A dupla bemutató koreográfiája a belga-vietnami Quan Bui Ngoc és az egyik legkozmopolitább, számos kinti társulatban megfordult táncosunk, Varga Csaba munkája volt. Őt itthon az Y-generációs kortársak individualitást és önkifejezést ünneplő előadásaiból ismerhetjük, mint virtuóz és kreatív (szóló)táncost, így izgalmas meglepetést okozott azzal, hogy egy formailag kötöttebb, egyéniségek helyett a közösségben és az együttmozgás szinergiáiban gondolkodó koreográfiával debütált, From Helix to Vortex címmel.
Az öt táncos (Egyed Bea, Jessica Simet, Csuzi Márton, Keresztes Patrik és Rusu Andor) szürke-fekete uniformisban mozog az aranymetszés-pontosságú térformákban, egymáshoz szorosan kapcsolódva, akár a molekulák a DNS-spirálban. A testek – különösen az akrobatikus elemekben – úgy tartják egymást, mint a gravitációval dacoló egyensúlykövek. A koreográfia kompakt és cicomáktól mentes, mégis több formai játéknál: emberi makrokozmoszt modellez, melyben az együttműködés lehet példás vagy gátolt, és minden kölcsönhatás új minőséget ír a közöshöz. Ám míg a molekulák a természetben végzik a dolgukat, az ember részéről döntés és vágy szükséges ahhoz, hogy alárendelje magát a csoportérdeknek – e tekintetben Varga optimista, táncosait a közös harmónia felé vezeti.
Quan Bui Ngoc Blurry című alkotása jobban kibillent a komfortzónából, noha kockázatos a táncosok arcára koreográfiát írni, mert még a Száll a kakukk fészkére juthat a nézők eszébe a homályt kifejezni próbáló, zavaros tekintetekről. Pedig a blur mindannyiunk számára ismerős tudat- és létállapot, a határvonalak elmosódása, a fontos és lényegtelen információk egyidejű túláradása miatti fókuszvesztés. A festészetben régóta ismert, da Vinci sfumato-technikájától a blurt központi motívummá emelő Gerhard Richterig és Szűcs Attiláig, de máig nyitott kérdés, hogyan lehet ezt testeken és koreográfiában megjeleníteni.
Ingerek szintjén megkapjuk az inváziót, ám a mozgásban és a kiáltásokban megjelenő agresszivitás nem elaltatja, hanem felriasztja az érzékeket. Az akadozó, töredékes mozdulatok, a testkontúrokat feloldó bézs jelmezek egyszerre túl soknak és túl kevésnek érződnek. Leginkább Keresztes Patrik képes megközelíteni a blur-minőséget mikrorezdülésekkel operáló szólóiban, mintha egy kolibri szabad szemmel nem is követhető szárnycsapásait figyelnénk.