A politika mocskos, sáros lábban gyalogol keresztül az életünkön. Lassan ott tartunk, hogy akarva sem tudjuk távol tartani magunkat tőle, ezernyi szállal sző körül minket a pártok csatája, akár egy éhes pók. Alighanem ez az év másról sem szól majd, mint kezdetben az esélyekről, aztán a sikerről vagy a kudarc okáról, majd végül a belátható vagy a beláthatatlan következményekről.
Innen nézve nincs más dolgunk, mint beletörődni. Lehet harcolni, lehet tiltakozni, lehet kétségbeesetten védeni a magánszféránkat – de szélmalomharc. Nem sok esélyt látok a sikerre.
Még a 70-es évek végén Berlinben dolgoztam. Nyugat-Berlinben óhatatlanul kapcsolatba kerültem a különféle hivatalok ilyen-olyan beosztású munkatársaival. „Keletről jött” újságíróként csak csodálni tudtam, hogy mennyire függetlenek a napi politikától az ottani közalkalmazottak. Azonnal bele is szerettem abba a demokráciába, ahol a hivatalban csak aszerint ítélik meg az embereket, hogyan végzik a munkájukat, egy bizonyos szint alatt a pártszimpátia szóba sem kerül. Fájjon a fejük a választási eredmények miatt a főnököknek, a „kisember” legfeljebb abban a kocsmában itta meg a napi sörét, amelyről tudta, hogy az a szívének kedves pártot támogatja a forgalma egy részével. Így mindenki lelkiismerete szerint tette a magáét.
A demokrácia iránti szerelmem ma sem múlt el, csak az a baj, hogy már nem olyan, mint amilyennek megszerettem. Még a kilencvenes években úgy tűnt, jó irányba megyünk. Ki-ki végezte a maga dolgát, a közszolga intézte az elé került aktákat, ha helyettes államtitkárnál, főosztályvezetőnél alacsonyabb beosztásban volt, a kutyát sem érdekelte a pártszimpátiája. És a vállalkozó sem azért volt sikeres vagy sikertelen, mert ehhez vagy ahhoz a szekértáborhoz tartozott. Nem kellett pártszimpátia szerint megválogatnia a barátait, a partnereit, a szerelmét, nem veszítette el a megbízásait pusztán ilyen alapon.
De ez a világ már a múlté. A „fülkeforr” győztesei 2010-ben még a kézbesítőket is elbocsátották a hivatalokban. A köztisztviselők is megkapták a felmondó levelüket, a végkielégítésüket büntető adóval sújtották, aztán kiadták az utasítást: a közszférában senkit sem szabad alkalmazni az „előző rezsim” emberei közül. Ha véletlenül valahol alacsonyabb beosztásban mégis el tudtak helyezkedni, utánuk nyúltak.
A napokban elvált asszony ismerősöm arról panaszkodott, hogy majdnem sikerült partnert találnia, már meg is beszélték az első személyes találkozót az illetővel, akinek jól menő vállalkozása van, de a férfi se szó, se beszéd eltűnt az életéből. Nem írt, nem telefonált, nem válaszolt az sms üzeneteire. Aztán valaki megsúgta neki: az illető a közösségi hálón nyomozott utána, és mert ott baloldali posztokat talált, jobbnak látta „eltűnni”. Féltette a megélhetését.
A méreg az elmúlt három évtized utolsó harmadában került a „szervezetünkbe”, de azóta is bennünk munkál. A bajuszos házelnök azzal fenyeget, ha elveszti a választást a kormánypárt, nyolc évük minden eddigi „eredménye” elvész. Ha megnyerik, a szabadságunk picinyke maradéka veszik el. Választhatunk.
