Egy ember élete

Minden józan gondolkodású embernek egyet kell értenie, hogy a Kertész Imrééhez hasonlóan nagyformátumú és gazdag életművet lehetetlen, s mi több, méltatlan egy szűklátókörű kurzus igényeire leszűkítve értelmezni. A Kertész utókoráról cikket író Urbán Csillának pusztán egyetlen mondata késztet vitára, mely szerint „a holokauszttal nemcsak válságba került a keresztény, humanista, európai értékrend, hanem fel is számolódott”.

A kijelentés első fele igaz: valóban az emberiség történelmének legmélyebb válságát jelentette a holokauszt. Mégsem gondolhatjuk, hogy a keresztény, humanista, európai értékrendet fel tudta volna számolni. Például azért nem, mert a vészterhes időkben is akadtak olyan emberek, akik éppen ennek az értékrendnek az indíttatására saját életüket is kockáztatva próbáltak ellenállni az őrületnek. S itt hivatkozhatunk Hetényi Varga Károly kutatásaira, aki számos publikációt jelentetett meg Kálló Ferenc tábori esperesről, Egyed Antal piarista szerzetesről, Salkaházi Sára szociális testvérről és más, hitvalló keresztényekről, embermentőkről.

Hetényi „Akiket üldöztek az igazságért” címmel könyvet (Ecclesia Könyvkiadó, 1985) is írt erről a mozgalommá ugyan nem növekedett, de mindenképpen példaadó ellenállásról. Hozzájuk hasonló nem-zsidó személyiségeknek állít emléket Jeruzsálemben a Jad Vasem, a Világ Igazai fasor. Napjainkban már férnek el a zsidómentő igazak emlékezetére ültetett fák, ezért kőbe vésve jegyzik fel a neveket. Igaz, még ennek alapján sem mondhatjuk, hogy ez volt a többség. Noha itt nem is lehet számtani mértékegységgel mérni. Inkább annak a szemléletmódnak a felelősségével, amire a Carl Lutz Dob utcai emlékművén olvasható talmudi idézet tanít: „Aki megmenti egy ember életét, az egy egész világot ment meg.”

Ugyanakkor önkritikusan meg kell állapítanunk, hogy a náci-fasiszta ideológiával szemben a keresztény, humanista értékrend gyengének bizonyult: annak erőszakosságát a vészterhes időkben nem tudta megállítani. Az egyéni hősiesség nem volt képes meggátolni az embertelen őrületet. De mégis, amíg voltak és lesznek - akárcsak elenyésző számban is - olyanok, akik az európai értékrend védelmében ellenállást tanúsítanak a kirekesztéssel, a világégést okozó gyűlölettel szemben, addig bízhatunk abban, hogy a humanizmust nem lehet mindenestül felszámolni. Már csak azért sem, mert ugyan késedelmesen, de mégis ez az európai értékrend és humanizmus tudta legyőzni a fasizmust.

Végezetül hozzá kell tennünk, hogy Urbán Csilla megjegyzése eszmetörténeti értelemben is vitatható. Mert a keresztény humanizmusnak és az európai értékrendnek zsidó gyökerei vannak. A judaizmus hagyományvilága, amely Kertész Imre műveiben is hangsúlyosan jelen van, szervesen kapcsolódik a keresztény, humanista, európai értékrendhez. S éppen azért kapcsolódhat hozzá, mert ha nem is kellő mértékben és koronként változó intenzitással, de mindig fennmaradt; megsemmisítőnek látszó vereségei ellenére minden egyébnél életképesebbnek bizonyult.

A közfelfogásban alig, de a vallástudományban annál inkább jelen van az a zsidó gondolkodókat és keresztény-keresztyén teológusokat egyaránt jellemző felismerés, hogy a kereszténység nem az izraelita vallás ellentéte, hanem a folytatása. S a vallási meggyőződés különbözősége nem feledheti a régmúltban gyökerező rokonságot, sőt erős indíttatást nyújt a jelen feladatainak közös erőfeszítéssel történő megoldásához, hogy az emberiség számára elkerülhető legyen a soához hasonló tragédia. Ilyen értelemben inkább azt kell hangsúlyoznunk, hogy Kertész Imre életműve az európai értékrenden túl a keresztény humanizmust is gazdagította.

Hogy Kertész Imre is a zsidóság és a kereszténység egymást gazdagító összefüggésében értelmezte a saját művészetét, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Nobel-díj átvételekor mondott beszédében Pilinszky Jánost idézte.

2017.12.11 07:01

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04