Előfizetés

Innen nézve - Mercedesz tovatűnt álma

Néhány évvel ezelőtt az egyik Heves megyei falu általános iskolájának igazgatója mutatta be nekem Mercedeszt, az akkor éppen nyolcadikba készülődő cigány kislányt. „Ő az iskola legjobb tanulója, mondta, az agya valósággal szívja magába a tudást”.

Hat testvérével két szobán osztoztak. Huszonéves apját még soha nem látta munkába menni, legfeljebb a kocsmába, de amikor a mamáról kérdeztem csillogott a szeme. Azt mondta: mindent neki köszönhet. Minden nap megkérdezi, megcsinálta-e a leckét? Beíratta a könyvtárba is, hogy olvasson, ne csak arról tudjon, ami a tankönyvekben van. A mama azt mondta, tanítás után inkább maradjon az iskolában, a tanodában. Ha valamit nem ért, kérdezzen, járjon utána. Tanuljon, hogy más élete lehessen. Gimnáziumba készült, az igazgató elintézte, hogy a közeli városban kollégiumi helyet is kapjon. Az volt az álma, hogy óvónő vagy tanítónő lesz.

Hat év telt el. Arra készültem, hogy a szorgalmas, okos cigány lányról az érvényesülés, a feltörekvés példájaként írok majd.

Amikor most találkoztunk két kis porontyot hozott magával. Az élete megbicsaklott, a gimnázium harmadik osztályából kimaradt. A jegyeivel nem volt baj, jól tanult ott is, csak éppen nem fogadták be. A kollégiumban mindenféle megjegyzést tettek rá, ha valamelyik lánynak eltűnt a körömlakkja, először az ő szekrényét nyittatták ki. Ha a folyosói hűtőszekrényben valaki megdézsmálta a hétvégén hozott hazait, legszívesebben megszagolták volna, nincs-e kolbászszaga. A tanárai között is voltak, akik mindig rosszabb jegyet adtak neki, mint másoknak, mégsem tudták „megfogni”, mert a dolgozatok eredményét nem lehetett letagadni.

Aztán valami történhetett a háttérben. Egy délután véletlenül találkozott a mamával az iskola kapujában. Könnyes volt a szeme. Nem beszélt arról, miért jött be a városba, kivel találkozott, mit mondtak neki, de azon a hétvégén nem engedték vissza az iskolába. Azt mondta a mama, otthon van rá szükség. Egy ideig még dédelgette az álmot, hogy egyszer majd mégis csak óvónő, vagy tanító lesz, ezért írni, olvasni, számolni tanította a testvéreit, iskolásdit játszottak, amikor hazajöttek. De egy idő után belefáradt. Az álom elszállt, neki fel kellett ébrednie.

Férjhez adták annak rendje-módja szerint egy jóravaló cigány fiúhoz. Nem iszik, nem bántja, dolgozni jár, minden munkát elvállal, hogy mindenük meglegyen. Albérletet is kaptak, nem a cigányszögben, a „magyarok” között. Büszke a takaros portájukra, van a házhoz egy kis kert, ahol megterem a zöldség, a burgonya, néhány tyúk is kapirgál az udvarukon.

Most klubot szervez a vele egykorú cigány asszonyoknak. Írni tanítja azokat, akik írástudatlanul maradtak ki az iskolából. Segít nekik gazdálkodni, ültetni a ház körül, beosztani a pénzt, hogy a hónap végére is maradjon. Tanítja őket mosni, főzni, takarítani. Mese-délutánokat tart a lurkóknak, akik korábban dologtalanul lófráltak az utcán. Elégedett az életével, mondja. Megbékélt a sorsával.

Innen nézve talán rendjén is volna. Csak az az álom, az legalább megvalósulhatott volna...

Az egy százalék csapdája

Száznyolcvannégy képviselő szavazta meg a százkilencvenkilencből (akár önös pártérdekből is), mégis jogelveket sértőnek, antidemokratikusnak tartom azt a friss törvénymódosítást, amely szerint majd vissza kell fizetniük a választásokon az egy százalék alatt maradó pártoknak az állami támogatást. Nem is értem, hogy ezt hogyan szavazhatták meg az ellenzéki pártok is, hiszen antidemokratikus, mert – nem is nagyon burkoltan – megvalósítja a visszamenőlegességet. Hiszen egyetlen kis párt sem tudhatja előre, hogy eléri-e majd azt az 1 százalékot, vagy nem, s hiába költené el szabályosan a pénzt, hiába igazol minden elköltött fillért számlával, rosszul járhat, ha nem szerez hozzá még ugyanannyit, s azt nem tartalékolja az esetleges visszafizetésre.

Azért is antidemokratikus ez a döntés, mert akár csak néhány szavazón is múlhat a küszöb átlépése. Az öt százalék alattiak egyike se kerül be a parlamentbe, mégis egyik mentesül a visszafizetés alól, a másik nem. Továbbá ki is játszható a törvény - ahogyan erről már írtak is -, ha a „kamupárt” mindegyik nevesített vezetője vagyontalan, (például hajléktalan), vagy rokona Kaja Ibrahimnak. A dörzsölt pártok lenyúlhatják a támogatást, a becsületesek nem. Szélsőséges esetben, elvileg, 99 párt is lehetne 1 százalék feletti, de reálisan legfeljebb egy tucat lépheti át a határt, annak ellenére, hogy már 400 felett van a pártok száma. Ezért sokkal tisztességesebb lenne, ha a „vissza a babaruhát” helyett ismét bizonyos számú kopogtatócédula összegyűjtéséhez kötnék az egyének és a pártok választáson való indulását. Ez még a választások lebonyolítását is könnyítené. Mert milyen lesz az a szavazóív, amelyen esetleg negyven párt nevét kell elhelyezni?

Jogos ellenvetés lehetne, hogy a kopogtatócédulák gyűjtéséhez is pénz kell, és máris ott tartunk: mi volt előbb, „a tyúk vagy a tojás”? Ki lehetett volna szűrni az esélytelen indulókat, ha kikötik, hogy mondjuk listánként 50 ezer jelölő cédula a "belépő" a jelenlegi 27x500, azaz az 13 500 aláírás helyett. Ha erre időben gondolnak a törvényhozók, lett volna idő még a választási kampány hivatalos kezdetéig is felkészülni a cédulák gyűjtésére. Ez egy ötmilliós részvétel esetén éppen 1 százalék lenne, ezzel ki is pipálható volna a kritérium. Mert aki a kampány kezdetekor nem tudhat maga mögött 1 százalékot, az ne is ábrándozzon a bejutási küszöb átlépéséről!

Mindez az okfejtés azonban csak a gúzsba kötött gondolat tánca. Hiszen továbbra is az a véleményem, amit a lap május 5-i számában kifejtettem az Esélyt a szavazóknak című írásban: a listás választás a legarányosabb. Az azóta eltelt fél év engem igazol. Semmivel sem került közelebb a demokratikus ellenzék teljes körű összefogásának lehetősége. Nem is kellene erőltetni, ez a hajó már elment. Mára - véleményem szerint - már csak a bojkott lehetősége maradna, de ha az érintett pártok a pozitívumokban sem tudnak megegyezni (az egyéni és a listás jelöltek személyében), akkor miért tudnának megegyezni a lemondásban? Ugyanis azok a pártok, amelyek vállalnák a bojkottot, egyúttal a politizálásért járó anyagi előnyökről is kénytelenek volnának lemondani.

Az Élet és Irodalom november 17-i számában olvasható Tóth Zoltán egész oldalas írása a jelenleg érvényes választási rendszerről, a szerző szép csokorba szedte annak vadvirágait. Ő is a belga listás rendszert nevezi egyértelműen arányosnak, mert ebben a rendszerben nincs semmiféle trükközés, súlyozás, nincs benne - amit lehet ugyan a kormányalakítás feltételének nevezni -, „a győztes mindent visz” igazságtalansága. S ezért is sajnálom, hogy a KOM (Közös Ország Mozgalom) által kidolgozott, s szerintük arányos szisztéma is megtartotta az egyéni körzeteket, még növelve is a számukat. A szavazatok figyelembe vételét, a választás végeredményének megállapítását pedig még a mainál is kevésbé átláthatóan, sokkal bonyolultabban konstruálta meg. A leírtak fényében matolcsiasan megismétlem: bojkott, bojkott, bojkott!

Az idő múlásával párhuzamosan szemmel látható, hogy a demokratikus ellenzéktől az összefogás nem várható el, a bojkott lehetősége fel se merül, mert ellentétes volna a pártérdekekkel. Ezért a bojkott hazafias kötelezettsége a választókra várna, amit persze nem az otthonmaradással, hanem a választáson való részvétellel, a tudatos és demonstratív érvénytelen szavazással teljesíthetnének.

Hajrá, MTK!

Hidegkuti Nándor és Sándor Károly beszélget a Szentek és a Boldogok közötti mennybéli örökrangadó szünetében.

- Hallottad, Csikar, hogy megint győzött a csapatunk?

- Hol játszottunk?

- Albertirsán. Betűzzem?

- Hogyan fért el ott a sok ezer néző?

- Nem volt probléma: állítólag hétszázan voltak.

- És kit győztünk le?

- A Ceglédi Vasutast leléptük a 86. percben szerzett góllal. Magabiztosan vezetjük is a tabellát a Kisvárda előtt.

- Ugye, viccelsz, Öreg! Az MTK a Honvéddal, a Fradival, a Sporting Lisszabonnal szokott játszani sok tízezer néző előtt.

- Az régen volt, Csikarkám. Ma már a profi futball dívik Magyarországon. Üzleti alapra helyezték a sportág élvonalát. A húsz másodosztályú csapat mintegy 4-500 főállású labdarúgót fizet, és a szolgálatukra állított nem kis számú személyzetet. Szakmai igazgatókat, vezető-, segéd- és kapusedzőket, orvosokat, masszőröket, ügyvezető és vezérigazgatókat, technikai vezetőket, szóvivőket, és még sorolhatnám. Ez összesen több mint félezer ember a másodosztályban!

- De ki állja a számlát?

- Jórészt az állam, hogy mégse csapja ki a dolog a biztosítékot, „okosba” oldják meg a támogatást. Az egyébként a költségvetést megillető vállalati adóbevételek egy részét kedvezményesen a fociba "csatornázzák", az állami vállalatoktól elvárják szponzori támogatást, elvárják tőlük, hogy a pályákon értelmetlen reklámokat helyezzenek el, túlárazottan állapítják meg a televíziós közvetítési díjakat, és így tovább.

- Miért nem beszélsz a jegy- és bérletbevételekről, meg a szurkolói csecsebecsék árusításából származó összegekről?

- Ezeket a számokat jobban őrzik a klubok mint a Coca-Cola receptjét a jogtulajdonosok. Az egyik legutóbbi fordulóban a húsz NB II-es "profi csapat" bajnoki mérkőzéseire összesen 3771 néző ment ki. Az átlagos nézőszám a bajnokságban nem éri el a háromszáznyolcvanat. A csúcslétszám 1010 volt, de több helyről nem mertek 100-at meghaladó számot jelenteni. Könnyű ugyanis megszámolni a valóban jelenlévőket.

- Öreg, szövegelsz, szövegelsz, a játék a lényeg, de erről még szót sem szóltál.

- Nem véletlenül. A ceglédiek ellen például jórészt az MTK birtokolta a labdát, ez többnyire azt jelentette, hogy ötletek híján a kék-fehér védők a felező vonalnál hosszadalmasan és háborítatlanul passzolgatták egymásnak a labdát. Ez hamarosan dögunalomba fullasztotta a találkozót. A bunkervédelemre berendezkedett hazaiak csak ütötték-vágták a labdát. Egyszer sem sikerült négy összefüggő átadást hibátlanul végrehajtaniuk. Ennek ellenére csak öt perc hiányzott ahhoz, hogy a biztos NB I-várományos együttesünket megfosszák két ponttól.

- Nándikám, igazad van, itt tényleg nincs semmiféle előrelépés. A mi időnkben azért másképp volt.

- Csikar, ne tegyél elhamarkodott kijelentéseket! Anno a Honvédot a honvédelmi miniszter patronálta, a Dózsa mögött a belügyminiszter állt. A notabilitások az NB I mögött sorjáztak. Ma már a másodosztály két listavezetőjét egy volt és egy aktív miniszter fémjelzi. Az adófőnöknek is van preferáltja. A kormánypárt országos igazgatója elnökli a legnépszerűbb magyar klubot. Nem szólva arról, hogy miniszterelnökünk tárgyiasult szimpátiáját két csapat is sajátjának tudhatja.

- De ugye, mindezek ellenére is: hajrá, MTK!