Kidobott pénz

Az ember csak kapkodja a fejét, mekkora összegeket tettek zsebre szövetségi kapitányaink. A Sport Plusz azt írta, az októberben menesztett Bernd Storck havi 30 milliót vihetett haza, utóda, Georges Leekens pedig két hónap alatt – úgy, hogy komolyabb dolga nem is volt – ugyanennyit kaszált. Csányi Sándor MLSZ-elnök szerint ezek légből kapott számok és nem volt olyan kapitányunk, aki 10 milliónál többet keresett volna, és különben is, nem is közpénzből fizették őket.

Hogy kinek van igaza, nem tudhatjuk, de nagyjából mindegy is. Megkockáztatjuk ugyanis, hogy bármelyik a futballt szerető honfitársunk irányította volna a szakmai munkát 2017-ben, hasonló eredményeket képes lett volna elérni, mint az ennek alapján „csak” 120 milliót kereső Storck, aki nemzeti tizenegyünkkel képes volt Andorrától és Luxemburgtól is kikapni.

S hogy nem közpénzből fizették? Nyilván így van, ha az MLSZ elnöke ezt állítja, bár a szövetség májusi szakmai beszámolója szerint a központi költségvetésből származó bevétel 2016-ra az előző évi 1,47 milliárd forintról 3,4 milliárdra nőtt. Ennél is fontosabbak a tao-pénzek: az OTP 2016-ban 9,2 milliárdos társasági-adó befizetéssel öregbítette a magyar foci hírnevét. Mellette a mintegy negyedrészt állami tulajdonban lévő Mol a legnagyobb tao-befizető. Ezek alapján is nyilvánvaló, hogy amikor például Leekens fizetését folyósítják, kényesen ügyelnek arra: egyetlen fillér állami pénzt se kapjon.

Kormányzati döntésekkel sosem látott mennyiségű pénzt zúdítottak a magyar labdarúgásba. Ám a számok és az eredmények összehasonlítása alapján egyértelmű: többet ártottak vele, mint használtak. Az MLSZ csak végrehajtója a pénzherdálásnak, a valódi felelősöket a parlament kormányzati frakciójában kell keresni. S e tekintetben csak a jéghegy csúcsa az, hogy az egyes kapitányok mennyit kerestek.

Szerző
2017.12.30 07:07

Légtekerés

Érdekes performanszokat hoznak ki az emberekből a kerékpáros körversenyek. Egyesek a pálya mellett tapsolnak, mások táblákkal üzennek, van, aki beöltözik mesehősnek vagy politikusnak. Egy korábbi Tour de France szakaszon egy kisvárosban a háztetőre ment fel néhány lakó, lefeküdtek kör alakban, és a lábukkal a levegőben tekertek. Ennek első látásra nincs sok értelme, de mivel a mezőnyt helikopterek kísérik, a közvetítéseknek hála érdekes marketingfogás lett belőle.
De vajon megéri-e (és ha igen, kinek) 7,8 milliárdot fizetni azért, hogy 2020-ban Budapestről rajtoljon a Giro d'Italia? A máskor kitartóan rombolt országimázs javítása és néhány tízezer plusz vendégéjszaka mindig jól jön, de gyanítható, hogy a remélt idegenforgalmi profit – legalábbis részben – a hatalom közelében lévő üzleti körök zsebeit hizlalja majd. Nem véletlen, hogy a kormány nagyon tekert a Grande Partenzáért. Az átlagember viszont a lezárásokon és a felhajtáson kívül sok mindent nem fog észrevenni ebből, ahogy a többség a Red Bull Air Race-ből is a repülők zaját és a lezárást érzékelte. Esetükben a haszon nem értelmezhető.
Az aktív Magyarország (aminek kormánybiztosa is van) szerethető hívószó, ahogy a kerékpározás is, 
de sokszor a reménytelennel határos küldetésre indul az, aki ma Budapesten biciklire ül. Még a Nagykörúton se lehet végigtekerni külön kerékpársávon.
 De ahol van ilyen, ott gyakran siralmas az útburkolat állapota, vagy ha mégsem, akkor – ilyen is létezik – az úttest szélén vezetett sáv egyszer csak megszűnik, ha jön egy buszmegálló, és úgy 15-20 méterrel arrébb folytatódik. A kettő között a biciklis felszívódhat vagy légtekerhet, ahogy kedve tartja. Sőt, egyelőre az is nagy kihívással néz szembe, aki biciklivel akar eljutni a fővárosból a Balatonhoz.
Szép eredmény a Giro budapesti rajtja, de a nagy álmok kergetése helyett vagy mellett nagyon kellene néhány olyan fejlesztés, ami a bicikliseknek (is) jó. Hogy ne kelljen a tetőn tekerni, legfeljebb csak akkor, ha jön a helikopter.
2019.04.18 09:00
Frissítve: 2019.04.18 09:34

Sikertörténet

Az elismerés mindig, mindenkinek jól esik. Hát még ha több ezer kilométeres utazás után arathatja le az ember a babérokat. Nem csoda, hogy a Fidesz alelnöke – képletesen – egy rózsaszín felhőn ülve dicsekedett el a rádióhallgatóknak és a tévénézőknek, mennyi jót hallott hazájáról és pártjáról Chilében. Ahol a középen és attól jobbra elhelyezkedő pártokat tömörítő Nemzetközi Demokrata Unió kétnapos kongresszusán vett részt. 
Novák Katalin nem kertelt és nem szerénykedett. Azt mondta, kollégái sikertörténetnek nevezték azt, ami napjainkban Magyarországon van. Egész pontosan a Fidesz három választási győzelmét, mégpedig mindig kétharmaddal, s nem kevésbé a „stabil gazdasági és politikai helyzetet”. Ami egyébként nem csoda. Bizonyára olyan pártképviselők gratuláltak az alelnöknek, akik talán még életükben nem jártak hazánkban, de esetleg elhitték, amit Novák Katalin mondott nekik, netán tudomásukra jutott Orbán Viktor egynémely helyzetértékelése. Ők tehát azt mondják, amit partnerük hallani szeretne.
Az már más kérdés, hogy ezt a – pártok között megszokott - fényezést valóban tovább kell-e adni. Jó, tudjuk, a Fideszé az ország, a képére formálta, az intézményeket mind elfoglalta. Az is érthető, hogy a folyamatos – és az idei választások előtt tovább erősödő – kampányban szükség van a propagandára. De azért arra tekintettel lehetnének, hogy élnek itt még páran, akik egyáltalán nem sikertörténetként élik meg az utóbbi több mint nyolc évet. Akik szerint a demokrácia nem annyira példamutató, amennyire Novák Katalin és párttársai gondolják. Mi több, a hatalom számára – állítólag – szent konzervatív értékeket sem tartják annyira követendőnek.
A messze távolban persze azt mond az ember, amit akar. Ám meggondolhatná, hogy hazatérve érdemes-e úgy tennie, mintha itt is csak távoli szemlélők élnének.
2019.04.18 09:00
Frissítve: 2019.04.18 09:34