Néhány évvel ezelőtt az egyik Heves megyei falu általános iskolájának igazgatója mutatta be nekem Mercedeszt, az akkor éppen nyolcadikba készülődő cigány kislányt. „Ő az iskola legjobb tanulója, mondta, az agya valósággal szívja magába a tudást”.
Hat testvérével két szobán osztoztak. Huszonéves apját még soha nem látta munkába menni, legfeljebb a kocsmába, de amikor a mamáról kérdeztem csillogott a szeme. Azt mondta: mindent neki köszönhet. Minden nap megkérdezi, megcsinálta-e a leckét? Beíratta a könyvtárba is, hogy olvasson, ne csak arról tudjon, ami a tankönyvekben van. A mama azt mondta, tanítás után inkább maradjon az iskolában, a tanodában. Ha valamit nem ért, kérdezzen, járjon utána. Tanuljon, hogy más élete lehessen. Gimnáziumba készült, az igazgató elintézte, hogy a közeli városban kollégiumi helyet is kapjon. Az volt az álma, hogy óvónő vagy tanítónő lesz.
Hat év telt el. Arra készültem, hogy a szorgalmas, okos cigány lányról az érvényesülés, a feltörekvés példájaként írok majd.
Amikor most találkoztunk két kis porontyot hozott magával. Az élete megbicsaklott, a gimnázium harmadik osztályából kimaradt. A jegyeivel nem volt baj, jól tanult ott is, csak éppen nem fogadták be. A kollégiumban mindenféle megjegyzést tettek rá, ha valamelyik lánynak eltűnt a körömlakkja, először az ő szekrényét nyittatták ki. Ha a folyosói hűtőszekrényben valaki megdézsmálta a hétvégén hozott hazait, legszívesebben megszagolták volna, nincs-e kolbászszaga. A tanárai között is voltak, akik mindig rosszabb jegyet adtak neki, mint másoknak, mégsem tudták „megfogni”, mert a dolgozatok eredményét nem lehetett letagadni.
Aztán valami történhetett a háttérben. Egy délután véletlenül találkozott a mamával az iskola kapujában. Könnyes volt a szeme. Nem beszélt arról, miért jött be a városba, kivel találkozott, mit mondtak neki, de azon a hétvégén nem engedték vissza az iskolába. Azt mondta a mama, otthon van rá szükség. Egy ideig még dédelgette az álmot, hogy egyszer majd mégis csak óvónő, vagy tanító lesz, ezért írni, olvasni, számolni tanította a testvéreit, iskolásdit játszottak, amikor hazajöttek. De egy idő után belefáradt. Az álom elszállt, neki fel kellett ébrednie.
Férjhez adták annak rendje-módja szerint egy jóravaló cigány fiúhoz. Nem iszik, nem bántja, dolgozni jár, minden munkát elvállal, hogy mindenük meglegyen. Albérletet is kaptak, nem a cigányszögben, a „magyarok” között. Büszke a takaros portájukra, van a házhoz egy kis kert, ahol megterem a zöldség, a burgonya, néhány tyúk is kapirgál az udvarukon.
Most klubot szervez a vele egykorú cigány asszonyoknak. Írni tanítja azokat, akik írástudatlanul maradtak ki az iskolából. Segít nekik gazdálkodni, ültetni a ház körül, beosztani a pénzt, hogy a hónap végére is maradjon. Tanítja őket mosni, főzni, takarítani. Mese-délutánokat tart a lurkóknak, akik korábban dologtalanul lófráltak az utcán. Elégedett az életével, mondja. Megbékélt a sorsával.
Innen nézve talán rendjén is volna. Csak az az álom, az legalább megvalósulhatott volna...