Az óvatlanság a mi camera obscuránk. A közpénz (az állam pénze; az adónk; a mi pénzünk) eltüntetésén fáradozó politikusok azt szeretnék, ha nem látnánk semmit, lehetőleg még őket magukat sem – elégedjünk meg azzal, amit a Parlamentből sugároz róluk a köztévé, gondosan ügyelve rá, hogy az utolsó csirkefogó is jelentős államférfiúnak látsszon. Ami máskor történik, az nincs. De ahelyett, hogy ők zárkóznának be valahova a bűnös üzelmeik idejére (vagy őket zárnák be utána, jó alaposan), minket igyekeznek beterelni egy sötét szobába, mint a gondos szülők a gyerekeket a karácsonyi csengőszó előtt.
Most épp a Kósa-család életéről vetítenek nekünk. Nem az előéletükről, bár arról is lenne mit – Kósa Lajosról, Debrecen egykori helytartójáról, a Fidesz volt frakcióvezetőjéről, jelenlegi miniszterről, akinek a hajdú-bihari laboratóriumában kikísérletezték a NER-t a maga hűbéri rendszerével, lenyúlási és visszaosztási rendszerével, média- és káderpolitikájával; meg a famíliáról: mondjuk a korcsolya, a motorok és a luxushajlékok iránti vonzalomról, meg arról, hogy mit meg nem tesznek a polgári Magyarország reprezentánsai a családtagok előrejutása és gyarapodása érdekében –, hanem a mostaniról. A camera obscura csak a jelent mutatja. A Kósa mamát, akinek – miután a közismerten gáláns magyar egészségügyből két évtizede nyugalomba vonult – annyit sikerült a kisnyugdíjából összekuporgatnia, hogy most éppen sertéstelepet vásárol, 82 évesen. Hogy miből tellett valójában a százmilliós értéket képviselő üzemre, az ugyanúgy nincs a falra írva, ahogyan az sem, hogyan sikerült Kósa feleségének hatmillió forintért egy nagyjából 140 milliós eszközállománnyal rendelkező – vagyis papíron és a valóságban is legalább ötven évnyi bruttó átlagfizetéssel egyenértékű – vállalatocskát bezsákolnia, napokkal az ünnepek előtt.
A történet viszont mindig ugyanaz, amikor a mi puritánjaink gazdagodnak. A politikus nem lehet a szerző fél, hiszen neki köztudomásúlag semmije sincs, tehát a szűkebb családban vagy a bizalmasok között terem valaki, akinél a vételár (politikai szívességek sejthető ellenszolgáltatásaként vagy kegyúri adományként) megjelenik. Kósáék esetét annyi különbözteti meg Mészárosékétól, hogy míg Mészáros Lőrinc nem politikus, hanem maga a stróman - neki nem kell bujkálnia, sőt ki van téve a kirakatba: pont az a szerepe, hogy őt nézzük, és ne azt, akinek a pénzt gyűjti –, a Kósa-család még magának gyűjtöget. Látványemberek közbeiktatásával, ahogy mifelénk illik. Hogy miért most, arra csak tippjeink vannak – talán még fontosabb kormányzati megbízatás vár a családfőre, és olyankor már nem lehet –, de nagyon úgy tűnik, hogy valamikor a belátható múltban sok pénz állt a házhoz, amit ideje valahogyan legalizálni, nevesíteni, amíg nem késő.
Nekünk pedig még csak leskelődnünk sem kell: ott csinálják az egészet a kulcslyuk előtt, és a szűk nyíláson beszűrődő fény odarajzolja elénk, a szoba falára minden mozdulatukat. Megfordítva és lekicsinyítve ugyan, de pengeélesen.
