Mérsékelt öröm

Talán már meséltem önöknek, hogy hamarosan egy láda príma száraz pezsgő tulajdonosa leszek: köszönhetően annak a fogadásnak, amelyet még az előző ciklusban kötöttem egy kitűnő kulturális szakemberrel. Ő azt mondta, a kormánynak van annyira fontos a múzeumnegyed, hogy a 2018-as választásra mind az öt akkor megálmodott épület szerkezetkészen állni fog. Én azt jósoltam, legfeljebb az Új Nemzeti Galéria, a vári tervek miatt.

Akkor persze nem tudhattam, hogy a vizes vb meg a Népstadion minden "kultúrára" fordítható fillért el fog vinni ebben a ciklusban, és azt sem, hogy ha már látványberuházás, akkor a betonból szobort várbeli lovarda-rekonstrukció vagy a Kúria (és az ott sosem volt ügyészség) visszahelyezése a Kossuth téri igazságügyi palotába előbbre sorolódik. De alapvetően igazam lett. A kampányidőszak kezdetén nem hogy daruerdő nem áll a Ligetben, hanem az a diadaljelentések tárgya, hogy hamarosan elkezdik az új Néprajzi Múzeum építését, és lesznek parkrészletek is, amelyeket helyrepofoznak.

Ami csak azért szomorú, mert a nagy nekibuzdulás folytán a Néprajzi immár a második országos múzeum, amelyet kiebrudaltak a nem ideális, de működő helyéről, és rátuszkoltak egy rózsaszín felhőre. A Közlekedésit lebontották, mondván, "majd egyszer" kap egy új épületet, kacsalábon forgót persze; most meg a Néprajzi is úgy pakolt össze, hogy egy látványos animációval kell beérnie raktárak és kiállítóterek helyett. Aminek fényében sovány vigasz, hogy az erről készített kisfilmen a majdani múzeum valóban európai léptékű, a környezethez kitűnően illő, a város és a park között pompás átmenetet képező épületnek látszik. Ha valóban elkészül, és a terv és a valóság közti különbség nem lesz akkora, mint a sajnálatosan hangárosult Duna Aréna esetében, akkor lesz minek örülnünk.

Tudják mit? Én inkább nem is kötök több fogadást.

Szerző
N. Kósa Judit

Pillantás a kilencedikről - Eltartott kisujjal

A 24. órában vagyunk, mondta Karácsony Gergely azzal kapcsolatban, hogy az ellenzék pártjai még mindig nem képesek megállapodásra jutni, jóllehet mindegyik szent hittel vallja: le akarja váltani az Orbán-kormányt. Karácsony Gergely azonban téved. Az ellenzék órája megállt – nem az történt, hogy a tárgyalások sikere és a lejárt határidő miatt valaki megállította, hanem észre sem vették, hogy régen túl vannak azon a bizonyos 24. órán. Most már a csodavárás időszakát éljük: hátha egyszer mégis észhez térnek, hátha akkorát hibázik a Fidesz, hátha mégis van valami papírja Simicskának Orbán ellen…

De tudjuk, nincsenek csodák. A pártok nem térnek észhez, és bár minden nap hibázik a Fidesz, nincs, aki ezt kihasználja, de ha volna is, vállat ránt rá a társadalom, Simicskának pedig legfeljebb – használjuk az ő kifejezését – öngyilkossággal felérő papírjai vannak.

Ám ha így van, akkor itt be is fejezhetem ezt az írást, eltenni a klaviatúrát, a múzsák hallgatnak. És mégis: újra és újra megmozdul az ujj, folytatódik az írás, előbújik a remény. Hogy hátha… Hátha nem telt még le az a huszonnégy óra, azok a nyilatkozatok, amelyeket az ellenzéki pártoktól hallunk, el sem hangzottak, vagy ha igen, csak a figyelem elterelését szolgálták. Mert az ugye mégsem lehet, hogy szabad szemmel alig látható pártok a nyilvánosságban számukra megnyitott térben arról szónokoljanak, kivel miért nem fognak össze, hogy nekik csak XXI. századi pártok kellenek, hogy hallani sem akarnak a szocialistákról, és így tovább. Nem lehet, hogy itt mindenkinek ekkora egója legyen, miközben az ország demokratikus rendszere szétzilálva, a közös pénzünk ellopva, a média kilencven százaléka elrabolva, és amit a jövő ígér, még ennél is rosszabb.

A demokratikus kulisszák mögötti Fidesz-építkezés zavartalanul folyik, nem befolyásolja őket az a néhány gyenge hang, amely itthon hallható – már a civilszervezetek is a tökéletes bénultság állapotába jutottak -, ami pedig külföldről érkezik, arra fittyet hány a magyar kormány. A brüsszeli intések, akár a csütörtöki döntések, mind-mind csak felerősítik Orbán és az ő magyar hangjainak agresszív megszólalásait. Pontosan tudják, hogy mire a fenyegetésekből, eljárásokból bármi lehetne, ők már árkon, bokron túl lesznek, azaz már régen megnyerték a 2018-as választásokat is, nyugodtan machinálhatnak tovább a paraván mögött. Mit a paraván mögött: ma már a trambulin tetejéről történik minden, jól láthatóan, nem összetéveszthetően. A kormány könyörtelen precizitással használja az általa megszállt állami szervezeteket, készít ki általuk embereket, szervezeteket, és a mi ellenzékinek nevezett pártjaink eltartott kisujjal papolnak, nem is tudom, miről. Leginkább a saját oldalukon álló, szintén eltartott kisujjú, de velük szemben fellépő, elvileg közös célokért küzdő alakulatokkal szemben.

A 24. órában vagyunk, állítja Karácsony Gergely, úgy is mint közös miniszterelnök-jelölt. Illetve már nem az: eltartott kisujjak lökdösik őt a mélybe. Velünk együtt. És én mégis itt ülök a klaviatúra felett, pedig már rég abba kellett volna hagynom az írást.

Szerző
Németh Péter

Jézuska a cselédlépcsőn

A Monarchia végnapjaiban épült bérházban lakom: van benne cselédlépcső is. A ház az egyik Teleki grófé volt, egész emeletet foglalt el benne, ahol nagy lehetett a vendégjárás. A cipekedő cselédeket, köszörűst, kéményseprőt, üvegest mégsem illett az előkelő látogatók és a jobbfajta bérlők szeme elé ereszteni. Még elvenné az étvágyukat. A cselédlépcső hagyománya továbbélt a két világháború között is. Gyerekkoromat a Délibáb utcai volt Zerkovitz-palotában kialakított egyik lakásban töltöttem. Zerkovitz nemcsak népszerű slágerszerző, (a „Bözsi, ne sírjon”-t ma is halljuk nosztalgiázó műsorokban), hanem építész is volt, természetesnek tarthatta, hogy a cselédeinek szűk, kanyargós hátsó lépcsőt terveztessen. Ha az a bizonyos Bözsi történetesen a cselédlépcsők osztályához tartozott, sírhatott nyugodtan: a kutya sem törődött vele, az urak között tilos volt lábatlankodnia.

A panelek leszoktattak minket a cselédlépcsőről, de igény volna rá. A régi- és újgazdagok ma sem szívesen néznek a szegénység szemébe. De még az épphogy-középosztály sem akar olyan sorsokba botlani, amilyenbe rossz esetben ő is belecsúszhat. Aki bajban van, tegye meg azt a szívességet, hogy nem nagyon mutogatja magát. A kormány is ezt várja el. A diadaljelentéseket szereti, nem a nyomorúság utcai felkiáltójeleit: a hajléktalanok, ételért sorban állók, meleg kabát nélkül didergők látványát. Megpróbálhatna segíteni rajtuk, de ez nem ígér gyors eredményt. Túl sokan vannak. Az Eurostat adatai szerint szegénységben vagy kirekesztettségben él minden negyedik magyar, a gyerekek közül minden harmadik. Egymillióan a reménytelen, öröklődő mélyszegénységben vergődnek. A nyugdíjasok között csak azért jobb az arány, mert a legnyomorultabbak meg sem érik ezt a kort. A munkanélküli ellátás a régi 9 helyett csak 3 hónapig jár (az Unióban mindenütt hosszabb ideig), a Policy Agenda friss kutatása szerint ennél tovább kitartó megtakarítása csak a lakosság harmadának van. Könnyű tehát lezuhanni - a szegények világa nincs olyan messze tőlünk.

Hát kell az a kormánynak, hogy ezen borongjunk ilyenkor, választás előtt? Dehogy kell! Ismerős megoldást választott. A cselédlépcső-modellt. Ami zavarhatna, megijeszthetne, azt lehetőleg nem engedi a szemünk elé. A szegények menjenek máshová, mindegy, hová, zsákfalvakba, nyomortelepekre, lepusztult városi negyedekbe. Ha van nekik, akkor vissza a fűtetlen lakásukba, csak el-el az utunkból! Legyenek máshol, húzzák össze magukat, ne is látszódjanak. A Népszavához jutott el a rendelettervezet híre, amely megtiltaná a közterületen való ételosztást a civileknek, politikai szervezeteknek. Hogy akkor hol, hogyan segítsünk? Már a menekülthullám idején, amikor az állam helyett az állampolgárok munkája és adományai óvtak meg a sokkal nagyobb bajtól, hányszor röhögtek a szemünkbe: ha annyira szereted őket, fogadj be egy tucatot a lakásodba!

Hosszú hallgatás után az egyik államtitkár végül félig-meddig cáfolta a hírt, de majdnem biztos: volt ilyen terv, ám a nagy felháborodás miatt egyelőre nem mertek előállni vele. A jelek szerint helyette az önkormányzatoknak súghattak: nem kell úgy sietni a területhasználati engedélyek kiadásával, és nem is kell feltétlenül ingyen adni őket. Hát nem is sietnek. És több helyen gondolják úgy: ha van pénzük a civileknek – fene a jó dolgukat - saját zsebből megvenni a krumplit és a kolbászt a paprikás krumplihoz, a karácsonyi szaloncukrot az egyre több, sorban álló gyerekes családnak, hát legyen pénzük területfoglalási díjra is.

Pedig az önkéntesek, civil szervezetek nélkül (amelyeket a pécsi polgármester éppen most aposztrofált „Soros-poilip”-nak) itt elszabadulhat a pokol. Az elmúlt hideg télben nélkülük sorra fagytak volna meg az utcán a hajléktalanok, lakásukban a magányos öregek. Sokaknak nem jutott volna még hét végén sem meleg ebéd. A rászorultaknak kabát, sál, sapka. A szegény falvak kicsinyeinek összegyűjtött játék. Az állam mind a két kezét megcsókolhatná az adakozóknak, szervezőknek, ételosztóknak. De nem úgy tűnik, hogy csókra készülne. Inkább haragszik, hogy miattuk sokan beleláthatnak a mély társadalmi szakadékokba. Hogy körülnézhetnek az eldugott cselédlépcsőkön.

A kormány nem most tanulja a cselédlépcső-politikát. Képes volt alaptörvényt módosítani azért, hogy beleírhassa: jogos a hajléktalanok kitiltása a közterületek egy részéről. Jogos az iskolai szegregáció is, ha „nevelő célzatú”. A gyöngyöspatai iskolában pl. a cigány gyerekeket tüntették el szem elől: csak a külön emeletre, a külön (víz nélküli) WC-be tehették be a lábukat, a menzára is külön kellett járniuk, nem keveredhettek a többiekkel.

De hiszen szóltak előre. A belügyminiszter 2010-ben ígérte: „A közterületeket megtisztítjuk… az ország hangulatát rontó személyektől”. A hangulatot és a városképet isten ments elrontani. A kényes ízlésű urak számára a szegénység szociális problémából pusztán esztétikai problémává vált. Ha szegény vagy, vissza a cselédlépcsőre! Reménykedhetsz, hogy a Jézuska majd oda is eltalál. Ha meg nem tiltják neki is.