Kövér László és Áder János. E kettőt minden nap megalázza a tehetetlenség és a befolyásnélküliség. Valaha egyenrangú, autonóm személyiségek voltak, mára eltérő szolgálatokat teljesítő árnyak: az egyiknek az a feladata, hogy madárijesztő legyen, a másiknak az, hogy a Nagy Némát játssza. A többiek, ahogy ők is, mindannyian víg és szabad, gondolkodó és vakmerő fiúkként indultak, nagy ígéretként, hogy sárban és szarban, pénzben és hatalomban megfürdött, megromlott emberekként végezzék. Valószínűleg jobban jártak azok, akik korábban kiestek, mint Fodor Gábor és emberei, vagy Urbán László és Rockenbauer Zoltán. Nem váltak bohóccá, mint Deutsch Tamás és Kósa Lajos, vagy kiégett emberré, mint Szájer József és Németh Zsolt. És 2014 óta a leghívebb barát és a Fidesz-oligarchia megalapítója, Simicska Lajos is szitokszó. Végül, csendben kivonult Pokorni Zoltán. Velük és bennük az értékelvű, a valamiben hívő Fidesz-közösség, a maradék belső demokrácia tűnt el, igaz, Orbánnal együtt mindent megtettek az eltüntetéséért. Ezek az emberek, tegyenek bárhogy, pontosan tudják, hogy nem azért indultak neki 1988-89-ben, hogy kirabolják, vagy hagyják kirabolni az országot, hogy Nyugatról Keletre, Európából Ázsiába fordítsák, hogy mozgalmuk szabad és egyenrangú közösségét a vezér és szolgái udvarává változtassák. Kísérteties, ahogy megtalálták Rákosi Mátyásukat, s váltak Farkas Mihályává, Gerő Ernőjévé, Révai Józsefévé. Felszámolták saját mozgalmukat, eszméiket, végül maradék magukat.

De ugyanígy hiányzik ma már a felvételekről a 98-as kormány, Chikán Attila, Hámori József, Járai Zsigmond, Jeszenszky Géza, Martonyi János, Mellár Tamás, Prőhle Gergely, Stumpf István és általában az az értelmiségi és szakértői kör, akiket polgári Magyarországként emlegettek. Nincs már Tölgyessy Péter vagy Sólyom László, hogy a jogállam szabályaira figyelmeztessenek. Az Orbán-rendszer nemcsak a szociálliberális, hanem a konzervatív elitet is öreg, idejétmúlt, használhatatlan és fölösleges elitnek tekinti, akiknek tudására, tapasztalatára egyáltalán nem tart igényt. Amit a szociálliberálisok büntetésből, a konzervatívok jutalmul kapják: kívül tágasabb, ez nem a ti országotok!

És hol vannak ma már a 2010-ben megemeltek, Navracsics Tiborok, Fellegi Tamások és Gál András Leventék, az új-régi oligarchák, Spéder Zoltánok, Lantos Csabák, Csák Jánosok? Spéder Zoltán ügye után van oka félnie valamennyi régi-új és új-régi oligarchának Csányi Sándortól Hernádi Zsoltig, Andy Vajnától Habony Árpádig. Ahogy növekszik a központosított államhatalom a helyi hatalom kárára, vele növekszik a királyi uradalom az oligarcha magánbirtokok terhére. Ha nincs korlátja a politikai központi hatalomnak, miért lenne a gazdasági hatalomnak? Ez persze a higgs-i „rendszer-bizonytalansághoz” (regime uncertainty) vezet: a tulajdonos elveszti hitét, hogy tulajdonát a kormányzat, a rendszer tiszteletben tartja. Ahogy ő szerezte bennfentesen, erőszakkal a rendszer révén, most tőle vehetik és veszik el ugyancsak a rendszer eszközeivel.

Korábban feltételeztem, hogy az öregedő és gyengülő miniszterelnökre veszedelmesen fölsandít két lehetséges utódjának ármánya. Ahogy a lelassuló Sztálin halálára Berija és Malenkov várakozott türelmetlenül, úgy várakozott Orbán Viktoréra Rogán Antal és Lázár János. S ahogy egymást gyűlölve, egymásra fenekedve harcoltak, úgy látszott egyre kiszámíthatatlanabbnak a rendszer jövője. Tévedtem. Sztálin elvtárs még éppen elég éber és erős, hogy kitekerje Berija és Malenkov nyakát, hogy a hatalom és a maga közeléből eltávolítson minden lehetséges utódot. Rogán és Lázár politikai halottak. Orbán Viktor körül kizárólag némethszilárdok és kubatovgáborok, politikai névtelenek vannak. Az út, amely Kövér Lászlótól Rogán Antalon át Németh Szilárdig, Áder Jánostól Lázár Jánoson át Kubatov Gáborig visz, jól ábrázolja a rendszer és a rendszer urának természetét. A királyi uradalmon már csak két család, az Orbán és a Matolcsy családok osztoznak - a diszkrét Mészáros, Balog és más jól megválasztott neveken.

Homo kadaricus

Az Orbán-rendszer legnagyobb eredménye, hogy megszülte és fölnevelte a homo orbanicust, az orbáni embert, aki újra szüli a rendszert. Ha a Kádár-rendszer tartósságának és biztonságának záloga az 1960-as évektől fölnövekvő kádári ember, akire jobban támaszkodhatott a rendszer, mint saját intézményeire, az Orbán-rendszeré az orbáni ember, a homo orbanicus. Az orbáni intézmények, a Fidesz párt, a kormány, az erőszakszervezetek, a média, miként a szabályrendszerek vagy a politikai szereplők nem szilárdak és nem tartósak, ellenben mind a kikényszerített vagy önkéntesen követett társadalmi szokások, habitusok, viselkedésmódok, mind a tudat határain vagy azon túl bolyongó névtelen emóciók nagyon is erős falakkal, kerítésekkel épülnek. Vlagyimir Putyinnak egyszerre létezik hihetetlenül erős és jól koordinált titkosszolgálati-katonai-politikai intézményrendszere, brutálisan alkalmazott szabályrendszere, és az évszázados cári hagyományra, a homo sovieticus viselkedésmódjára építő putyini embere.

A kádári embert saját 1956-os tapasztalata és a rendszer megtorló gépezetének tanítása arra vezette, hogy nincs lázadás, nincs ellenzékieskedés, de van tárgyalás és alkudozás. A közpolitikát át kell engednie a hatalmasoknak, ugyanakkor valamennyi társadalmi és gazdasági engedményt, szabad teret ki kell használnia maga és családja számára. A homo kadaricus, akit a rendszer kisembernek nevezett, fokozatosan leszokott a félelemről: ha békén hagyod a hatalmat, a hatalom is békén hagy téged. Fokozatosan magáévá tette a rendszert, ahogy a rendszer magáévá tette őt. Hitte, akarta – ez az ő, a mi rendszerünk. A rendszer hitte és akarta – ezek az ő emberei. A nép Kádárja. Kádár népe. Nincs ideológia, nincsenek elvek, csak érdekek, hasznok és hátrányok vannak. Nincs közösségi szolidaritás és együttműködés, de van személyes családi és baráti felelősség: csak magadra és szűkebb környezetedre számíthatsz. Légy pragmatikus, gyakorlatias, amit elértél, magadnak és nem a rendszernek köszönheted. Ugyanakkor potyautasként hozzászoktatta magát, hogy minden lehetséges állami juttatást szerezzen meg: nekem, nekünk ez jár. A homo kadaricus életszínvonal-nacionalista, forint-nacionalista volt, aki úgy gondolta, hogy az a magyar, aki úgy él, fogyaszt, viselkedik, ahogy ő, országára és nemzetére annyiban volt büszke, hogy ő maga és környezete jobban élt, mint bárki a szocialista táborban. Kádár János nem vezet, hanem bölcsen nem csinál semmit. Nincs vezér, nincs kormányzó. Nem lobog a zászló, nem könnyes a himnusz, nincs Trianon, hanem van magyar szalámi, világútlevél és szabad ordítozás a kocsmában.

Homo orbanicus

Az orbáni embert saját 2006 őszi, 2007 tavaszi megrémítő tapasztalatai, az orbáni ellenzéki viselkedés, majd a 2010 utáni Orbán-kormányok rendszer- és emberromboló és építő munkája alakítja.

Orbán Viktor immár egy évtizedet fektetett be abba, hogy ne csak új és más rendszert/államot építsen, hanem az új ember kovácsa is legyen. Valljuk meg, kivételes társadalmi érzékenységre és ügyességre vall, ahogy Orbán Viktor képes volt összekapcsolni egymással a Horthy-kor tekintélyelvű intézményeinek nacionalista tradícióit a Kádár-kor embereinek szociálprotekcionista hagyományaival. Miközben elővette és leporolta – istenem: „trianonosította” – a 30-as évek intézményi és szabályozási technikáit, s Pintér Sándor néha Keresztes-Fischer Ferenc örökös belügyminiszterként ébred, ő pedig a Várban Horthy Miklósként; egy másik, 52 négyzetméteres, lakótelepi lakás beépített szekrényéből kiakasztotta a homo kadaricus apától örökölt csíkos inget, a pocak alá csüngő nadrágot és Bözsi nénit a naftalinból a sárga csekkjével.

A homo orbanicus védelemre szorul. Elveszettnek és becsapottnak érzi magát. Sérelmei vannak. Üldözik. Senki, soha nem hallgatta meg. Igazságtételre vágyik. Mindenekelőtt biztonságot akar, amit homo kadaricus szüleitől és nagyszüleitől a rendszerváltás vett el. Akkor vált minden bizonytalanná, attól fogva igazságtalan és tisztességtelen mindenki, aki fönt van. A régi, a hamis alkukat kötő, húsz éven át uralkodó elit csapott be minket. Legyen vége a piszkos alkuknak! A politikusönzésnek. Mi kisemberek tehetetlenek vagyunk velük szemben, de szerencsére megjött az újak és mások csapata. A homo orbanicus átadja a hatalomnak, ami a hatalomé. Csakhogy nem ám a régi és gyűlölt hatalmasoknak, hanem a mieinknek. Ők nem politikusok, hanem közülünk valók.

A homo orbanicus mássága, hogy nem kerüli, hanem keresi a konfliktust, nem tartózkodik az erőtől és az erőszaktól, hanem valamennyi viszonyában az erőt mérlegeli. A világ erősekre és gyengékre, életrevalókra és tehetetlenekre, hatalomhoz tartozókra és hatalom nélküliekre oszlik. Az erőseknek minden, a gyengéknek semmi se jár. A valahová, a hozzánk tartozás, a mieink bizalma minden, tudás, képesség, tapasztalat semmi, ha nem tartozol közénk. A homo orbanicus tudja, hogy az intézmények és szabályok hatalma nem számít, csak a személyes hatalom.

A Kádár-rendszerben közélet és magánélet között sövény húzódott. A homo kadaricus a családját és önmagát szerette. Az Orbán-rendszerben a közélet behatolt a magánéletbe. A homo orbanicus Orbánt szereti, és pontosan tudja, hogy kit kell gyűlölnie. A kádári kisembernek soha nem jutott eszébe, hogy összevesszen a feleségével Kádár miatt, hogy kitagadja a fiát, mert egy politikailag nem-szeretem lánynak udvarol. Az Orbán-rendszernek mára nemcsak a homo orbanicust, de ellenfeleit is sikerült megfertőznie: a politika családi és baráti szeretetek és gyűlöletek tárgya. A közösségi viselkedésben meghatározóvá vált a valós vagy hazudott származás, múlt, viselkedésmód. Kiderült, hogy Orbánnak sikerült nemcsak az érzelmek felső, már ismert és szavakba, képekbe foglalt rétegét – szeretet és gyűlölet, öröm és bánat – megszállnia, hanem a második, mélyebben fekvő, névtelen, a senkiföldjén lakozó érzelmeket is, amelyek rejtve maradtak nemcsak a nyilvánosság, de még maguk az érintettek előtt is. Micsoda barbár nyerseséggel jelennek meg dühök, jajjok, sérelmek sosem látott ismeretlenekkel szemben, és milyen hajthatatlan érzéketlenség mutatkozik kézzelfogható tények ellenében! Ha a homo kadaricus csak a saját szemének hitt, a homo orbanicus csak Orbán Viktorénak. Szüli a rendszert és a rendszer szüli őt. És aki lát, az megy.

Boros Tamás: „Mindenkinek van egy álma” (Baloldali vágyak Magyarországon)

Publikálás dátuma
2017.11.25. 08:40

„Mindenkinek van egy álma” - kezdődött a Kádár-rendszer ikonikus dala Harangozó Teri előadásában. A néhány soros szöveg idealista egyszerűsége, a rajongás és a - szerelmi - csalódástól való félelem megfogalmazása mára sokak számára leginkább megmosolyogtató.

Két bukott koncepció

Hajlamosak vagyunk az egész rendszerváltás előtti időszakot is a múlt tévedései közé sorolni: a kommunista rendszer próbálta – hitelekből, durva elnyomással és az igazság elrejtésével – fenntartani az „ideális” társadalmat, ahol nem kell csalódni. Ahogy a dalban, úgy a Kádár-rendszerben is volt egy álom: a kiszámíthatóság, az egyenlőség és a biztonság álma, melyben persze a rendszerváltáskor a magyarok többsége csalódott, mivel hamis – és leginkább fenntarthatatlan - álomnak bizonyult.

A rendszerváltás után egy másik álom felé indult az ország, mely közelebb állt az amerikai álomhoz. Az amerikai álom koncepciója szerint egy ország intézményrendszere, a liberális demokrácia, a jog uralma és a szabadság biztosítja, hogy aki tehetséges, annak semmi ne álljon az útjába. Mindennek pedig a piac és a szabad verseny ad megfelelő keretet.

2006-10 között azonban ebben az álomban is csalódtunk, a korszak utolsó éveiben, 2009-10-ben már a magyarok több mint 90 százaléka szerint rossz irányba mentek az ország dolgai. A kádári álom és a rendszerváltást követő amerikai/liberális álom magyarországi bukása után lett Orbán Viktor erős többséggel miniszterelnök, illiberális rendszerének a mai napig több mint 2 millió támogatója van.

Azonban a német Friedrich Ebert Alapítvány és a Policy Solutions elemző intézet napokban megjelent „Magyar álom” című kutatásából kiderül: értékek, problémák, világlátás szempontjából az elmúlt nyolc évben alapvetően nem tolódott jobbra a magyar társadalom, a magyarok legfontosabb álmai és vágyai baloldali álmok és vágyak.

Baloldali álmok, jobboldali ország

A „Magyar álom” kutatás arra volt kíváncsi, hogy a honfitársaink szerint mire volna szükség ahhoz, hogy Magyarország 20 év múlva virágzó ország lehessen – azaz milyen tényezők megvalósulása esetén lenne az álmok országa. A válaszadók többsége szerint egyértelmű, hogy Magyarország felvirágzásához elsődlegesen arra van szükség, hogy jóval magasabb fizetések és nyugdíjak legyenek. A második helyre az egészségügyi rendszer került, ennek javulásában látja minden harmadik ember a sikeres magyar jövőt. Az ország jövőjével kapcsolatos harmadik álom is pénzügyi természetű: minden negyedik magyar említette azt, hogy Magyarországnak gazdaságilag erősödnie és modernebbé kell válnia. A baloldali alaptézis, a vagyoni különbségek leküzdése a magyarok negyedének fontos.

Magasabb bérek, jobb egészségügy, modernizáció és a vagyoni különbségek csökkentése. Egy szociális demokrácia alapprogramja lehetne mindaz, amit a magyarok többsége álmai országának alappilléreinek tart. Csaknem nyolcévnyi Fidesz-kormányzás után - és a Fidesz töretlen népszerűsége láttán - azt várhatnánk, hogy a jobboldali értékek uralják az országot – például tradicionalizmus, vallásosság, nacionalizmus -, vagy hogy hatottak az Európai Uniót kritizáló kormányzati kampányok. De ez mégsem így van. A jobboldal értéktárából, programjából a születésszám növelése és a „migránsellenesség” a legnépszerűbb, de ezek is csupán a magyarok bő egytizede szerint vannak benne az ország jövője szempontjából a három legfontosabb kérdésében.

A magyar történelem baloldali és jobboldali korszakai közül is elsöprő többsége van a baloldali (amúgy diktatórikus) rendszernek a jobboldali (amúgy autoriter) rendszerhez képest. Amikor azt a kérdést tesszük fel, hogy a 20. század melyik nagy korszakában volt mindent összevetve a legjobb a magyaroknak, a válaszadók elsősorban a Kádár-rendszert jelölik meg. Tízből négy magyar gondolja úgy, hogy 1989 előtt volt a legjobb a magyaroknak, szemben a Horthy-korszak 3 százalékos „támogatottságával”.

Élethelyzet ideológiák helyett

A baloldali értékek támogatottsága azonban inkább adódik a magyarok élethelyzetéből, életkörülményeiből, mint ideológiai megfontolásokból – mindez magyarázza azt is, hogy mitől népszerű egy jobboldali kormány a baloldaliak országában. A lakosság meghatározó érzése ugyanis a folyamatos létbizonytalanság, a pénztelenség, a munkahely elvesztésétől való félelem és a társadalom legfelsőbb-leggazdagabb rétegeitől való egyre gyorsuló leszakadás érzése. Amíg ma Magyarországon minden második ember nettó 124 000 forint alatt keres, a minimálbér pedig 85 000 forint, addig a vágyak (és az árak) teljesen más szegmensben mozognak. A „Magyar álom” kutatás szerint a magyarok háromnegyede nettó 200 000 forint fölött képzeli álmai fizetését, ezen belül is egynegyedük 300 000 forint felett, további bő egytizedük pedig 500 000 forint felett.

Jól látszik tehát, hogy a magyar bérálmok meg sem közelítik a nyugati-európai átlagfizetést, de így is megközelíthetetlenül távol vannak a magyar realitástól. Amíg a materiális kérdések ennyire meghatározók, amíg a pénz és a kiszámítható munkahely hiánya, valamint az ebből adódó folyamatos létbizonytalanság ilyen mértékben befolyásolja a lakosság többségének mindennapjait, addig naivitás volna várni, hogy bármilyen poszt-materiális értékre, "önmegvalósításra", "vállalkozói és versenyszellemre", "emberi jogokért való küzdelemre" vagy akár a "nemzet szolgálatára, az országért való tettekre" nyitott legyen - vagy legalább ideje legyen - a magyar társadalom többsége. Nehéz helyzetbe hozhatná a jobboldalt és a liberálisokat egyaránt, ha a többség ideológiák alapján szavazna, de a választásokat eldöntő szavazói rétegek egy jelentős része – a fentiek miatt – az élethelyzetük múltbeli, jelenbeli és a jövőben várt alakulása alapján szavaz.

Nem paternalisták, csalódottak

A Kádár-rendszer iránti nosztalgiát, a társadalmi különbségek csökkentését, a magasabb fizetések és nyugdíjak iránti vágyat, valamint a verseny, a vállalkozószellem, a piaci intézmények és a rendszerváltás utáni „haladó szemléletű” kormányok elutasítását sokan hajlamosak valamilyen magyar „népbetegségként” vagy Kádár János „átkaként” kezelni. Holott nem erről van szó. A kutatások alapján látszik, hogy az Európai Unió egyik legalacsonyabb béreivel és egy főre eső vagyonával rendelkező országban, ahol a rendszerváltáshoz és a piacgazdaság bevezetéséhez a többség számára brutális életszínvonal-esés kapcsolódott, és ahol az állami intézmények generációról-generációra szisztematikusan tönkreteszik a társadalom éppen ellenségként kezelt rétegjeit, ott nyilvánvaló módon a kiszámíthatóság, a pénz, a nyugalom és a tervezhetőség nagyobb érték, mint a kockázatvállalás és a hosszútávra tervezés.

Az államban, a piacban és általában az intézményekben való folyamatos csalódás ahhoz vezetett, hogy a magyarok többsége egyedül szűk családi környezetében bízik, ebbe a körbe vonul vissza "menedékért" vagy segítségért. Ennek megfelelően magyarok több mint kétharmada szerint álmaink elérését elsősorban a családunk és a barátaink segítik. A család – nem a konzervatív értelemben vett hagyományos családmodell, hanem a társ, szülők, gyerekek – amúgy is a legfontosabb érték a jólét elérésének vágyán túl. A boldog párkapcsolat és családi élet iránti álmot a válaszadók majdnem fele említette, mint a legfontosabb személyes vágyat, és minél fiatalabb valaki, annál inkább álmodozik a boldog magánéletről.

Az intézmények közül még az Európai Uniót tekintik leginkább "segítőkésznek", viszont tízből négy megkérdezett szerint a magyar kormány keresztbe tesz a magyarok álmai megvalósulásának. A kormány szerepéről elsősorban a negyvenes korosztály van pozitív véleménnyel, míg leginkább a falusi lakosság gondolja úgy, hogy a kormány csak hátráltatja őket céljaik elérésében. Szó sincs tehát paternalizmusról, az állam mindenhatóságába vetett hitről.

Várakozás a baloldalra

Összességében a magyar álom legjobban úgy írható le, hogy anyagi jólétre és egészségre vágyunk, melyet a saját értékeink és a nyugatos értékek kombinációjával kívánunk elérni. A gazdasági fejlődés, a gazdagság, a jövedelmi különbségek csökkenése, a kisebb korrupció, azaz a materiális kérdések megelőznek minden más álmot. A saját személyes jóléte, biztonsága érdekli a magyarok elsöprő többségét, nem pedig az ország egészének a sorsa.

Ez az álom azonban nem csak diktatúrákban valósítható meg. Észak-Európában, sőt a vasfüggönyön túli Közép-Európában a legtöbb ország ezeket az értékeket követte az elmúlt évtizedek jelentős részében. Számos történelmi, gazdasági oka van, hogy Magyarországon nem ezeket a modelleket próbálták bevezetni, hanem hol egy angolszász világhoz közelebb álló liberális modellt, hol az illiberális demokrácia és a neoliberális gazdaságpolitika valamilyen egyedi kombinációját. Ám mindkét modell láthatóan távol esik a társadalmi elvárásoktól, ráadásul gazdasági-társadalmi eredményei sem meggyőzőek. Mindez azt mutatja, hogy továbbra is „piaci rés” mutatkozik olyan politikusok iránt, akik felmutatnak egy béremelésen, társadalmi egyenlőségen, társadalmi bizonytalanságok csökkentésén, a dolgozók megvédésén alapuló baloldali alternatívát.

Szerző