Minden jel szerint a 2018-as év sztrájkokkal fog kezdődni, több szektor dolgozói is jelezték, a munkabeszüntetéstől sem riadnak vissza, hogy érvényt szerezzenek követeléseiknek. Január 12-én és 15-én a közszféra dolgozói sztrájkolnak majd, és a Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezete (MKKSZ) még decemberben jelentette be, hogy ha ez a kétnapos munkabeszüntetés nem hoz eredményeket, februárban három, márciusban pedig négy napra is felfüggeszthetik a munkát.
Van is okuk a tiltakozásra, rengeteg alkalmazottnak 10 éve nem emelkedett a fizetése, ennek következtében pedig óriási a munkaerőhiány is, amely akár a tavaszi választások lebonyolítását is veszélybe sodorhatja.
A közszféra mellett az egészségügyben is mozgolódnak a dolgozók: az ápolók és kórházi alkalmazottak hasonló problémákkal szembesülnek. És mint nemrégiben kiderült, a decemberben életbe lépett 12 százalékos béremelés is szemfényvesztés volt, az emelés után is ugyanakkora összegek maradtak, mint előtte.
A BKV-nál 1000 munkavállaló helyezte letétbe a felmondását, a szakszervezet pedig épp a sztrájkhajlandóság felmérésén dolgozik.
Nemcsak a választások közelsége idézi elő ezeket a kiállásokat, tavaly is nőtt a megmozdulások száma: sztrájkoltak a közszféra dolgozói, a Tesco alkalmazottai, a fogorvosok, az Audi munkásai, sztrájkfenyegetéssel értek el eredményeket a Metro munkavállalói, tüntettek a mentősök és a kéményseprők. És a felsorolás korántsem teljes körű.
Gyakran hallani olyan véleményeket, amelyek megkérdőjelezik ezeknek az akcióknak a létjogosultságát. A sztrájkoló munkások, legyen szó a Tesco pénztárosáról vagy valamelyik önkormányzat ügyintézőjéről, gyakran azzal szembesülnek, hogy a kliensek őket vádolják a munkabeszüntetés során.
Pedig egy olyan országban, amely az olcsó és kiszolgáltatott munkaerőre épül, és amelyben minden kormányzati politika perverz újraelosztást hajt végre (vagyis erőforrásokat csoportosít át a szegényebbektől a gazdagabbak felé), ott minden szervezett dolgozói kiállás az egész társadalomért való kiállást jelent.
Amikor a közalkalmazottak küzdenek, akkor nem csupán magasabb bérekért és jobb munkakörülményekért állnak ki (persze ez is fontos), de egyúttal jobb minőségű, mindenki számára hozzáférhető közszolgáltatásokat követelnek. Hogyan is várhatjuk el egy havi százezret kereső, második műszakban magánlakásokat takarító ápolótól, hogy minőségi egészségügyi szolgáltatásokat nyújtson? A magánszektor alkalmazottai esetében is érvényesül ez a szempont, ám itt az is elképzelhető, hogy az egyik helyen kivívott béremelés máshol is emelkedést hoz.
A dolgozói megmozdulásokkal való szolidaritás tehát nemcsak kötelesség, de önérdek is. Csak egy erősen szolidáris és aktívan szerveződő, mozgolódó társadalom képes a jelenlegi társadalomellenes rendszert igazságosabb, egyenlőbb és minőségibb irányba elvinni. Szokás manapság a kompromisszum és tárgyalás kívánatosságát hangoztatni és a konfliktust kárhoztatni, de a történelem épp azt tanítja, hogy minden kiegyezést, minden kompromisszumot konfliktus előz meg. Ölbe tett kézzel, konfliktusok, harcok vállalása nélkül a mindenkor összefonódó politikai és gazdasági hatalom sosem vehető rá arra, hogy az átlagembernek kedvező rendszert működtessen.
Ez egyébként a jelen és jövő baloldali pártjainak is fontos tanulságokkal szolgálhat: ha vissza akarják állítani kapcsolatukat a magyar társadalommal, akkor a munka és a dolgozók küzdelmeivel kell megtalálniuk a kapcsolódási pontokat.
