Szorgalmas lány volt, talán a legszorgalmasabb a gimnáziumban. Senki se tudta róla, csak évekkel később, egy osztálytalálkozón derült ki, hogy velünk ellentétben nemcsak a tanulásra kellett odafigyelnie. Módosabb parasztcsaládba született, de ezt a "módot" semmiképp se vessük össze mai módikkal. Ez mindössze annyit jelentett, hogy a templomban első sorban ült a család, egy helyett két marhát tartottak, évente kétszer vágtak disznót, s nem volt gond hétvégente tyúkhúslevest főzni meg csirkepörköltet enni.
A mi Klárink hajnalban kelt minden hétköznap, mert először el kellett látnia az állatokat, s rá volt bízva az is, hogy reggelit adjon korán ébredő dédanyjának: tejbe áztatott kalácsot vagy bundás kenyeret, mikor mire jutott idő. Ő rakta elé az ilyenkor elmaradhatatlan napindítót is, felvizezett vörösbort egy kis cukorral, aztán futhatott, hogy elérje a városba tartó buszt.
Nyakas ember volt az apja, hát még a nagyapja. Népi írókat olvasott, elöljárója volt a presbitériumnak, szigorú, vallásos fegyelemmel nevelte gyerekeit, ezt várta el az unokáitól is. Klári kitűnővel végezte a középiskolát, elsők között vették fel az egyetemre, s elsőként ment férjhez is. Igaz, ebből volt némi ribillió otthon, mert választottja egy lánglelkű szabadelvű, nincstelen munkásfiú volt, a közeli iparvárosból. Ám a mord család, s főként a nagyapa hamar megbocsátott, mert jöttek az unokák szép sorban, lánglelkű, tüzes szemű mind, vasárnaponként anyjukkal ott ültek rendesen libasorban a templomban, miközben apjuk otthon főzte a tyúkhúslevest meg a csirkepörköltet.
Kláriból tanár lett a kis faluban, jó tanár, alapos, lelkiismeretes, olyan, aki miatt később egyetemig jutottak a gyerekek. Lánglelkű, szabadelvű férje előbb a közeli gyárban helyezkedett el, majd levelezőn diplomát szerzett ő is, s szépen haladt felfelé a gyári ranglétrán. Tán még igazgató is lehetett volna belőle, ha nem érkezik küldöttség a faluból, s nem beszélik rá, vállaljon polgármesterséget, mert vele előbbre menne a kis közösség. Igent mondott, egy feltétellel: lánglelkét és szabad elveit nem tagadja sosem, bármilyen idők jönnek, bármerre fordul is a nagypolitika szekere. Így is tett, ciklusokon át, övéi által azóta is mindig újraválasztva. Közben a gyerekek felnőttek, kirepültek, Klári pedig úgy érezte, többre vágyik. Pályázott a közeli városba, egy oktatási központ élére, ahová jó barátja hívta. Megfelelt minden előírásnak és elvárásnak, sőt bőven túl is szárnyalta azokat. "Igazi kincs vagy", mondta neki a barát.
Ugyanő hívta pár héttel később az elutasító hírrel is. "Rendszeridegen." Ezt állapította meg az "átvilágítása" - hogy volt ilyen, arról persze ő nem tudott -, ezt mondta ki róla különösebb indoklás nélkül az a szűk csoport, melynek csápjai szertefonják a megyét.
Ismerte a szót, nagyapja gyakran emlegette egy pohár kadarka felett, elvett földjüket siratva. Milyen szerencse, hogy nagyapa már meghalt, gondolta magában, így nem kell neki elmondani: itt van az "átkos" megint, s rég elfeledett szavak élednek főnixmadárként újra fel.
