A pluralizmus két pólusa

A tekintélyes politikatudós, Charles Gáti A pluralizmus tisztelete címmel rövid cikket írt a december 28-ai Népszavába. Ebben elsiratja a hazai állapotokat, és írását így zárja: „Az illiberális államberendezés a domináns gondolat mindenhatóságában és bölcsességében hisz. A nyugati, liberális demokrácia több nézőpont jogosultságát ismeri el, a pluralizmust favorizálja.” Ritkán szoktam nyilvánosan megjelenő cikkekre reagálni, de mivel fontos kérdésről van szó, ezúttal megteszem.

Mi a pluralizmus? És mi – ehhez képest vagy ehhez viszonyítva – a hazai pluralizmus? Ez számomra az egymásból következő két legfontosabb kérdés.

Kezdjük azzal, hogy ha tankönyvszerűen nézzük a dolgot, akkor az általam feltett második kérdés máris irreleváns. Hiszen a pluralizmus csak egyféle lehet; nevezzük ezt nyugati típusú pluralizmusnak vagy másképpen a liberális demokrácián belüli pluralizmusnak; azaz bármiféle egyedi leágazás, valamiféle „magyar modell” agyszülemény.

Rövidesen megjelenik egy rendkívül érdekesnek tűnő könyv, Patrick J. Deneen: Why Liberalism Failed (azaz: Miért vallott kudarcot a liberalizmus?). Egyelőre még csak a könyv tartalomjegyzéke nyilvános, de sokan máris azzal támadják Deneent, hogy de hát honnan veszi, hogy lehanyatlott a liberalizmus. Egymondatos korban élünk, egyetlen benyomás alapján döntünk.

Csakhogy a szerző egy korábbi tanulmányában (The Tragedy of Liberalism) hosszasan (és persze itthon szinte teljesen ismeretlen módon) történelmi levezetést ad. Azt mondja, hogy a liberalizmus két, korábban összetartozó tradíciója (a klasszikus és a progresszív) került szembe egymással. Nem a liberalizmus mint olyan került hanyatló helyzetbe, hanem az őt alkotó, eddig összetartozónak tűnő elemek törnek most egymásra. Ugye, hogy így más egy kicsit?

De még ennél is fontosabb, hogy Amerikában a pluralizmus egy gondolkodási hagyomány. Azt fejezi ki, hogy több száz év óta a politika kérdéseit elméletileg is végig kell gondolni, azaz távolról sem annyi csak a politika, hogy ki mennyit lopott és ki a korruptabb a másiknál. Amikor tehát Charles Gáti professzor a pluralizmust kéri számon Magyarországon, akkor voltaképpen azt mondja: létezik ilyen hagyomány Magyarországon is, csak az utóbbi időkben elnyomják.

Ezzel szemben én azt állítom, hogy – amerikai értelemben vett – pluralista alaphelyzet nálunk nincs, és sajnos nem nagyon volt korábban sem. Deneen azt mondja nekünk ugyanis, hogy a pluralizmus Amerikában a liberális gondolkodáson belül létezik. Ezek szerint maga a konzervativizmus is liberalizmus – ezt nevezi ő klasszikus (piacelvű) liberalizmusnak. És vele szemben a másik irányzat szintén liberális, de a piacot erősen bíráló, azt az állami szerepvállalással kiegészíteni igyekvő – ez a progresszív liberalizmus. Mindkét irányzat kifejlődéséhez szükség volt és ma is szükség van politikai filozófusok, gondolkodók, elemzők légióira, merthogy a politika sosem csak a politikusok dolga.

Magyarországon azonban a politika magasan visz mindent; mellette politikai filozófusok, gondolkodók, elemzők a fasorban sincsenek, s ha ez utóbbiak meg is jelennek a politika színpadán, egy csapásra olyanná válnak, mint a politikusok, leegyszerűsítenek mindent.

Pedig van, ami nem leegyszerűsíthető. Ha egy országban folyamatosan és zavartalanul zajlik az elvek ütköztetése, ott a liberális demokrácia rendkívül fontos támasztékot kap. Úgy is mondhatnám, hogy a pluralizmus átjárja a mindennapokat. Ott azonban, ahol a politikának lényegében nincs nyilvános elméleti művelése, vagy ha van, az nem különösebben érdekel senkit, ott vajmi keveset lehet tanulni a pluralizmus lényegéről.

A pluralizmus ugyanis a világ különbözőképpen történő elméleti végiggondolása, ezek egymásra hatása. Az ilyesfajta elméleti gondolatcsere a nyugati civilizáció lényege és egyben a nyugati demokráciák kiépülésének alapfeltétele. Egy alapvető műfajról beszélhetünk tehát, amelyben egy társadalom rögzíti, hogy igénye van a politikáról elméleti terminusokban gondolkodni. De van egy még ezt megelőző feltétel is: az, hogy egyetért ebben. Egyetért abban, hogy a világ nem csak gyakorlat, nem csak történések egymásutánja, hanem absztrakció is. Ahol létrejött a világról való absztrakt gondolkodás képessége, liberális demokráciák épültek. Ahol a világ megítélése más kritériumokon nyugodott, mindenfajta hibrid rendszerek alakultak.

Természetesen úgy tűnt, 1990 megszakítja a hibridizált hagyományt. S a várakozás nem is volt alaptalan: a diktatúrákat mindenki megutálta, azok kimerültek, a Nyugat prosperálása tetőfokán – miért is ne lett volna jogos a remény, hogy itt tekintélyes liberális demokráciák jönnek létre?

Azt hiszem, a fentiek alapján az olvasónak sejtenie kell a választ. Ha a pluralizmust nemcsak szűken politikai, hanem politikai filozófiai, elméleti tényezőnek tekintjük, akkor e tágabb értelemben a pluralizmus feltételei sem akkor, sem később nem teremtődtek meg. S nem azért nem, mert nem voltak lelkes politikusaink, akik ezt nagyon szerették volna - de a pluralizmus „bevezetése” nem elhatározás kérdése. Az egy ország történelmének visszfénye. Az amerikai az amerikai történelemé, a magyar a magyaré. Amerika azért stabil demokrácia (minden mai válságjelenség ellenére), mert megvan benne a liberális értékek közös történelmi építő munkája – ahogy erről Patrick J. Deneen oly részletesen beszél. Filozófusai oldal tízezreket írtak állam és civil társadalom viszonyáról, a szabadságról, az egyén szerepéről, sőt arról is, hogy egy társadalmat hogyan kell összetartani.

Ilyesféle filozófiai, társadalomelméleti alapozásokat minálunk elvétve találunk. Az uralkodó tendencia nem elméleti, hanem gyakorlati: a mindenkori fennálló rendszerektől való menekülés vagy éppen ellenkezőleg, azok piedesztálra emelése. Mindenkoron van Magyarországon egy eléggé szűk réteg, amely persze akar és tud is elméletileg is hozzászólni a politikához, csakhogy a közgondolkodásban nem az ilyesféle teoretikus hagyomány rögzül, hanem az, amely például a zsákutcásságot ostorozza.

S természetesen a mai rendszer tökéletesen beleillik ebbe a zsákutcás gondolkodási hagyományba.

Ám én elgondolkodom azon, mi lenne, ha ezt a mai „zsákutcás” rendszert felváltaná egy másik, egy nem zsákutcás. Vajon mennyire lenne az liberális demokrácia? És meddig? És most nem is csak arra gondolok, hogy a mai ellenzéki pártok mennyi ideig volnának képesek közösen kormányozni. Már eleve nagyon sokat elárul az ellenzék politikához való viszonyáról és az ellenzéki gondolkodás teoretikus alapjairól, hogy a kormányváltás kérdése szinte kizárólag szervezeti kérdésként merül fel: vajon milyen visszalépésekkel, szövetségekkel, listaállításokkal váltható le az Orbán-kormány?

Tételezzük fel, hogy sikerül olyan szövetséget kötni, amelynek révén a kormány leváltható. Hogyan szeretnék megalapozni a magyar politikai fejlődésből jószerivel hiányzó politikai gondolkodást? Miképpen akarnának kormányozni egy olyan országot, amely egyáltalán nem úgy pluralista, mint a nyugati minta-országok, hiszen a magyar jobboldal egészen egyszerűen másfajta hagyományból jön, és ehhez foggal-körömmel ragaszkodik is? Most az ellenzék azt mondja: a kormányoldal ki akarja rekeszteni. És ha ő győz? Ő mit tesz egy számára tulajdonképpen teljesen „ismeretlen”, totálisan más tradícióból jövő jobboldallal? Olvasom, hogy majd börtönbe kell zárni a legfőbb kolomposokat. Nosza, ebből legyen liberális pluralizmus!

Azt gondolom, hogy a legfontosabb feladatról nagyon sokat kell beszélnünk is írnunk. Ez pedig a nyugati és a magyar hagyományok összehasonlítása és mindkettő értelmezése. E feladat sokkal kolosszálisabb, mint hogy ki, kit győz le. Vegyük észre, hogy az elmúlt 27 évben nem értettük meg jobban a Nyugatot; a megértés ugyanis nem annyiból áll, hogy kövessük. Van, amit nagyon is követni kell, s van, amit egyszerűen nem lehet, mert a hazai tradíció ellenáll ennek. Ez utóbbira példa a pluralizmus. A pluralizmushoz két egymással egyenrangú teoretikus irányzat kell, szerzőkkel, gondolkodókkal, kifejtett álláspontokkal. Ha (legalábbis az egyik oldalon) nincsenek, az már önmagában is elgondolkodtató.

Ha ezen nem gondolkodunk el, marad a fél nép, fél ország leváltásának megtörhetetlen folyamata, amit nevezhetünk persze örök zsákutcának is.

Szerző
2018.01.10 07:05

Lassan száll fel a köd

„s ahogy a nők tudnak csupán sírni ahogy a nők tudnak csupán hinni” (Röhrig Géza: Zsanett)
A me too egy éve alatt megtanultuk a külföldi hírességek és celebek nevét, az áldozatok és a zaklatók is ismertté váltak, mindezek a tudások viszont rendszerszintű változtatásokat önmagukban alig eredményeznek. Aktorok kellenek, mozgalmiság, olyan szereplők bevonása és aktivitása, akik elsőre nem éreznék magukénak a probléma priorizálását.
Mindez különösen Magyarországon lehet fontos, ahol nem tudunk hosszú listákat sorolni az érintettekről, hiszen Sárosdi Lilla színésznőn kívül nem nagyon vállalta fel senki az áldozat hálátlan szerepét. Persze ne feledkezzünk el Németh Pálma önkormányzati anyakönyvvezetőről se, aki a tyukodi polgármestert jelentette fel zaklatásért. És sajnos itt szinte be is fejeződik a sajtót megjárt esetek ismertetése. 
Miközben a me too világjelenséggé vált 2017-2018 során, addig Magyarországon nem tudott érdemben kilépni a művészvilág miliőjéből. Inkább csak mindennapi tapasztalataink és sejtéseink voltak és vannak a nők elleni erőszakról, de a me too egy éves évfordulójára szerencsére már számok is a rendelkezésünkre álltak ebben az örök vitában. A Magyar Szakszervezeti Szövetség Női Tagozatának megrendelésére elkészült egy problémafeltáró kutatás, amely a nők elleni erőszak és zaklatás területeit járta körül a magyar munkahelyeken. 
Az IDEA Intézet kutatása azt erősíti meg, hogy a munkavállalók több mint 30 százaléka tapasztalt vagy látott már erőszakot a munkahelyén. Arra a kérdésre, hogy kollégától érkezett-e szexuális zaklatás, a válaszadók 23 százaléka felel igennel, míg ha a közvetlen felettesre kérdeznek rá, 10 százalék válaszol igennel. Mégis, a többségük a hallgatást választja (24 százalék), és csak a kisebbség (14 százalék) jelenti az erőszakot munkahelyén vagy éppen a rendőrségnek. 
Arra is kíváncsiak voltunk a kutatás során, hogy áldozattá válás esetén képesek-e beszélni minderről: több mint kétharmaduk nem volt áldozat (70 százalék), 10 százalék később sem képes minderről beszélni, 10 százalék igen, és 5 százalék csak anonim módon, vagy a családnak (4 százalék). Akik azt mérlegelik, hogy a szexuális erőszak vagy zaklatás megtörténte után forduljanak-e bárkihez, aszerint döntenek, hogy a cselekmény súlya mekkora (37 százalék), tartaniuk kell-e a lehetséges következményektől (13 százalék), vagy része-e mindennapjaiknak a támogató munkahelyi környezet (7 százalék). Elgondolkodtató válaszok sora olvasható ki a felmérésből: arra a kérdésre, hogy az áldozatok miért nem lépnek ilyen esetekben, felmerül a félelem a negatív következményektől (77 százalék), a támogató munkahelyi környezet hiánya (47 százalék), vagy éppen az, hogy nem hinnének a válaszadónak (48 százalék). 
A kutatás egy újabb visszaigazolása annak – hasonlóan a Závecz Research korábbi felméréséhez –, hogy a me too ügy elérte a magyar nők ingerküszöbét, hiszen a válaszadók több mint a háromnegyede tudta, miről van szó. Mégsem érzik, hogy mindez segítette volna saját munkahelyi helyzetüket (48 százalék). Ahogyan abban a kérdésben is teljes a tanácstalanság, hogy milyen törvények, jogszabályok, munkahelyi programok segítik/segíthetik a nőket ilyen helyzetekben. A megkérdezettek mindössze 13 százaléka ismerte átfogóan a kérdéskör szabályozási hátterét. Arra a kérdésre pedig, hogy van-e működő szabályozás az egész ágazatban, vagy csak az egyes szereplőknél, 87 százalék nem tudott felelni. A többi válaszadó a teljes ágazatot, csak egy-egy munkahelyet, vagy a kollektív szerződéseket tudta megemlíteni mint pozitív ellenpéldákat. 
Persze nehéz elvárni a munkavállalóktól, hogy ismerjék e terület szabályozási helyzetét, ha arra sem érkeztek egyértelmű válaszok, hogy mi tekinthető szexuális erőszaknak vagy éppen zaklatásnak. A rendkívül széttartó válaszok azt mutatják, hogy nincs egyértelmű tudás erről. Míg a válaszadók 94 százaléka egyetértett abban, hogy a szexuális szolgáltatás kérése ide sorolandó, addig 72 százalékuk szerint a kéz rátétele a lábra, vagy éppen a női mell bámulása (45 százalék) is tiltott terület. A nők utáni fütyülést 39 százalék sorolta ide, és a szexuális tartalmú viccek mesélése is e kategóriába tartozik sokak szerint (33 százalék). A fogalmi bizonytalanság odavezet, hogy a munkavállaló nem tudja: amit átél vagy másnál tapasztal, az megengedhető magatartás-e. 
Fel van adva a lecke a hazai érdekvédelemnek, a számok ugyanis azt bizonyítják, hogy miközben a nők elleni erőszak része a magyar munkahelyi mindennapoknak, addig az ellene való fellépés lényegében feltáratlan vidék a munkavállalónak és a szakszervezeteknek egyaránt. A válaszok is ezt igazolják, hiszen arra a kérdésre, hogy vajon a szakszervezetek mit végeznek/végeztek ezen a területen, a beszédes 81 százalék nem tud semmit említeni. A felvilágosító kampányt, az érzékenyítő képzéseket, a honlapokon fellelhető információkat és kiadványokat sorolják fel azok, akik találkoztak már érdekvédelmi jelenléttel e kérdéskörben. Hasonló számokkal szembesülhetünk, ha a konkrét munkahelyi programokra kérdezünk rá: a válaszadók fele nem ismer ilyet, 42 százalék nem tud a kérdésre válaszolni, és mindössze a válaszadók 8 százaléka tud említeni valamit. 
Belehelyezve mindezt a magyar érdekvédelem nem éppen rózsás jelenébe: elöregedő tagság, csekély társadalmi presztízs, érdekvédelmi tárgyalásokat nem sokra becsülő kormányzat – akár legyinthetnénk is. 
A nők elleni erőszak, az ellene való célzott fellépés azonban fontos pillanat lehetne a szakszervezetek hosszú menetelése során. Egyrészt egy rendkívül aktuális és nemzetközi jelentőséggel is bíró szemléletformáló ügyben nyílik lehetőség arra, hogy lépjenek a hazai szakszervezetek. Másrészt – a kutatás számai feketén-fehéren jelzik az alapvető ismerethiányt e területen – így az alapoktól induló építkezés kezdődhet el ezen a területen. Kis lépésekkel is nagy hatást lehetne elérni. Azt bizonyítva a magyar munkavállalóknak, hogy mindenkinek joga van a biztonságos munkahelyekhez.
2019.01.18 09:00
Frissítve: 2019.01.18 09:00

Futó vendégek

A miniszterelnök és sleppje többször is arról szónokolt, hogy magyar munkáskezekkel kell megoldani az egyre égetőbb munkaerőhiányt, és nem vendégmunkásokkal. Orbán Viktor legutóbb azt fejtegette, hogy a magyar gazdaságot úgy kell fejleszteni, hogy azt 4,5-5 millió magyar munkavállaló működtethesse. 
Oláh Lajos DK-s parlamenti képviselő írásbeli kérdésére Bodó Sándor, a Pénzügyminisztérium foglalkoztatási államtitkára elismerte, hogy tavaly összesen 11 ezer unión kívüli ország állampolgára kapott Magyarországon munkavállalási engedélyt. Igaz, egy 2017-es miniszteri rendelet értelmében egyes hiányszakmákban a szerbiai és ukrajnai vendégmunkásoknak nem kötelező kiváltani a papírt, így ők nem is számítanak bele ebbe a statisztikába.
Nehéz megmondani, hogy jelenleg hány vendégmunkás dolgozik Magyarországon. Egyebek mellett azért is, mert sokan közülük szinte meg sem melegednek nálunk, kezükben a magyar papírokkal már sietnek is tovább Nyugat-Európába. Egy baromfitenyésztő agrár nagyvállalkozó mesélte nekem, hogy Kárpátaljáról toborzott 30 magyar vendégmunkást: három nap múlva valamennyien kámforrá váltak, tovább álltak Nyugatra. A szerbekkel már több szerencséje volt, mert a nagy részük 2-3 hétig is kitartott, sőt a harmincból hárman egyelőre „hűségesek” maradtak. Jelenleg Indiában és Mongóliában toboroz munkásokat, mert az ágazat több fontos cégénél dolgozó mongolok és indiaiak még kitartanak. Egy építési szakmai szervezet vezetője hasonló jelenségekről számolt be. 
A vendégmunkások pedig a több százezer magyar gazdasági „migráncs” útját követve mennek a Lajtán túlra. Attól tartok, hogy sem a Túró Rudi, sem a 400 túlóra lehetősége nem csábítja haza a külföldön dolgozó magyarokat; és lám, ma már a vendégmunkások is leginkább csak futó vendégek nálunk.
2019.01.18 09:00
Frissítve: 2019.01.18 09:01