A világméretű, dicsőség nélküli ellenforradalom elmaradt. A liberális kapitalista politikai és gazdasági világrend nem omlott össze. A A világméretű, dicsőség nélküli ellenforradalom elmaradt. A liberális kapitalista politikai és gazdasági világrend nem omlott össze. geopolitikai egyensúly a világhatalmak – az Egyesült Államok, Kína, Európa, Oroszország, India, Japán – között hangsúlyokban változott, de nem borult fel. Egy lépéssel távolodtunk az ISIS legyőzésével a terror uralmától. Egy lépéssel közelebb kerültünk az atomháborúhoz a Koreai-félszigeten. A világ erős és elszánt vezetői – Trump, Hszi, Macron és Merkel, Putyin, Modi, Abe - azon igyekeznek, hogy saját kezükbe vegyék országuk, földrészük, a világ dolgát. A világ erős intézményei és érdekcsoportjai korlátozzák az erős vezetőket. Minden megváltozott, hogy az egész ugyanaz maradhasson.
A félelmek és remények éve
A 2016-os év folyamatai azt a rémületet keltették, hogy rövidesen sor kerülhet a fajok, nemzetek, vallások, osztályok, civilizációk vagy akár a nagyhatalmak – választhattunk a rémisztő és a rémisztőbb között – háborújára. A társadalmak mozgásba jöttek. Kialakultak a konfliktushelyzetek. A liberális világrend és alrendszerei, így az európai rendszer egyszerre mutatták a tehetetlenség és a szétesés képét. Volt okunk félni Donald Trumptól és a trumpi Amerikától. Trump és a mögötte álló érdekcsoport nemcsak a demokrata és a republikánus eliteket és a New Deal óta teremtett amerikai liberális rendszert akarta megsemmisíteni, de a II. világháború utáni nemzetközi rendet is. Globális ellenforradalmat szeretett volna véghez vinni a konfliktusos nemzeti érdek alapján.
A 2017-es év bebizonyította, hogy nem a tömegek szülték Trumpot, a brexitereket, Orbánt, hanem az elitek hideg polgárháborúja folyik a tömegek bevonásával. A trumpisták felfogása szerint Amerika Reagan óta rossz célokat tűz maga elé – a „gonosz birodalmaként” megnevezett Szovjetunió, és a „gonosz tengelyeként” kiállított terrorista államok legyőzését - és rossz eszközöket használ: a liberális szabadkereskedelmet, az emberi jogok és a demokrácia terjesztését. Az amerikai nemzeti érdek a kereskedelmi nagyhatalmak – Kína, a Németország vezette EU, Japán – elleni fellépést sürgeti, amelyek manipulációk révén kereskedelmi és fizetési mérleg többletet érnek el Amerikával szemben, s amelyek a maguk javára használják ki a liberális világrendet. Ők vették el az amerikaiak munkáját. Ahogy a brit és a magyar elit egy része szerint Brüsszel felelős mindenért. Ezek az elitek elutasítják a fennálló rendet és káosz-érdekeltek: intézményi és szabályozási káoszban lehet és kell nemzeti/saját érdeket érvényesíteni. Ellenben Kína, a Németország vezette EU, Japán irányító elitjei rend-érdekeltek, mert meggyőződésük szerint a szilárd intézményekkel és a multilaterális megállapodások hálóival lehet és kell a világrendszert, a regionális alrendszereket és az államközi kapcsolatokat építeni, fenntartani.
Tarthattunk attól, hogy újabb, az 1956-os szuezihez és a 2003-as irakihoz hasonló atlanti válság robban ki Amerika és Európa között, hogy Amerika védtelen hagyja Európát. Félhettünk, hogy kereskedelmi háborúk robbannak ki a világban. De az amerikai és a nemzetközi intézményrendszer megállította az ellenforradalmi kísérletet. A kiszámíthatatlan elnök állandó kockázatot jelent - kiléptette Amerikát a párizsi klíma-megállapodásból, a TPP-ből (Trans-Pacific Partnership - a szerk), egyoldalúan Jeruzsálembe helyezte az amerikai követséget -, de a Kongresszus és az adminisztráció viszonylag sikeresen teremtett ellensúlyt Európában az orosz agresszióval szemben, és eddig kezelte a koreai válságot. Nem következett világméretű protekcionista bezárkózás és nem következett be a klíma-egyezmény összeomlása.
Európa példát statuált
Még inkább retteghettünk attól, hogy dominóként dőlnek el egymás után a liberális demokráciák Európában. A menekült-kérdés, a terrorizmus és az adott országok, illetve az EU-n belüli társadalmi egyenlőtlenség együttese radikálisan megnövelte a szélső pártok nacionalista és populista választói táborát, sok „kisnagyembert”, sok-sok „orbánviktort” szült Európában. Ha a Brexit és Trump után bekövetkezik egy európai nagyhatalom eleste, ez az EU széthullásához vezethetett volna, és ennek nemcsak Európára nézve lett volna gyászos következménye, de az egész világra is. A tekintélyi rendszerek összefüggő láncolata, az Európai Unió megrendülése vagy szétesése, az európai államokat súlyos gazdasági és politikai válságba taszíthatta volna. Ám a francia elitnek sikerült megtalálnia Emmanuel Macront, s vele az elnök-, majd a parlamenti választásokon a választók a liberális európai utat erősítették meg. Majd Merkel újraválasztásával és az újabb nagykoalíció valószínűségével újra megszilárdult a francia-német szövetség, amelynek politikai dinamikáját Franciaország, gazdasági erejét Németország adja. Az év végére egyértelművé vált, hogy a francia reformoktól és a német stabilizációtól függ az európai reformok sorsa, ugyanakkor az európai reformok nélkül aligha lehetséges e hatalmak és Európa fenntartható növekedése.
A Macron-Merkel páros az Európai Bizottság segítségével már hozzá is látott, hogy rendezze a britekhez való viszonyt. A briteket, Theresa Mayt a december 15-e előtti két hétben legázolták, az EU tárgyalók érzékeltették, hogy Nagy-Britannia akár megállapodás nélkül is maradhat. Erre May mindenben engedett. Nemcsak lenyelte az 50 milliárd eurós hozzájárulást az EU költségvetéshez, az EU Bíróság joghatóságként való elfogadását és a folyamatosan nyitott határt Észak-Írország és Írország között – tavasszal mindháromról azt állította, hogy soha nem fogja elfogadni -, de bekergették saját csapdájába: a puha Brexitet az EU nem fogadja el, a kemény Brexitet pedig a brit üzleti világ és a közvélemény, illetve a brit parlament. Szinte csak a Brexit visszacsinálása maradt a brit politika számára lehetőségként. Ez Juncker, Tusk és természetesen Merkel és Macron nagy győzelme. Példát statuáltak a briteken: így járhat mindenki, aki populista és nacionalista eszközökkel a liberális Európa ellen föllép. Nem menti meg, nem szabadítja meg se az Egyesült Államok, se Kína, se senki más. Ez a britek második Szueze, 1956 őszén, a szuezi válság idején szembekerültek az eisenhoweri Amerikával, amely brutálisan földre és teljes megadásra kényszerítette őket. Eden kormánya megbukott, majd ezután jelentette ki Dean Acheson, hogy „Nagy-Britannia elvesztette birodalmi szerepét és nem talált helyette mást”. Ha máskor és máshol nem, december 15-én Brüsszelben Orbán Viktor megtanulhatta, hogy kik gyakorolnak és milyen súllyal hatalmat Európában.
Rossz minőségű magyar elit
Kelet-Európa a menekültkérdésben kilengett az autokrata, Európa-szkeptikus egység irányába. Félő volt, hogy összeáll egy egymást támogató, tekintélyelvű lengyel-magyar-cseh-szlovák blokk a periférián a nyugat-európai centrummal szemben. De amint egyértelművé vált, hogy a centrum – a német-francia tengely - az elkövetkező két évben jutalmazza az országokat a centrumba történő bevonással, forrásokkal, intézményekkel, személyi kinevezésekkel, vagy bünteti ezek megvonásával, a kelet-európai országok leváltak egymásról és hasonló versenyt kezdenek futni a centrumba jutásért, mint a kilencvenes évek második felében az EU-ba jutásért. Az EU a britek „megrendszabályozásához” hasonlóan hozzákezdett a lengyelek megfegyelmezéséhez is.
Magyarországon az év elején még remény volt arra, hogy a demokratikus ellenzék megtalálta jelöltjét Botka Lászlóban, és képes lesz összeállni, közös programot, választókerületi jelölteket kiállítani. Őszre ismét előállt a 2013-as mérgező helyzet: az ellenzéki pártok és politikusok nem Orbán, hanem egymás legyőzésében érdekeltek. A szociálliberális és a liberális konzervatív választók, akik 2017 tavaszán Budapesten és a nagyvárosokban a demokratikus ellenzék felé fordultak, az év végére csalódottan és keserűen a bizonytalanok táborába menekültek. Az egyes országok és régiók jövőjét elitjeik minősége dönti el. A jobb minőséget mutató francia és német, észt vagy éppen kínai elit alkalmas arra, hogy kialakítsa országain és régióin belül a súlyok és ellensúlyok, a reformok és a rend egyensúlyát, megkösse a szükséges megállapodásokat. A rossz minőségű magyar politikai, gazdasági és szellemi elit kizárólag az erő, erőszak, konfliktus, megállapodások megbízhatatlansága alapján működik, vezérli az országot vagy nem-létező ellenzéki pártját. 2017 is bizonyította, hogy a pimasz magyar potyautasság az európai forrásokkal, a hazautalásokkal elegendő arra, hogy az ország fenntartható növekedést érjen el, a kormány választókat vásároljon. De bizonyította azt is, hogy ez a pálya sohasem vezet el a fejlett országokhoz, ezen az úton sosem leszünk nyugati országgá.
