Valamikor a hetvenes évek közepe táján, amikor rendszeres hangversenylátogatóvá váltam, gyakran lehettem tanúja annak, azok mellett, akik idejében jegyhez jutottak, sokan szeretnének még valamilyen módon bejutni a Zeneakadémia nagytermébe, ha egy-egy külföldi világhírű művész játszott ott. Többször próbáltam magam is győzködni az ajtók nem túl szigorú őreit, engedjenek be, azután ha sikerült, a fal mellett állva, lépcsőn ülve sokadmagammal részese lennem a csodának. Nem volt sok esély, nem lehetett tudni, mikor jön, jön-e még hozzánk egyáltalán a rádióból, lemezekről ismert nagyság, akit az életben legalább egyszer élőben is látni kell.
Akkoriban halottam először Perényi Miklóst is egy középiskolásoknak rendezett hangversenyen. Emlékszem, eltartott egy rövid ideig, míg az a bizonyos csodálatos csellóhang megszólalt, de ezt nem a gyengeség, hanem a művészi alázat jelének véltem. Hogy a világnagyság egy ifjúsági hangversenyt vesz olyan komolyan, hogy az első másodpercekben izguljon azért, a legjobbat nyújtja nekünk is, miközben még küzdenünk sem kellett, hogy bejussuk az estjére. Szerencsére a magyar zeneszerető közönségnek immár több mint hatvan éve lehet része abban, hogy a most január 5-én hetvenedik életévét betöltött Perényi Miklóst rendszeresen hallhatja. Felejthetetlen zenei élményről marad le, aki nincs ott egy-egy koncertjén, de még mindig könnyen pótolhatja a mulasztást. Mert Perényi Miklós játékán nem fogott az idő, a hang még mindig a régi: hol megfoghatatlanul lágy, hol erőteljes, a mélyben lágyan, de határozottan brummogó, a magasban hegedűszerűen szárnyaló, a középfekvésben pedig azt a bizonyos csábító gordonkahangot halljuk, amit költők, írók képzeletét is gyakran ragadta meg.
De ez a megszólalás nem öncélú, tűnhet emberileg bármilyen szerénynek a művész, játéka kifelé, nekünk szól. A péntek este hallott születésnapi koncert Dvořák két kisebb, zenekari kíséretes csellódarabjával indult, a melankolikus hangulatú Az erdő csendjét, és az oldottabb hangvételű Rondót hallhattuk. Ellentmondásos módon, Perényi játékát nagyon is feszült figyelemmel kell kísérnünk. Őt hallgatva, figyelve úgy tűnik, egyszerű a csellózás, sohasem törekszik arra, a zeneszerző, a mű elé tolakodjon a saját személyiségével, de mert minden hang ott és úgy szólal meg, ahogy kell, nem engedhetjük meg magunknak, hogy lemaradjunk valamiről. A két népszerű Dvořák művet pedig nem a szerző sokat játszott csellóversenye követte, hanem Schumann kevésbé ismert a-moll hangneműje. Aminek pont azért lehetett örülni, mert egy olyan tolmácsolás, amilyet Perényi tud nyújtani, igazi zenei élménnyé, jelentős művé avatja a darabot. A siker nem maradt el, amit Bach D-dúr csellószvitjének Courante tételével köszönt meg a művész, akinek játékát remélhetőleg még hosszú évekig élvezhetjük.
Perényi Miklóst a Concerto Budapest zenekar kísérte vezető karmesterük Keller András vezényletével. Ők a szünet után visszatértek Dvořákhoz, biztosra mentek, az Újvilág szimfóniát játszották hatásosan, a szélső tételeket energikusan, keményen, a szép lassútételt lágyan, behízelgőn. A siker szintén nagy volt, de katarzist az első rész adott.
