Legyünk hálásak annak a lusta őszi szombat délutánnak, amikor a 444 szerkesztőjének volt ideje nézelődni a világhálón. Hogy aztán beleakadjon Clifford Stoll amerikai csillagász 1995-ben, a Newsweekben megjelent írásába. Stoll az internetet magasztaló filantróp világ szemébe vágta: Why the Web won't be Nirvana. Hát a web tényleg nem lett a beteljesült üdvösség. Miért is lett volna az? Stoll látta: bárkinek a szavai úgy kerülhetnek ki az online térbe, hogy azokat nem kontrollálta senki, mindenki hangja hallható, azonnal és olcsón. Kakofónia. A technikai szabadságban annyira feloldódott a nyilvánosság korábbi szerkezete, hogy az egoizmus elnyelte a közösségi etikát. Mindenki hall mindenkit, de mindenki kiabál, és amikor mindenki ordít, kevesen figyelnek. Hosszan halásszuk, amit a lényegnek kellene gondolnunk. Néhány hónapja Ev Williams, a Twitter és a Medium alapítója szomorkodott, mekkorát tévedett, amikor azt gondolta: azzal, hogy majd mindenki szabadon cserélhet információt, a világ automatikusan jobb hely lesz. Az internet tönkrement, legyintett. Van abban igazság, amit Williams mond: szorongunk a ránk ömlő, szűretlen információktól, ideológiailag megosztott lesz tőle a társadalom, hajlamosak vagyunk bezárkózni a saját és közvetlen környezetünk véleményének, hangulatának a világába, ahonnan időnként mi is beleüvölthetünk a virtuális mindenségbe. Stoll amúgy azt is kétségbe vonta már 1995-ben, hogy a digitális hálózatok szabadsága demokratikusabbá teszi majd a kormányokat. De miért is lennének azok automatikusan jobbak és demokratikusabbak? Az volna az eszményi világ, ahol senki nem fogja be senki száját, ahol a polgár szabad, de mégsem ficánkol megfoghatatlan "társadalmi kvantumként"? Őrizzük az eszményt és vegyük tudomásul a létezőt.
Milyen társadalom lesz?
A digitális forradalom nem szül jobb és demokratikus politikai rendet. Egy szakadozó, rongyos hálózatban, meghasonlott XX. századi világban kelt életre, de online élesen mutatja, mennyire nem érti valójában egymást a hatalom és a tömeg. A net a piaci kapitalizmus - felmagasztalt, vagy lenézett – keveseknek jól fizető üzleti terméke. Egyelőre a szabadság gyorséttermi kajája, amelynek minősége vitatható, de mind többen jóllaknak vele. Legfeljebb Ortega y Gasset dörzsölhetné a tenyerét: a látható politikai struktúrák alatt feltárul a zsibongó kaotikus "massza", a tömegtársadalom. Struktúrákat keresni ebben a nyilvánosság-káoszban korai, hálózatai elnagyoltak. Annyi mondható, hogy leszűkült véleményeket, hangulatokat, behatárolt csoport-szerveződéseket mutat. Annyi látszik, hogy az új nyilvánosság és a mögötte lévő társadalom szerkezete az eddigi módszerekkel feltérképezhetetlen. De azért ennél már sokkal több is. Barbara F. Walter kaliforniai politológus figyelmeztet: az internet új online mobilizációs stratégiát kínálva társadalmi szervezőerő lett.
A web pedig csak előfutára a ránk törő technológiai forradalomnak. A mesterséges intelligenciának (AI), amelynek algoritmusai teljesen átalakítják az életet a vásárlástól az önvezető autókon, a termelést, a munkaerő-piacot felforgató robotikán át az egészségügyi diagnosztikáig, a génsebészetig. Az okostelefonok pedig - 2021-re a világ lakosságának 60 százaléka használja majd őket - mindenki kezébe elviszik a technológiát. Az AI-val a következő tíz évben megoldódik a hatalmas információtömeg strukturált, biztonságos feldolgozása és tárolása. A kötekedő kérdés már „csak” az: mi lesz a kimaradókkal, milyen felhatalmazással, felelősséggel, ki strukturál, ki dolgoz fel és ki tárol. Ki tömítheti el az új hálózatok vénáit? Ki fogja gyakorolni a társadalmi ellenőrzést? Milyen lesz az a társadalom?
Sok technikai forradalom volt már, amely átmosta a világot, a szövőszéktől, a gőzgéptől, a robbanómotoron át, a futószalagos tömegtermelésig, a nemzetközi szállítmányozás konténerforradalmáig. És a globális telekommunikációig, ami azért fontos, mert élőben, valós időben szembesít mindenkit mindazzal, ami a Földön éppen történik. Az egyéni életek párhuzamos valóságai, egyetlen, globális realitásba olvadnak, amellyel online, interaktívan szembesülünk, anélkül, hogy kimozdulnánk a saját privát létünkből.
Joseph Schumpeter osztrák közgazdász írta le a tőke „teremtő rombolását”. A technikai innováció, ami a kapitalizmus legfőbb belső hajtóereje, nem csak a termelés és a fogyasztás korábbi formáit bontja le és építi állandóan újjá, hanem az emberi viszonyrendszert, értékrendet is. Kíméletlen a közösségi hálózatokkal. A legújabb technikai forradalom a globalizálódó kapitalizmus terméke, amivel messze előrefutott attól a társadalmi berendezkedéstől, amely eddig optimális keretet nyújtott a kiteljesedéséhez. Befellegzett a tőke és a neki anyaölként szolgáló liberális parlamentáris demokrácia kiegyezésének. A szerződés újraírása a korábbi fogalmak szerint lehetetlen. A kapitalizmus kinőtte a neki évtizedekig optimális otthont nyújtó nemzetállami melegházat. Ezért van bajban a jóléti állam európai modellje is.
Szakadozó nyugati minta
A tőke, mint a lázadó kamasz, durva volt. A 80-as években, amikor már látni lehetett, hogy a Nyugat versenytárs nélkül marad, s a „történelem kereke” visszafordul a „létező szocializmus” útjáról, nagyképűen elbízta magát. Addig megzabolázott önzése kiteljesedett, s kikezdte a jóléti nemzetállamok nivelláló akaratát. A társadalmi egyenlőtlenség egyre nőtt, elvezetett a 2008-as válságig, amelynek alapbetegségét – kevesen döntenek, sokan kockáztatnak – hosszú távra nem sikerült orvosolni. Még az esélyegyenlőségre épülő Egyesült Államokban sem tekinthetjük normálisnak, hogy három ember - Bill Gates (Microsoft), Jeff Bezos (Amazon), Warren Buffett (részvénybefektető) - birtokol annyit az anyagi javakból, mint 160 millió polgár. Fél Amerika. Végzetesen szétnyílt az olló a demokrácia mintaállamában, ráadásul hihetetlen tempóban nő a szupergazdagok vagyona. Közben a háztartások ötödének semmije sincs, csak adóssága. Ez már veszélyezteti a demokráciát – állapítja meg az Institute for Policy Studies Milliárdosok Bonanzája című jelentése.
Az európai szegénység elkeserítő, de nem mérhető az afrikaihoz, vagy az ázsiaihoz. A felemelkedő Kelet társadalmi békéjének ingatagságát viszont jól jellemzi, hogy - a Világbank szerint - Kínában és Indonéziában az emberek 90, a Fülöp-szigeteken valamivel több mint 50 százaléka véli úgy, hogy valamit tenni kell a társadalmi egyenlőtlenség növekedése ellen. Pedig ez a régió elképesztő sikereket ért el, amiből a lakosság jelentős része is profitált. Nem eleget és nem mindenki, ám valamivel több mint 500 millió ember vergődött ki a szegénységből (2002-ben 20, ma a lakosság 60 százaléka él a szegénységi küszöb felett) és csatlakozott a korábban igen vékony középosztályhoz. De mi van a lemaradókkal? Akik az informatikai robbanásnak köszönhetően látják, amit korábban nem, amit a termelés, a munkamegosztás, a kereskedelem, a fogyasztás globalizálódásának nyertesei élveznek.
Nem egyszerűen arról van szó, hogy a világ szegényei a nyugati gazdagság szerint akarnak élni. Hanem arról, hogy a nyugati minta maga is szakadozik. Ennek az életmódnak az anyagi forrása a termelés-(manipulált)fogyasztás által pörgetett verseny szülte innováció, ami jelenlegi, természeti erőforrásokat felzabáló formájában katasztrófához vezet. Nemzetállamok közötti összecsapásokhoz a vízért, a nyersanyagokért.
A megoldás? Az interneten azt olvassuk: „Ajánlok egy félelmetesen egyszerű programot: liberális demokrácia és piacgazdaság, ennyi. A többi a polgárok és közösségeik dolga.” Ez az egyszerű program van éppen válságban. 1989-ben Francis Fukuyamát ünnepelték, amikor a kapitalizmus és a liberális demokrácia frigyében meglelte a gazdasági-társadalmi örökmozgót. Azt írta: a liberális demokrácia az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja, a kormányzás végső formája, s mint ilyen, az egyetemes történelem vége lehet. Még a kapitalizmus olyan kritikus elkötelezettje, de korántsem apologétája, mint Kornai János sem gondolt arra, hogy bár a múlt zárt, de a jövő nyitott, nem tagadhatjuk meg legalább az elméleti esélyét egy poszt-kapitalista és poszt-parlamentáris társadalmi hálózat létrejöttének. A kapitalizmus köszöni, jól van, mondják a szabad piac hívei, és még a szociálisan legelkötelezettebbek is úgy gondolják, az amerikai kapitalizmus korrigálni tudja az önmaga okozta társadalmi deformációkat, s még az európai jóléti államokat is újra lehet fogalmazni. Közben elismerik, a globális kihívásokra globális, de legalább „birodalmi”-európai válaszok kellenek. Az Unió lassan ébredt: mire igyekezett volna a szigorítás helyett támogatni, amit a populisták is követeltek, hogy a globalizmus vesztesei is részesüljenek a javakból, addigra jött Donald Trump, a Brexit, a most Németországra váró európai föderalizmus. És jött a "társadalomszervező" nacionalizmus, amely 1914-ben és utána egyszer már szétverte nem csak a szociáldemokráciát, hanem a globalizálódó világot is.
Kanti dilemmák
Nem csupán a nemzetállami szuverenitást hirdető nacionalista populisták megerősödéséről van szó, akik fülelve a globalizmus veszteseinek hangját, éppen becsusszannak a „teremtő rombolás” átmeneti társadalmi hézagjaiba. Dani Rodrik, a Harvard professzora, a globalizmus kritikusa írja: piacgazdaság van demokrácia nélkül, de demokrácia nincs piacgazdaság nélkül, márpedig a piacgazdasághoz nemzetállamra van szükség. Szerinte a nemzetállamok meghaladását hirdetők a nyugati demokráciát sodorják veszélybe, mert a kapitalizmus a nemzetállamra épül, a hiperglobalizáció pedig megsemmisüléssel fenyegeti. A piac ugyanis szabályozásra, és ezért nem piaci alapon szerveződő intézmények közreműködésére szorul. Minden jól működő piac mögött ilyen intézmények hálózata áll, s ezek létfontosságú funkciókat látnak el: a magatartás szabályozását, a jövedelmek újraelosztását, a pénzügyi stabilitást és a konfliktusok kezelését. Ezek lényegében nemzetállami szervezetek.
Első pillantásra igaza van. Annyira eltérőek az Egyesült Államok, Japán, Európa demokráciái, nem beszélve Indiáról, vagy éppen Kínáról, hogy lehetetlennek tűnik: globális kormányzati szervezetek tartsák kordában a globális tőkét. A harvardi professzor nem újszülött. A szlovén Slavoj Zizek a kétszáz éves Kantot idézi: transznacionális jogrendre lenne szükség, miközben strukturálisan lehetetlen a globális kapitalista rendnek megfelelő globális politikai rendet találni. A globális piacgazdaság ugyanis nem szervezhető meg közvetlenül liberális demokráciaként (az egész világon megszervezett választásokkal).
A már csak félig virtuális forrongó „massza” hangja arra figyelmeztet, hogy az eddigi társadalomszervezési gyakorlatok lassan kimúlnak. A nemzetállami liberális demokráciáknak tényleg végük van. Feloldódtak a korábbi osztálystruktúrák, a baloldal és a liberalizmus emberjogi értékei beépültek a hálózatokba. A tömeg nagyobb és közvetlen részvételt akar a közösség ügyeinek intézésében. Senkit ne tévesszen meg az érdektelenség. Az nem a társadalmi részvételnek, hanem a politikai kereteknek szól. A múlt századi bal-jobb ellentétnek, annak, hogy e kettő váltógazdasága képtelen kezelni az új világ ellentmondásait. Ami a baloldalt illeti - Zizek szerint, aki ma meg akarja menteni a jóléti állam magvát -: le kell mondania a XX. századi szociáldemokrácia iránti nosztalgiáról. Az áttérés a globális gazdaságra fájdalmas lemondásokkal, kisebb biztonsággal, kevesebb garantált szociális gondoskodással jár. Ami pedig a jobboldalt illeti: a népnek közvetlenül társulásokká kellene szerveződnie, ahelyett, hogy mások beszélnek helyette.
Az autoriter társadalomszervezés Nyugaton zsákutca. Magyarországon is valami más kell. Egy másfajta egyensúly a globális piacra termelő, onnan fogyasztó, autonóm, digitalizált, közösségi ember és az egoista tőke között. Egy másfajta politikai hálózat. Képesek vagyunk-e a kapitalizmust és a liberális demokráciát a rendszer kettősségéből kilépve, kívülről kritikailag szemlélni, megértve, hogy az nem a történelem végső kerete. Képesek vagyunk-e megszervezni egy új demokráciát?
