Saját pénze, árfolyama és vására is van a majd 20 százalékos munkanélküliséggel küzdő Borsod megyei Felsődobsza általános iskolájának. Garas jár a diákoknak a pluszmunkáért, a pénzből pedig az iskolának küldött adományokból rendezett piacon vásárolhatnak a gyerekek. Ezzel a különleges programmal próbálják motiválni, célok kitűzésére késztetni, a pénzügyi ismeretek alapjaira megtanítani és persze sikerélményhez juttatni a hátrányos helyzetű diákokat, akik közül sokan még soha életükben nem kaptak zsebpénzt.
– Hatszázhetvenöt garas!
Gondolkodás nélkül vágja rá a Borsod megyei Felsődobsza általános iskolájának negyedik osztályos cserfes tanulója, Edina, hogy hány garasa van éppen. Fejből tudja a számot, hogyne tudná, hiszen talán óránként is átnyálazza a padján sorakozó papírpénzeket, nehogy valami tévedés essék.
– Anyának veszek belőle ajándékot, erre spóroltam egész évben! Nemrég 100 garast kaptam, amiért a tankerületi versenyen szavaltam, és hatodik lettem – csacsog büszkén az ügyvédnek készülő kislány, de aztán kiböki, azért magának is kinézett valamit. – Van egy kis robot, azt nagyon szeretném!
A két padsorral odébb ülő, halk szavú Marika már túl is van a vásárláson: egy karácsonyi díszt vett ajándékba szüleinek. Félénk mondataiból kiderül: még soha sem volt pénze, ez az első ajándék, amit maga vásárolhatott. Ráadásul családjukban eddig legfeljebb néhány szaloncukor volt a fán, most karácsonykor lesz először dísz is a fenyőn, épp az a zöld gömb, amiért ő dolgozott meg.
Edina és Marika után a többiek is elbüszkélkednek vagyonukkal meg terveikkel. Csillogó szemekkel mesélnek, 81, 200, vagy épp 500 garasukról, de nem csak ez a közös a beszámolókban: egy gyerek sem akad, aki ne szüleire, testvéreire gondolna először, s ne várná izgatottan, hogy végre ő ajándékozhasson.
Nem kis büszkeséggel hallgatja őket a tanítójuk, Czabányi Attila, de szerényen csak annyit jegyez meg:
– Úgy látszik, beváltak a garasok.
A "garasos" szisztéma önmagában példaértékű és sikeres modell, de Czabányi Attila máris további kiegészítő projekteken töri a fejét. Szeretne például egy olyan vetélkedősorozatot elindítani, amelyen a legkülönfélébb területeken mérhetik össze tudásukat, képességeiket a gyerekek. Ez szerinte azért lenne hasznos, mert a nehéz sorsú gyerekeknek különösen nagy szükségük van a sikerélményre, amit a pedagógusok egy kicsit elő is segíthetnek.
Például azzal, ha a megszokott vetélkedők kereteit tágítva olyan kategóriákat is kijelölnek, amelyekben a szépen íróktól kezdve a breaktáncosokon át, egészen a célba dobásban jeleskedő gyerekekig mindenki sikeres lehet. A tanító további tervei között szerepel a „Törj ki! - Te is lehetsz példakép” program, amelynek keretében a diákok olyan felnőttekkel találkozhatnának, akik egészen mélyről indulva értek el kemény munkával és kitartással sikereket.
Minden azzal kezdődött, hogy Czabányi Attila hosszú évek után feladta rendezvényszervező vállalkozását, visszatért a pedagógusi pályához, és a Miskolctól úgy harminc kilométerre fekvő Felsődobszán, a Bárczay Gábor Általános Iskolában újra tanítani kezdett. Merthogy ekkor ütött szöget a fejébe a gondolat: a vállalkozói évei alatt összegyűlt rengeteg kisebb-nagyobb céges ajándéktárgy, toll, jegyzetfüzet, baseball-sapka, ragasztó, ami másutt talán senkinek sem kellene, ebben az iskolában könnyen pedagógiai eszközzé tehető. Itt ugyanis még egy „filléres” golyóstoll is nagy értéknek számít.
– Nyolcvanöt gyerek jár az iskolába, közülük nyolcvannégyen szociálisan hátrányos helyzetűek, 29 családban a szülők az általános iskolát sem végezték el – jelzi az intézmény igazgatója, Csoltó Lajos, hogy a mára teljesen felújított, családias hangulatú, mindössze hét főállású pedagógussal működő iskolába szinte kivétel nélkül rendkívül nehéz körülmények között felnövő diákok járnak.
Noha a gyerekek már a legapróbb holminak is örülnek, Czabányi Attila úgy gondolta, ez még nem ok arra, hogy „csak úgy” ajándékokat osztogassanak nekik. Kidolgozott ezért egy rendszert, ami az iskolai pénzen, a garason alapszik. A gyerekek az iskola névadója után elnevezett Bárczay garasokat kaphatnak a kötelezettségeiken túlmutató teljesítményért: ha segítenek a takarító néni munkájában, szemetet szednek az udvaron, önként jelentkeznek versmondásra, vagy épp a falu nyugdíjas körének tartanak előadást. Mindennek pontos ára van: az aulában kifüggesztett táblázat és a „szokásjog” alapján tudható, hogy az udvari szemétszedés 3-5 garast, az iskolai fellépés 30-at, a tankerületi szavalóverseny 50-100-at ér. A „pénzt” aztán a garas-vásáron lehet beváltani, amelyet minden hónapban megtartanak, s ahol a felsősök az eladók. A „piacon” egy notesz 20, egy toll 25 garasba kerül, a legdrágább holmik közé tartozó bőr focilabdáért már 700-at kérnek.
Mint azt a tanító elmondja, a programmal többféle célja volt. Egyfelől motiválni akarta a gyerekeket, hogy megértsék, kifizetődő küzdeni, jónak és kitartónak lenni. És persze fontos az is, hogy pénzügyi tudatosságra neveli őket a modell.
– A legtöbb gyerek legfeljebb nagy ritkán kap zsebpénzt, s többen vannak, akiknek még soha nem volt saját pénzük. Mivel a játékbankóknak az iskolában valódi értéke van, ez segíthet nekik megtanulni a legfontosabbakat a pénzügyekről. Ami már csak azért is fontos, mert a gyerekek egy része nem lát jó példát otthon – utal Czabányi Attila arra, hogy sok családban nem csak azért ürül ki a hónap elején gyorsan a kassza, mert eleve kevés van benne, hanem azért is, mert a szülők nem ismerik a beosztást.
Az már csak a program elindítása után derült ki a tanárok számára, hogy a "garasos" modell sok más előnnyel is jár. A pedagógusok például meglepve vették észre, hogy a diákok feltűnően vigyáznak azokra a holmikra, amiket saját pénzükből vettek, és különös tiszteletben tartják társaik szerzeményeit. Örömmel konstatálhatták azt is, hogy sokan már előre kinézik maguknak, mit szeretnének megvenni, és arra gyűjtenek, vagyis fontos pedagógiai feladat válik valóra: a gyerekek konkrét célokat tűznek ki maguk elé, és hajlandóak áldozni azok eléréséért. Mindeközben – említi meg Csoltó Lajos és Czabányi Attila is – megható esetek sorát köszönhetik a programnak:
– Nagyon készültek például a gyerekek az anyák napjára, és boldogan adták át az ajándékokat, amikért maguk dolgoztak meg. De volt, hogy hat-hét roma fiú állt össze, bedobták a közösbe garasaikat, vettek egy bőrfocit, amit azóta is együtt rúgnak. És bár a garast elsősorban a hatodikig gyűjtik a gyerekek, mert a nagyok körében már nem menő, egy nyolcadikos kislány titokban spórolt össze annyi pénzt, hogy anyukájának vehessen egy képkeretet.
A garasokból megvehető portéka kezdetben csak Czabányi Attila saját, „vállalkozói gyűjteményéből” állt össze. Azóta azonban a tanító cégek sorát kereste meg, hogy tudnának-e kisebb-nagyobb ajándékokat küldeni az iskolának, amiket aztán „eladhatnak” a garas-vásáron. Felajánlásokból pedig nincs hiány – olyannyira, hogy ma már kezd szűkös lenni az iskolai raktárhelyiség, a karácsonyi vásár előtt alig-alig férnek el a dobozok. Ennél is többet elárul a visszajelzésekről az egyik adományozó, egy ismert cég levele: „Példamutatónak tartjuk, hogy egy kihívásokkal teli térségben működő tantestület, túlmutatva a mindennapi feladatain, külön fejlesztőprogramok megvalósításán fáradozik, valamint, hogy a szegénységből való kitörést a munka értékének tudatosításával segíti.”
Az ajándékokra és a levelekre az iskola kivétel nélkül köszönő levelet küld, egy olyan képeslapot, amelyen a diákok fényképei láthatók. A lapot minden esetben a gyerekek írják, címzik meg – persze, önként és garasért.
