Tavaly attól tartottunk – bár akadt itthon, aki ezt már előre lelkesen ünnepelte –, hogy 2017 az illiberalizmus éve lesz. Nem lett az, de a populista veszély nem múlt el. Az osztrák kormány hétfői beiktatásával, már semmi sem mentheti meg az Európai Uniót attól, hogy ne kerüljön egyik kormányába egy olyan párt, amely korábban nyíltan Európa-ellenes szólamokat hirdetett. Jövő év márciusában olasz parlamenti választást rendeznek, s ha a jobboldal valóban képes az összefogásra, és 35 százalék feletti eredményt ér el, akkor az Osztrák Szabadságpártnál is EU-ellenesebb Északi Liga is bekerülhet a kabinetbe. S akkor még nem is beszéltünk arról, mennyire bizonytalan a helyzet Németországban, ahol ugyan hamarosan megkezdődnek majd a nagykoalíciós egyeztetések, de az SPD-nél továbbra is erősek azok a hangok, amelyek szerint nem szabad szövetkezni az uniópártokkal. Márpedig ha nem lesz nagykoalíció, akkor előrehozott választás, elhúzódó belpolitikai válság következik.
A német kormány megalakítását nem segítik a bécsi fejlemények, hiszen a nagykoalíció pártjait megosztja az, ami a szomszédnál történt. Achim Post, a német szociáldemokraták frakcióvezetője szerint a „gyújtogató” Orbánnal jobbra tart az osztrák tandem Sebastian Kurz osztrák kancellárral és alkancellárjával, Heinz-Christian Strachéval. A CSU ezzel szemben lelkesen ünnepelte az új német kormányt.
Az aggodalom azért nem alaptalan, mert az FPÖ elnöke korábban azt közölte, annyira tetszik neki a visegrádi államok Brüsszellel szembeni küzdelme, hogy legszívesebben hazáját is a V4-ekhez csatlakoztatná. Kurz azonban igyekszik szájkosarat tenni az idegen- és bevándorlásellenes kijelentéseiről ismert Strachéra. A kancellár már a kormányprogram hétvégi ismertetésekor hitet tett az Európai Unió mellett, kiemelte, nem tartanak referendumot Ausztria esetleges EU-ból való kilépéséről. Gesztusértékű az is, hogy első külföldi útja éppen Brüsszelbe vezet. Kurz Berlint is igyekezett megnyugtatni, a Bild című lapnak adott interjúban azt közölte, még szorosabbra akarja vonni a két állam közötti együttműködést.
Arra sem utal semmilyen jel, hogy Kurz fontosabb partnernek tartaná a visegrádiakat, mint akár Brüsszelt, akár Angela Merkeléket, mert eddig egyetlen szóval sem beszélt arról, mennyire lélegzetvisszafojtva várja már az együttműködést a magyar miniszterelnökkel. Kurz pragmatikus politikusnak tűnik, akinek az EU iránti elkötelezettségét egyelőre nem kérdőjelezhetjük meg, a talány inkább az, mennyire lesz képes visszafogni Strachét.
A két párt programja egyértelműen jobboldali, eltörölnék például a menekülteknek járó pénzügyi támogatásokat, ám ha Kurz kijelentéseit vesszük alapul, egyelőre legalábbis, nem kell tartani attól, hogy Bécs a feltörekvő európai populisták fellegvárává váljék. Bízni lehet abban, hogy Európa más államaiban még az erőteljesen jobboldali húrokat pengető politikusok is azt tartják fontosnak, ami országuknak jó, nem hirdetnek harcot Brüsszel és más „ellenfelekkel” szemben, azaz nem csak rövid távú érdekeik szerint cselekednek.
