Nem volt unalmas az utóbbi bő egy év a német szociáldemokraták számára. A pártban tavaly ősszel teljes nihil uralkodott, már akkor nagyon tartottak a 2017. szeptemberi parlamenti választástól. Aztán úgy látszott, megtalálták a varázsformulát a bajokra: Martin Schulzot tették meg kancellárjelöltnek. Rég nem látott magasságokba emelkedett az SPD népszerűségi mutatója, februárban-márciusban nem egy olyan felmérés is napvilágot látott, amely szerint a szociáldemokratákra már többen voksolnának, mint az uniópártokra. A lelkesedés napjaiban választották meg száz százalékkal az Európai Parlament volt elnökét a szociáldemokraták élére.
A Schulz-effektus azonban két-három hónap után véget ért, s a pártnál a balul elsült tartományi választások után kénytelenek voltak belátni: egyetlen személy még nem képes arra, hogy megváltoztassa egy politikai erő imázsát. Visszatért a nihil, a szeptemberi szövetségi választáskor sokan már attól tartottak, hogy 20 százalék alá csúsznak. Ez ugyan nem következett be – Schulz talán ennek is köszönhette a túlélést -, a párt azonban így is történelmien gyengén szerepelt.
Martin Schulz úgy vélte, nincs más megoldás, ellenzékben kell megújulni, bár nem derült ki, hogy ezt miként képzeli el. Az ugyanis már a választási kampányban kiderült: magvas gondolatok megfogalmazásával, a jövőbemutató elképzelésekkel még nem lehet meggyőzni a választókat. A párt teljes újraszervezésére lenne szükség. Schulz alighanem egyszerűen abból indult ki: ellenzékben könnyebb politizálni.
S itt sújtott le az atombomba, amire senki sem számított. Kudarcot vallottak a Jamaica-koalíció létrehozására tett erőfeszítések, így egyedül az SPD-n múlik, lesz-e előrehozott választás, vagy sem. Schulznak, aki addig határozottan az ellenzékiség mellett kardoskodott, be kellett ismernie: az idő előtti voksolással ők is csak veszíthetnek. Így aztán ezért egyik napról a másikra megváltoztatta a véleményét, és már az uniópártokkal való együttműködés mellett foglalt állást.
A szorult helyzetből nem tudott kievickélni az SPD szombaton zárult kongresszusán sem. A párt megosztott, a Schulz-varázs kihunyt, ezúttal már csak 81,9 százalékkal választották újra elnöknek, ami egyre növekvő bizalmi válságot jelez. Schulz azonban most sem hozott határozott, egyértelmű döntést, ezúttal is kivár. A küldöttek ugyan támogatták, hogy „eredményes tárgyalásokra” törekednek az uniópártokkal az új koalícióról, a végső döntés azonban nem született meg. A CDU/CSU-val folytatott tárgyalások után ugyanis rendkívüli kongresszust hívnak össze, amely értékeli a kormányzati megállapodást, majd a teljes tagság véleményét is kikérik. Ez a folyamat még hosszú hónapokig elhúzódhat.
Schulz ezzel a halogatással előre menekül. Ám az Európa-politika jó ismerőjeként pontosan tudnia kell, hogy az EU szempontjából az idő véges. Májusban már körvonalazódnia kellene, hogyan is nézzen ki az Unió következő hétéves költségvetése, addig pedig stabil kormánynak kellene alakulnia Berlinben. Ez lenne mindannyiunk érdeke.
