Ich möchte zwei Bier bezahlen! – intettem nagyvilágian a pincérnek a drezdai Radeberger Kellerben. Ma már nem sokkal terjed túl német nyelvtudásom e kulcsmondaton, de a 70-es évek első felében, közepén még a „Küchensprache”, a konyhanyelv egészen jól ment. Főleg eredeti nyelvi környezetben. Akkor valahogy az agyam is átállt, és amit nem értettem, azt automatikusan értelmeztem. Némi összpontosítással például a vonaton Berlin felé egészen jól elbeszélgettem a fülkében ülő utastársakkal.
Szerencsémre a drezdai pincér is értett németül, sőt bennszülöttként beszélt is – akkoriban még nem voltak tele magyar munkavállalókkal az osztrák és német vendéglők –, így nem volt akadálya, hogy rendezzem, a hazai árakhoz képest nevetségesen olcsó számlát.
A német nyelv kora ifjúságomtól része volt az életemnek, mert a mama ragaszkodott ahhoz, hogy Goethe nyelvét tanuljam. Ez apai örökségem is volt, hiszen a polgári családokban illett németül is tudni. A 60-as években, kamaszkoromban az idegenforgalom fellendülésével a Váci utcában a németek, persze főleg keletnémetek, de egyre több nyugati is, ha idősebb emberhez fordultak német szóval, anyanyelven kaphattak útbaigazítást.
Tehát én sem kerülhettem el a német nyelv elsajátításának rögös útját, ami számomra sajnos zsákutcának bizonyult. Minderről nem Szmolik Ede Cs. és Kir. sorhajókapitány tehetett, aki csekélyke nyugdíját kiegészítendő – legalábbis az én esetemben – eleve vesztes ütközetet vívott az ódon bútorokkal, polgári ízléssel berendezett Hamzsabégi úti lakásának cselédszobájában. Hiába ostromoltuk együtt, a der, die, das és az elváló igék falanxa mindannyiszor visszaverte kudarcra ítélt támadásainkat. Ám a szavak egy viszonylag jelentős egysége és némi nyelvtani alapismeret mégiscsak megadta magát.
No és persze az örök Nő. Balatonakarattyán nyaraltam Gyuri bátyámmal ’64–68 között. Az utolsó ott töltött nyáron a szomszéd telken találkoztam Gabriellével, a szőke, nyúlánk NDK-s kamaszlánnyal. Jóba lettünk és ebben nagy szerepe volt kissé hiányos nyelvtudásomnak is. Sokat lógtunk együtt, mondhatni „Kamaszkorom legszebb nyara” volt. (Tisztelgés Robert Mulligan filmje előtt.) Évekkel később Berlinben találkoztam még egyszer Gabriellével, de már nem volt közös témánk és éreztük, az a nyár végleg elmúlt, az emlékek között a helye.
A 70-es években gyakran megfordultam Drezdában. A sörözők mellett azért a kultúra oltárán is áldoztam. Egyebek mellett kivillamosoztam Drezda külvárosába, Radebeulba, May Károly, született Karl May házához, amit múzeummá alakított át a hálás utókor. Meglehetősen gazdag gyűjteménye volt Amerika őslakóinak tárgyaiból és az észak-amerikai vadvilág néhány képviselőjét is megtekinthette a látogató. Igaz, ma már tudjuk, hogy az író sohasem járt a Vadnyugaton, s talán ezért születhettek meg halhatatlan hősei: az indián Winnetou, vagy a sápadtarcú Old Shatterhand és a többiek. A tények csak összezavarták volna a szerzőt.
Drezdából Berlinbe vonatozva az Ostbahnhofon szálltam le és sétáltam be a központba. Végigballagva a híres Unter den Lindenen a turistákkal és néhány kimenős amerikai katonával együtt álmélkodtunk az Ismeretlen katona sírjánál díszelgő őrségen. Bennem nem csak a kinyújtott merev lábbal a betonhoz csattanó csizmák ébresztettek rossz emlékeket. Sosem értettem, miért hasonlít kísértetiesen az NDK „néphadserege” hajtókájának rangjelzése a Wehrmacht sávjaira.
A történelem máskor is mellbe vágott. A ’73-as Világ Ifjúsági Találkozón (VIT) megismert kedves és bájos fogorvoshallgató Renata meglátogatott Magyarországon, s én viszonoztam a vizitet. Az egyetem épületének ablakán kihajolva mutatta a Falat, ami néhány méterre az épülettől húzódott. Torok- és gyomorszorító volt.
Renata és családja Berlin keleti felének jobb környékén lakott egy villában egy tó partján. Egyik nap nézegettük a fotóalbumukat, amikor egyszer csak egy fess, karcsú, magas fiatalember nézett farkasszemet velünk – Wehrmacht egyenruhában. Renata apja.
Mindenesetre a javára írom, hogy tisztes családapává érve, hangos köszönéssel jelezte a ház földszintjén, amikor hazaért, így volt időnk Renatával rendbe hozni magunkat, mert addig a mi sajátos módszerünkkel igyekeztünk tenni a népek közötti megbékélés ügyéért.
Egyébként furcsa egy ország volt az NDK. Zavartalanul működhettek a kis magánpékségek, egyéb kisvállalkozások, Berlinben pedig még egy echte Salamander-boltot is találtam, ahol NDK-márkáért lehetett eredeti csizmákat, cipőket venni. Eközben azért még a magamfajta naiv ifjoncnak is feltűnt a magyarnál sokkal nyilvánvalóbb rendőrállami berendezkedés.
Némi fogalmam már itthon is volt a mienknél lényegesen keményebb rendszerről, azt hittem, hogy hosszú hajam és eredeti Levi’s farmerem ellenállhatatlan vonzerőt jelent majd a bennszülött lányokra. A korabeli közhiedelem szerint az NDK-s lányok amúgy is bomlottak a magyar fiúkért. Ebben egyébként volt is nem kevés igazság. Ám amikor remélt hódításaim útjára léptem, kiderült a rögvalóság: rengeteg srácon volt az enyémhez hasonló farmer és hajban sem szenvedtek hiányt. Gyorsan rájöttem, nemcsak nyugatnémet tévéadókat néznek, de a nyugati rokonok csomagjaiból is öltöznek. Hát ennyit a nagy arcról és az előítéletekről.
Mindez persze már a múlt, ami jó, hogy elmúlt. Nem a rendszer iránti nosztalgia, hanem távolba vesző fiatalságom miatt mondom némi mélabúval: Auf Wiedersehen, DDR!
