Kidobott pénz

Az ember csak kapkodja a fejét, mekkora összegeket tettek zsebre szövetségi kapitányaink. A Sport Plusz azt írta, az októberben menesztett Bernd Storck havi 30 milliót vihetett haza, utóda, Georges Leekens pedig két hónap alatt – úgy, hogy komolyabb dolga nem is volt – ugyanennyit kaszált. Csányi Sándor MLSZ-elnök szerint ezek légből kapott számok és nem volt olyan kapitányunk, aki 10 milliónál többet keresett volna, és különben is, nem is közpénzből fizették őket.

Hogy kinek van igaza, nem tudhatjuk, de nagyjából mindegy is. Megkockáztatjuk ugyanis, hogy bármelyik a futballt szerető honfitársunk irányította volna a szakmai munkát 2017-ben, hasonló eredményeket képes lett volna elérni, mint az ennek alapján „csak” 120 milliót kereső Storck, aki nemzeti tizenegyünkkel képes volt Andorrától és Luxemburgtól is kikapni.

S hogy nem közpénzből fizették? Nyilván így van, ha az MLSZ elnöke ezt állítja, bár a szövetség májusi szakmai beszámolója szerint a központi költségvetésből származó bevétel 2016-ra az előző évi 1,47 milliárd forintról 3,4 milliárdra nőtt. Ennél is fontosabbak a tao-pénzek: az OTP 2016-ban 9,2 milliárdos társasági-adó befizetéssel öregbítette a magyar foci hírnevét. Mellette a mintegy negyedrészt állami tulajdonban lévő Mol a legnagyobb tao-befizető. Ezek alapján is nyilvánvaló, hogy amikor például Leekens fizetését folyósítják, kényesen ügyelnek arra: egyetlen fillér állami pénzt se kapjon.

Kormányzati döntésekkel sosem látott mennyiségű pénzt zúdítottak a magyar labdarúgásba. Ám a számok és az eredmények összehasonlítása alapján egyértelmű: többet ártottak vele, mint használtak. Az MLSZ csak végrehajtója a pénzherdálásnak, a valódi felelősöket a parlament kormányzati frakciójában kell keresni. S e tekintetben csak a jéghegy csúcsa az, hogy az egyes kapitányok mennyit kerestek.

Szerző

Pillantás a kilencedikről - Orbánné jól van

Már most, az első mondatban elárulom, hogy a címnek az égadta világon semmi köze nincs Orbán Viktorhoz, vagy az ő feleségéhez. De még csak Nagy Bandó bocsánatkéréséhez sem. Ha lenne a nyomtatott sajtóban értelme, azt írnám: csak a kattintás miatt írtam ide, pontosan úgy, ahogy mostanság szokás. Szerencsére a print nagyobb lehetőséget nyújt az olvasónak, a manipuláció gyorsabban lelepleződik, a szem azonnal kiszúrja, ha át akarják vágni. Nem így az internet hírösszefoglalója, ahol csak néhány szó, egy mondatrész látható, ami pontosan arra elegendő, hogy félrevezessen, becsapjon. Afféle „Baukó Éva pénzért vetkőzött” típusú megoldás, hogy friss példát is említsek, s ha nem vagyok eléggé elővigyázatos, gyorsan bele is sétálok a csapdába. Pedig – hogy VV Évánál maradjak -, gondolhatnám, hogy a Ripost nem fogja leleplezni a Havas ellenes kormányzati attak címszereplőjét, és mégis: kinyitom, elolvasom, kiderül, hogy csak fotózásra készül a derék hölgy, ezért „dobja le a textilt”…

Visszatérve Orbánnéra: kanyaríthatnám úgy is dolgot, hogy a Macskajáték Orbánnéjáról beszélek, aki ugye szerelmes Viktorba, és csak azért aktualizálom Örkény remekművét, mert közeledik az ősbemutató negyvenhetedik évfordulója, de nem, nem ezért teszem. Valóban arról az őrületről akarok így az év végén szólni, amely teljesen általánossá lett az internetes hírvilágban, ahol immár kötelező arra szerződni, hogy átverjem az olvasót. Továbbmegyek: a mai Magyarországon az átverés lett a fő attrakció, voltaképpen ipari mérteket ölt; méltatlan is a világhálót hibáztatni, amikor például a kormány nagyban játszik, komplett kampányt épít rá. Az idén már két nemzetinek keresztelt konzultációt is piacra dobott, pénzt, energiát nem kímélve; odatette a postaládánkba, szinte kényszerített rá, hogy levelét felbontsuk, elolvassuk. Aztán persze kiderül, hogy válaszunkra nem is kíváncsi, valójában a saját véleményét oktrojálja ránk, nem is nemzeti, nem is konzultáció, csak a címe volt az, hogy rákattanjunk. Ráadásul, amikor pénzről és energiáról beszélünk, nem is az ő pénzéről van szó, neki nincs ilyen; hát micsoda dolog, hogy a tőlünk elvett forintokat használja arra, hogy félrevezessen bennünket. Ehhez képest az Orbánné jól van, vagy Baukó Éva ledobott textilje ártatlan játszadozás, még akkor is, ha a szándéka ugyanaz, mint a kormányé. Simán csak becsap, de nem akarja, hogy gyűlölködjek, és a végén még az igazság is kiderül. A kormány „játékából” nem derül ki, sőt, ha netán olykor lelepleződik, ráerősít, még hazudik is.

Szóval nyugodtan írhatom, hogy Orbánné jól van, ostoba manipuláció az egész, egy káros divathullám része, de nincs benne elvárás, nincs benne – a kattintás növelése érdekén kívül – káros szándék. A kormány viszont úgy növeli a kattintás számot, hogy már azt sem ellenőrizhetem, abban igazat állít-e vagy sem. És feltétlenül azt akarja elérni, hogy azonosuljak vele, különben nemzetietlenné válok. Pedig én hazafi vagyok, és hogy mennyire így van, azt éppen Örkény Orbánnéjának mondatával akarom bizonyítani: „Én itt akarok felfordulni”.

Szerző
Németh Péter

Boldogságügyi miniszter

Attól tartok, nem megyünk semmire a sok BUÉK-ozással. Nincs rend a dologban, csak úgy össze-vissza kívángatjuk a boldog új évet, sehol egy megvalósíthatósági tanulmány egy megbízható fideszes rokontól, még egy kormánybiztos sem koordinál, szerény, de nem megalázó méretű kocsival, jövedelemmel és titkársággal. Kormánybiztos talán nem is volna elég, nálunk is boldogságügyi miniszter kellene. Ilyen funkció több országban létezik. Erre akkor lettem figyelmes, amikor híre jött: az egyik indiai államban éppen körözik a szökésben lévő boldogságügyi minisztert. Azzal gyanúsítják, hogy eltette láb alól egyik politikai ellenfelét. Meg is van a véleményem az ottani fűügyészről, ha egy ilyen bagatell ügyet sem tudott elsikálni a párttársának.

Bhutánban is van boldogságügyi miniszter, az a feladata (de komolyan), hogy kidolgozza az ú.n. „bruttó nemzeti boldogság” mérőszámait. Ebből arra következtetek, hogy van nettó nemzeti boldogság is, csak feltehetőleg ÁFÁ-t kell fizetni utána, amely gyakorlatot nálunk is érdemes volna bevezetni. Bhután első embere egyébként Namgjal Vangcsuk király, jóval kevesebb hatalma van, mint a mi első emberünknek, mert ott alkotmányos monarchia van, vagyis van alkotmány. Viszont Orbán nevét sokkal könnyebb kimondani. tehát mégiscsak nekünk a jobb. A bhutáni király papája 1999-ben a bruttó nemzeti boldogság növelése érdekében engedélyezte az addig tilos tévézést és internetezést. Kicsit aggódott ugyan, hogy ez alááshatja „a hagyományos bhutáni értékeket”, amire mi a hagyományos nemzeti értékek szakértőiként csak bólogatni tudnánk. Remélhetőleg neki is volt pár jó embere, és megbízható kezekbe adta a tévécsatornákat. Különben felesleges hírekkel zaklatnák fel a lakosságot, és a boldogságnak annyi, a bruttónak és a nettónak is.

Vagy itt van az Egyesült Arab Emirség és Venezuela. Náluk is van boldogságügyi miniszter. Eme példák értékéből picit levon, hogy az Emirátusban az illető egy nő, és bűncselekménnyel sem gyanúsítják, vagyis kétséges, hogy nálunk is alkalmasnak minősülne-e a feladatra, Venezuela pedig „a legfőbb szociális boldogság” miniszterének kinevezése óta visszaesett az ENSZ által mért boldogság-rangsorban. Bár ez nem kellene, hogy meglepjen minket. Nálunk is akkor tűnt el 3000 milliárd a nyugdíjkasszákból, amikor végre lett nyugdíjvédelmi megbízottunk.

Venezuela még így is előz minket a 155 ország listáján, amelyet részben objektív adatok (egy főre eső nemzeti jövedelem, egészségben eltöltött életévek átlagos száma), részben az állampolgárok közérzete alapján állítanak össze. Mindenütt 3000 főt kérdeznek meg, baj esetén mennyire számíthat társadalmi támogatásra, szabadnak érzi-e magát fontos döntéseiben, bízik-e ügyei korrupciómentes intézésében. Mi valahol a középmezőnyben járunk, a 74. helyen, mögöttünk a harmadik világ szegény országai, előttünk viszont szinte az egész régiónk, nemcsak Csehország körözött le szemtelenül a 23. helyével, de még Románia és Szerbia is.

Szóval ideje tenni valamit boldogságügyben. Minimum kinevezni egy minisztert. Egyelőre lehet tárca nélküli is, ha nincs pénztárcája, akkor is van mód irányában a hála kifejezésére. Átutalás is van a világon, nemcsak készpénz. Legfelső körökben úgyis inkább strómant tartanak. A miniszter leginkább úgy javíthatja boldogság-indexünket, hogy azonnal megváltoztatja a felmérés szempontjait. A szegények számát is milyen szépen sikerült apasztani, amikor csökkentették a létminimum eléréséhez szükséges jövedelemhatárokat! Az sincs rendjén, hogy mindenféle külföldiek csak úgy kisorsolják 3000 honfitársunkat, és a magyar néplélek misztikumából mit sem értve olyan érzékeny pontokról kutakodnak, mint a korrupció. Erre az egyetlen helyes válasz annak hajtogatása, hogy „boldog karácsonyt!”, ahogy a miniszterelnök úr tette a Parlamentben. A 3000 megbízható személyt majd a boldogságügyi miniszter válogatja ki, nehogy már boldog-boldogtalan felelhessen. Csakis a boldog, és máris rendben lesz a statisztika.

Most már csak az a kérdés, ki legyen a boldogságügyi miniszter. A pénzügyminiszter nem, mert a pénz köztudomásúlag nem boldogít, bár a lakosság egy része úgy véli, hogy de, és képes irigykedni az újgazdagokra illetve újboldogokra. Komoly tapasztalata van viszont a boldogításban az oktatás irányítóinak, akik a „boldogok a lelki szegények” bibliai utalását kissé félreértve iparkodnak, hogy az iskolarendszerből minél több együgyű lélek kerüljön ki. De ha már Biblia, vannak, akik a „kelj fel és járj” boldogító csodájára is képesek, hiszen öt év alatt 180 ezer rokkantat rúgtak ki az ellátásból. És itt van a „Vidám Fiúk” csapata, a sok derűs, boldog percet okozó Matolcsy, Kósa és Németh Szilárd. A nagy poénok pöttyös fenékről, kupakokról, lagziba helikopterező Bulibárókról, a közpénz-jelleg elvesztéséről, „Különsemjénzsolt”-ról. Nem is kell ide boldogságminiszter, van egy egész boldogságfelelős kormányunk.

Akiknek jóvoltából az új évet köszöntő nemzet közvetlenül a köztársasági elnök beszéde után együtt énekelheti Szenes Iván klasszikusát: „A boldogságtól ordítani tudnék!”