Az olvasón múlik, hogyan érti a címet. Gúnyosan, tárgyilagosan vagy elismerően. A Népszava újságírói és néhány régi barát megpróbálta hideg fejjel, de nem érzelemmentesen áttekinteni, hol tart Magyarország. No meg a világ. Egész évben önmagunkat adjuk, mi mást is tehetnénk, most pedig a legendás történetű Szép Szó kétszeresre hizlalt, tizenhat oldalas számában megpróbáljuk összegezni, hol élünk, mit látunk, minek örülünk és mitől borongunk. Leginkább persze borongunk, örömre kevesebb az ok. De élünk, azt írhatjuk, amit valóban gondolunk, és ez manapság nagy szó.
Nagy a világban a kuszaság, néha kakofóniának érezzük a hirtelen ránk szabadult kavalkádot. Megértjük azokat, akiket mindez félelemmel tölt el, de úgy tartjuk, hogy nem érdemes rettegni se a jelentől, se a jövőtől. Igen, vannak kockázatok. Ugyanakkor, ha kérdésként tesszük is föl, de alapvetően bízunk benne, hogy képesek leszünk megszervezni egy új, az eddig ismertnél nem kevésbé élhető, de a kihívásokkal szemben ellenállóbb demokráciát. Úgy általában, Európában és itthon is.
Ennél a lapnál nem meglepő, ha egy szerzőnek Ady Endre jut az eszébe. Az már inkább, hogy a gazdaságról: "Még magasról nézvést / Megvolna az ország, / Werbőczi-utódok / Foldozzák, toldozzák." 2016-ban és 2017-ben is a termelékenység javulásánál jóval gyorsabb volt a bérkiáramlás, ami nyilván nem tartható sokáig. A gazdasági folyamatok legnagyobb nyerteseinek neve kivétel nélkül összefonódik a miniszterelnökkel vagy legalább valamelyik miniszterével. A kisebb nyertesek félnek elkölteni a hozzájuk került pénzt, de a bankokat is elkerülik. Utóbbiak mégis dübörögnek: az uniós támogatásoknak hála felgyorsult a beruházás, és a pénzintézetek ismét megnövelték díjaikat, az ügyfelekre hárított költségeiket. A gazdaság szereplői ugyanakkor tisztában vannak az állandósult bizonytalansággal: a kormány bármikor újabb barátságtalan, piacellenes intézkedésekkel nehezítheti helyzetüket.
Sokszor írtuk, most csak megerősítjük, hogy kórházaink és iskoláink ma rosszabb állapotban vannak, mint nyolc éve. Sajnos ugyanez áll némely egyházunkra is, hiába van rájuk - ellentétben a kórházakkal és az iskolákkal - több pénz. A kulturális élet szereplőinek egy részét is a pénz mozgatja, nem pedig az igazság vagy legalább a szépség keresése. Ahogy a miniszterelnök 2009-ben Kötcsén megígérte, nem bonyolította az életet értékvitákkal: fogta az egész pakkot, és odaadta a cimboráinak, akik ettől nyilván még jobban megszerették.
Ehhez képest a bodrogközi Vissen Dévai Józsefné nyugdíjas védőnő önkéntes segítő csoportot szervez a gyermekeiket nagy szegénységben nevelő asszonyokból. "Mert itt karácsonykor nem azon töprengenek az asszonyok, hogy hány rúd beiglit süssenek, s mennyi káposztát töltsenek meg, hanem azon: lesz-e kenyér, vagy nem lesz". Felsődobszán meg bevezették az általános iskolában a saját bitcoinjukat. Nem számítógép kellett hozzá, hanem ész és szív, szép magyar neve van, garasnak hívják.
Van még sok történetünk, írunk az élőkről és néha egy kicsit a holtakról is. Írunk, amíg lehet, amíg olvassák. Ennyit tudunk.
