A tudás kényszere

Ma Magyarországon Orbán Viktor stadionok betonjába tékozolja a magyar jövőt megalapozni hivatott anyagi forrásokat

A nagy múltú egyetemek nagy presztízsű és komoly tudományos teljesítményt nyújtó karainak munkatársai döbbenten szemlélik, amint a beömlő projekt-milliárdok ellenére zuhan a beérkező hallgatók képzettsége, az alapszakos hallgatók külföldi mesterképzések felé kacsingatnak, és az ő fizetésük pedig csodálkozó mosolyt csal a versenyszférában dolgozók arcára. Hiszen ők is tudják, hogy egy átlagos nyugati egyetem esetén a büdzsé egy hallgatóra eső hányada sokszorosa az itthoni átlagnak.

A jelenlegi hazai helyzetet a felsőoktatási intézményeknél (különösen a kutatóegyetemek esetében) a versenyképtelenség, a perspektívátlanság jellemzi. A nagy egyetemek oktatói-kutatói személyi állománya a bérhiány miatt az utóbbi években számottevően leépült. Ezt már érzik a hallgatók, látják az órák színvonalának csökkenését, a kapkodást, a folyamatos tűzoltást.

Mindez azért tragédia, mert észre kellene venni, hogy a mai ultracivilizált technikai társadalomban a tudás nem egyszerűen a magasabb életszínvonal, a jobb érvényesülés záloga, hanem a társadalom számára kötelezően megőrzendő, fenntartandó dolog. Ha megalkottunk egy infrastruktúrát (az autópályáktól a telekommunikációs eszközökig), akkor nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne képezzünk ezeket fenntartani, adott esetben újratermelni képes szakembereket. A civilizáció adott fokáról nem lehet csak úgy visszalépni társadalmi kataklizma nélkül.

Tehát a tudás megőrzése, fenntartása, fejlesztése – ami egy országban az oktatási rendszer funkciója – mindennél fontosabb kell legyen a társadalmi stabilitás érdekében. (Persze csak ha mi, magyarok nem elégszünk meg afféle kiszolgáló, segédmunkás szereppel egy globalizált világban.) Nálunk azonban láthatólag nem ez a helyzet, legalábbis van, ami fontosabb: a versenysport. Ma pl. a korábban a felsőoktatási intézményeknek juttatott szakképzési támogatások más címkével, nem közpénznek hazudott közpénz formában (TAO) ömlenek főleg a futballba, ráadásul egy homályos, jövőbeli siker ígérvényére, miközben a futballisták az egyetemi vezetőoktatói fizetések többszörösét vágják zsebre. Ugyanakkor egy kutatási támogatásért folyamodó egyetemi oktatónak kötelessége előre bebizonyítani, hogy ő egész biztosan az adott szakterület legtehetségesebb képviselője, és minimum Nobel-díj várományos, különben szóba se állnak vele a magasságos pénzadók.

Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt miniszterelnökünk azt fejtegette egy interjúban, hogy megfigyelte: azokban az országokban, ahol magas szinten van a sport, a gazdaság is jól teljesít. Ma Magyarországon Orbán Viktor stadionok betonjába tékozolja a magyar jövőt megalapozni hivatott anyagi forrásokat. Bátorkodom megjegyezni - és nem megyek nagyon messze a példáért -, hogy Ausztria a legutóbbi három nyári olimpián összesen 4 (azaz négy) darab érmet szerzett, amíg mi 43-at. Gondolom, a gazdasági teljesítményben és az életszínvonalban mutatkozó különbséget országaink között nem kell ecsetelni.

Tehát ez a logika finoman szólva is megbicsaklott. Az a régi vicc jut róla eszembe, amikor a cirkuszi bolhát tesztelik, és azt mondják neki: ugorj! Mire a bolha ugrik. Aztán szép sorban kitépik az összes lábát, és akkor már hiába mondják neki, hogy ugorj, a bolha nem ugrik. Amiből adódik a következtetés: ha a bolhának kitépik minden lábát, akkor megsüketül.

Én már nem tudok ezen a viccen nevetni.