Prométheuszi forradalomnak gyűjtőfogalomként a küzdelmet a társadalmi igazságosságért, a különbözőféle felszabadulásokért neveznénk. Sikernek itt nem önmagában valami szélesebben vett írástudást hinnénk (bár gyakran még az is cél lehet), hanem azoknak a kódoknak és nyelveknek a kezelési, értelmezési képességét, amelyeken a saját társadalmunkról, saját világunkról beszélünk. A ránk vonatkozó nyelvek ismeretét. A kritikai reflexiós képességet fejlesztő oktatást. A prométheizmus tulajdonképpen ezek kölcsönhatását jelentené. Tartalmi és nem formai tudásuralmat.
Következésképpen az antiprométheuszi fordulat a progresszív világmagyarázatok, társadalmi reformvíziók és életstratégiák kiszorítását jelenti a társadalmi színpad peremére. Azok jövőképeinek leépítését.
Elképzeléseink jövője
Persze egészében nem a jövő elképzelése, hanem igazán elképzeléseink jövője lesz érdekes. Közép-Európában néhányszor már uralkodott az utóbbi évtizedekben „a jövő nem létezik” hangulat (például a lengyeleknél 1981 fordulóján a Szolidaritás betiltásának, felfüggesztésének hónapjaiban). Ehhez az állapothoz a „tavasszal nagy valószínűséggel ismét Orbán győz” hangulat azért szerencsére nem mérhető.
Amit most látni lehet, s amit a világban antiprométheuszi fordulatnak neveznénk, nem egyszerűen ellenforradalom (hiszen nem volt előtte a régióban semmilyen autentikus forradalom), s természetesen néhány radikális jobbos jelszó népszerűsége ellenére nem félfasiszta fordulat. 1989-et, mint geopolitikai ajándékot, nem tudtuk belsőleg feldolgozni, mert nem is készültünk rá. Orbánéknak eszük ágában sincs antiprométheuszinak lenni (tartalékban lehet, hogy ennek eszköztárát is összerakták, letöltötték, de elrakták egy még rosszabb kor kezelésére). Egyszerűen most még működik a polgári biztonságérzet, amit azért könnyebb kezelni, kiszámíthatóbb, mint bármilyen forradalom, akár az antiprométheuszi is.
Ilyen körülmények között a kor egy nevetséges díszletéről, a civilek pillanatnyi politikaellenességéről nem is érdekes vitatkozni. Hiszen a politika terén kívül amúgy nincs mozgalom. Foglalkozzon bármivel, genderrel, zöldügyekkel, etnoszerveződésekkel, kell hozzá egy közös imaginárium, egy elképzelt világ, a jövő egy kívánatosnak hitt tere, amivel céltartományként e mozgalmak dolgozhatnak. S ezt bárminek nevezhetjük, azért nyilvánvalóan a politikum valamilyen formája marad.
Saját fantáziánkat valószínűleg a köztársaság-felfogások vagy a köztársaság-felfogások védelme köré rendezhetjük. De kérdés, mennyire kiterjedt még a köztársaság-felfogás a magyar társadalomban. Nincs mérőszámunk erőd-
állottságára vagy lefedettségére az aktuális politikai hulladékkal. A prométheuszi mező így önmagában is szűkül. Lehetne-e ebben a helyzetben új hősöket forgalmazni? Egy civil kulturális front előembereit? Miközben a kulturális tárca ezt a sokfelől összerakott kultúrát irányítja, sőt egyfajta módon uralkodik is rajta.
Közben az aktuális kultúrának valamit minimálisan mégiscsak csinálnia kell az ünnepekkel, mert a társadalom működtetéséhez szükségünk van felosztásra szakaszokra, ritmusokra, szimbólumokra. A vallási ünnepek lementek a családi szint alá, a nemzeti szint sokéves megosztottságára pedig reflexszerű befagyasztással reagálunk. Azzal ünneplünk, hogy hangsúlyozottan nem ünneplünk. Jó hazafi, jó polgár egyik oldalon sem ünnepel, eszébe sem jut. Nincs közös ritmus, s ez még jobban elbizonytalanít, a világot még atomizáltabbnak hisszük. Talán március 15-e még egy kicsit tartja magát, s nem- csak Erdélyben, de azt hiszem, már az is megroppant (az évekkel ezelőtti tulajdonképpen váratlan, tiszta szívből kinőtt pesti kokárdahisztériánál feltétlenül). Meghatódhatunk a Cseh Tamás-, Somló- vagy Koncz Zsuzsa-referenciáktól, de hát ezek az emlékek hogyan integrálnának. Annak idején különben biztos nem is ezért énekelték dalaikat.
A világjobbítás egy ilyen helyzetben a szó szoros értelmében iparággá vált. A sikeres mozgalmak ezekbe épülnek. Lassan még az ökológiaiaknak is annyi közük lesz az ökológia tudományához, mint a szűznemzésnek a nőgyógyászathoz. A különböző ökológiai hitek vallásszerű előírásokká merevednek. A nemzetközi ökomozgalmak – vagy legalábbis közülük az ügyesek – számára a mozgásteret nemzetközi tematikai megadivatok jelölik ki, s forrásokat majdnem csak ezekre lehet szerezni.
Ma Európában sokfelé mérnek a közvéleményben egy félelmi indexet. Ez általában nagyon gyorsan, kivételes sebességgel nő. Először egy biztosítótársaság próbálkozott a skálával, nem közvetlenül politikai volt a mérési kísérlet. Amiktől az emberek különösebb kulturális fordítás nélkül félnek: a terroristatámadások, a politikai szélsőségesek és a bevándorlók. A külsőleg azonosítható idegenek összecsúsznak és veszélyesnek tűnnek. Persze a legtöbb gondolkozó lény tudja, hogy ez igazságtalan általánosítás, de a világ összetett, s neki nincs ideje és technikája a különbségtételhez. Tanulnia kellene, de épp itt nem szeret tanulni. Akkor meg védeni kell a tájékozatlanságát. S ahogy nő a félelmi index, annál makacsabb lesz. S itt az antiprométheuszi csomó. A „balkáni útvonalról” érkező százezrektől a magyar társadalom komolyan megrepült. Ilyen sok másmilyen külsejűt, egy részüket gyalog, fizikai közelségben meg egyszerűen eddig soha nem látott. Orbánék erre mozdultak rá. Felturbózták, de az alapszerkezet adott volt.
Két összefüggő sztori
Már csak ezért sem kellene az aktuális magyar politikai szerkezetet az antiprométheuszi történet fontos alapelemének tartani. A két sztori természetesen valamilyen szinten így is összefügg. De hát miközben populistázunk, azt sem tudjuk igazán, miben és mennyire nevezhető populistának az Orbán-rendszer. S mit tanul, amúgy másodlagosan, hogy belesimuljon az általunk antiprométheuszinak nevezett trendbe. S mi az, amit máris onnan szívott le? A rendszer elitje jól zár, sok fontos alaptörténet eddig valóban nem szivárgott ki. De azért nem lehet véletlen, hogy olyan kevés anyag gyűlt össze eddig a másik oldalon a Fideszről. A kormányoldal olyan felületként működik, amelyre most már egy évtizede az ellenzéki értelmiség félelmeit rávetítheti. S közben persze felmentheti magát.
Közben pedig szinte semmit sem tudunk e rendszer belső erőviszonyairól. Kollektív vezetés, úgy látszik, komolyabban nem volt, még közvetlenül a Bibó Szakkollégium utáni időkben sem, vagy ha igen, már sok-sok éve megszűnt. „Udvar” vagy nincs, vagy nem tudjuk elképzelni, hogyan működik. Hiszen az ilyesmihez nélkülözhetetlen lenne a közelebbi-távolabbi posztok világos rendszere, a jutalmak-büntetések valamilyen hálózatai. De hát ilyesmi itt nincsen, vagy legalábbis még külső szakértők számára sem látható. Nem tudjuk, kitől függ Orbán inkább s kiktől kevésbé. Nem tudjuk, milyen szálak mentén bontható, esetleg magától is felbomló a rendszer. Mindezek nélkül pedig értelmetlen a fideszes elitről mint rendszerről beszélni. Semmit se tudunk sem az ezt alkotó politikai törzsekről, sem a különböző generációkról. Van-e világnézeti azonosság a legfrissebb és a tegnap színre lépett újtőkések között, van-e világnézeti azonosság mondjuk Rogán és Lázár között, van-e különbség a radikálisabb nemzeti és a viszonylag liberálisabb fideszes városvezetések között? Egyáltalán világosak-e az ilyen eltérések?
A Simicska-vita sem mondott különösen sokat a régebbi Fidesz-elit belső szerkezetéről. Sztorikat nem mesélt sem Orbán, sem Simicska. Azt sem tudjuk, kivel barátkozott, illetve radikálisan nem barátkozott az egyik vagy másik politikus. Vannak-e fonalak mások kezében, amelyek mindkét oldalra elvezethetnek? Amíg nincsenek válaszaink az ilyen kérdésekre, szórhatunk bibliai átkokat Orbánnékra, de láthatóan nem ismerjük a rendszert. Azt sem tudjuk, melyek itt az új csoportok, milyen szövetségek, konfliktusok vannak közöttük. Vannak-e közös erőforrásaik?
Készül-e Orbán valamiképpen az „Orbán utáni” Magyarországra? Társadalompolitikailag, úgy látszik, amennyire lehet, készül. Elsősorban pénzek elásásával, bebetonozásával. S az ezekhez csatlakozó menedzserrétegek politikai kikötésével. S vannak biztonságtechnikai megfontolások. Orbán nagyon óvatos, nem félnek ugyan tőle, de azért külföldről sok oldalról figyelik. S mert alig várják, hogy valamivel megvádolhassák, most valóban hagyja, működjön magától a dolog. Emellett Orbánból nem lett olyan országos szimbólum, mint Oroszországban Putyinból; ott tulajdonképpen az ellenzék is elismeri, hogy a nemzeti igazság egyfajta – még ha számukra antipatikus is – megtestesítője. Végül nincsenek olyan elitcsoportok, amelyekkel szemben Orbán még egyszer népfi lehetne. A másik elitet, az 1989 utánit Orbánék már felszámolták.
Hiányzó progresszív jövőkép
S közben keresni kellene a technikákat, amelyekkel ebben a helyzetben is növelni lehetne a progresszív mozgásteret. Végül is a magyar progresszió sorozatos kudarca nem a politikushiányból, nem egyszerűen a 2008-as gazdasági válságból, hanem leginkább belső erőforrásainak kiüresedéséből következik. Képtelen volt egy olyan jövőképet felrajzolni, amely a társadalom többségét valahogy integrálta volna s amelybe az magát is bele tudta volna képzelni. Bizonyos értelemben most kell fizetni az utolsó évtizedek intellektuális kimaradásaiért. Az első hullámban a köz végül is használta a késői Kádár-rendszerben felhalmozott javakat, szervezeti kultúrát és szociális hálókat anélkül, hogy elismerte volna, mit él fel igazán. A progresszió sem volt képes arra, hogy egy kis távolságból, de önállóan rá tudjon nézni az éppen otthagyott, felhasznált világra. Azután elhitte magáról, hogy a rendszerváltással nem egy geopolitikai fordulat egyszerű haszonélvezője, hanem önálló történelmi játékos. S amikor néhány év alatt kiderült, hogy legjobb esetben csak kis részben van így, a rendszer jövőkép nélkül összedőlt, az emberek jó része egyszerűen elfordult tőle. Ma így nem azt kellene bizonygatni, hogy mennyire jó szaktechnikus volt vagy lett volna ez az elit, ha hagyják, hanem hogy képes forgalmazható víziókat összerakni és forgalmazni. Az antiprométheuszi hullámot úgyis egyes helyeken pontszerűen, foltszerűen lehet csak először megállítani, lelassítani. S akkor mi is ilyen hellyé válnánk.
