Talán még emlékezünk arra a korszakra, amikor a Fidesz, korábbi ígéretei ellenére, továbbá különösebb társadalmi igény és támogatottság hiányában is úgy tartotta, hogy kormányzása sikerének és tartósságának jót tehet egy új alkotmány. Ezért a választási győzelem után azonnal hozzá is kezdett az előkészítéshez. Az alkotmányozásban azonban akadályozta egy zavaró körülmény, egy apróságnak tűnő, ám nagyon is fontos, még 1995-ben felállított parlamenti játékszabály. A Horn-kormány bölcsességét és előrelátását dicsérő alkotmánymódosítás ugyanis előírta, hogy egy új alkotmány előkészítésének szabályairól szóló országgyűlési határozat elfogadásához, vagyis magának az alkotmányozásnak az érdemi előkészítéséhez az országgyűlési képviselők négyötödének szavazata szükséges.
Nos, ennek a „mákszemnyi” akadálynak az eltüntetése simán ment: 2010 júniusában az Országgyűlés a jobboldal (Fidesz-KDNP) kétharmados többségével törölte az Alkotmányból a (szerinte egyébként nem is létező!) fenti szabályt, és ezzel megnyílt az út az új alkotmányhoz (alaptörvényhez), s mindahhoz, ami azóta bekövetkezett, vagyis a jogállam módszeres felszámolásához.
Ha nem csal meg az emlékezetünk, a szóban forgó rendelkezés szemétbe hajításával kapcsolatosan az ellenzéki oldalon volt ugyan néminemű morgolódás, fejcsóválás, de lényegében minden párt belenyugodott az adott helyzetbe, nem került sor semmiféle jogi kifogásra, nem voltak alkotmánybírósági beadványok, tüntetésekről már nem is beszélve. Pedig nyilvánvalóan ez volt az a durva lépés, amit a demokrácia módszeres eltüntetése kezdetének kell neveznünk. Az ellenzéki passzivitás fő oka pedig kétségtelenül az lehetett, hogy az akkori ellenzéki politikusok nem fogták fel a Fidesz lépésének lehetséges következményeit, és legvéresebb rémálmaikban sem tudták elképzelni azt, ami a NER kiépítésével később bekövetkezett.
A Fidesz-kormány 2010-ben természetesen jogi érvelést is illesztett törvénysértő lépéséhez, nevezetesen azt állította, hogy az említett, négyötödös jogi korlátot felállító jogszabály már 1998-ban, magától érvényességét vesztette, hiszen az Alkotmányt módosító, 1995. évi XLIV. törvény hatályát az akkori parlament csak eleve az 1998-as választásokig terjesztette ki. Nem is kellene tulajdonképpen hatályon kívül helyezni, ezt csak a jogbiztonság miatt szíveskednek megtenni.
A valóságban a Fidesz érvelése teljességgel hamis és félrevezető volt. Az Alkotmányt 1995-ben módosító törvény ugyanis két paragrafust foglalt magában, az első vezette be a négyötödös többséget igénylő szabályt, a második, technikai rendelkezés pedig hatályon kívül is helyezte magát a módosító törvényt. Az alapvető jogtechnikai elvek – és a józan ész – szerint viszont ez (a szaknyelvben suicid clausulának, öngyilkos záradéknak nevezett) paragrafus nem az Alkotmány módosítását helyezte hatályon kívül, hanem – teljesen magától értetődő módon – a módosító szöveg saját „létezését”, hogy ne okozzon egy kiemelten fontos törvényen (az Alkotmányon) belül értelmezési zűrzavart. A gyakran alkalmazott jogi megoldás azonban nem eredményezte, nem is eredményezhette a módosított törvény, esetünkben az Alkotmány idevágó lényegi szakaszának érvénytelenítését. Az a körülmény pedig, hogy 2010 júniusában a kormányzó párt – a saját érvelése ellenére – mégis szükségét érezte a hivatkozott szabály eltüntetésének, minden kétséget kizáróan azt bizonyította be, hogy a Fidesz-kormány tisztában volt állításának hamisságával, és biztos, ami biztos alapon jogilag száz százalékosan kész helyzetet akart teremteni. Vagyis a rosszhiszemű joggyakorlás minősített esetéről volt szó. Mindezek alapján egyértelműen kijelenthetjük, hogy az említett szabály egészen a 2010-ben megszavazott fideszes alaptörvény hatályba lépéséig érvényben volt, és alapvető korlátot szabott (volna) a törvénytelen alkotmányozási szándékoknak.
A Fidesz-KDNP kormánya tehát 2010-ben mindössze kétharmados parlamenti többség birtokában semmisítette meg a cselekvési terét korlátozó négyötödös szabályt, s így a később lezajlott alkotmányozás nemcsak egyszerűen illegitim vagy erkölcstelen, hanem törvénytelen is volt, hiszen egy virtuálisan megnövelt erejű és hatókörű parlamenti többséggel zajlott le. A logikus végkövetkeztetés pedig egyértelmű: a fideszes alaptörvény törvénytelen. A fenti tényből kiindulva pedig kijelenthető az is, hogy az alaptörvényből eredeztetett, valamennyi kétharmados törvény is jogtipró. Ennek okán egy új politikai erőnek pusztán egyszerű parlamenti többsége birtokában is lehetősége lenne a törvényesség helyreállítására, az alaptörvény és folyományai kiiktatására, és az eredeti helyzet visszaállítására. Mi több, ez demokratikus kötelessége is lenne. Természetesen az már újabb dilemma, hogy a bár jogilag teljességgel magától értetődő, ugyanakkor politikailag óriási horderejű, a társadalomban kiemelt kockázatokat is jelentő lépések meghozatala milyen mértékű ellenállást válthat ki, és ez hogyan kezelhető. Egy azonban bizonyos: minden jogi és erkölcsi föltétel adott ennek a lépésnek a megtételére.
Ami pedig a továbbiakat illeti, a jogállam visszaállítása után a győztes politikai elit távolról sem lebecsülendő problémával találná magát szemben. Az alapdilemma azzal függ össze, hogy a NER eltakarítása után mi lehet a biztosíték arra, hogy a szomorú emlékű jogtiprások sorozata, a demokrácia leépítése nem ismétlődik meg a jövőben. Mindenesetre célszerű volna stabilabbá tenni, továbbá egyes pontjain nyilván korszerűsíteni is az éppen visszaállított, liberális demokráciát leíró alkotmányt, ahhoz viszont – ahogyan korábban láttuk – négyötödös parlamenti többségre volna szükség. Ennek a többségnek a biztosítása után érdemes volna az 1989. évinél jóval erősebb garanciákat beépíteni az alkotmány védelmében, többek között fenntartani a módosításhoz szükséges négyötödös többség követelményét, előírni a népszavazással történő megerősítést, vagy akár – német mintára – bevezetni egyfajta „örökkévalóság-klauzulát” néhány kiemelt alapérték vonatkozásában.
Nem egyszerű tehát a helyzet. Hajrá ellenzék, hajrá magyarok!
