Nevetni a totális nihilen

„Láttalak gördeszkázni. Elég szarul csinálod.” – E két mondattal indul a tizenéves Alyssa és James korántsem romantikus, ám annál eseménydúsabb viszonya, s egyben a Netflix egyik legújabb, nyolcrészes sikersorozata, a The End of the Fxxxing World. Ha eltekintünk a kiikszelt csúnya szótól, nagyjából úgy fordíthatnánk a címet: A világ vége. Esetleg: Világvége. Hamar kiderül ugyanis, hogy a vég földrajzilag és történetileg egyaránt helytálló: a sorozat nem csupán baljós, de itt-ott olyannyira morbid, hogy próbára teszi a nézőt.

James (a szívfájdítóan elesett, mégis félelmetes Alex Lawther) saját bevallása szerint pszichopata. Miután végignézte anyja öngyilkosságát, állatokat kezd ölni, ötévesen egy fritőzbe dugja a kezét, hogy végre érezzen valamit. Alyssát (a megejtően naiv, ámde fékezhetetlen Jessica Barden) nevelőapja zaklatja, anyja ignorálja – nem csoda, hogy a normálisnál jóval több agresszió gyülemlett fel benne.

Amikor a két antiszociális fiatal megpattan az Isten háta mögötti angol kisvárosból, a dolgok nem várt fordulatot vesznek: a szökésből csakhamar eszeveszett Bonnie és Clyde-roadmovie válik, a néző meg nehezen tudja eldönteni, illik-e röhögni a vérben tocsogó poénokon. Illik vagy sem, egyszerre felszabadító és rémisztő érzés.

Az eredetileg a brit Channel 4 által gyártott The End of the Fxxxking World képi világa sötéten és nyomasztóan szép. A filmzene, ami a Blur gitárosa, Graham Coxon munkája, időtlenséget kölcsönöz a történetnek, a helyszínekről pedig többnyire eszünkbe sem jut Anglia: tengerparti hippik, erdőszéli kisvárosok, totális nihil. A kritikusok és a nézők imádják a sorozatot (a Rotten Tomatoes kritikai oldalon 96 százalékosra értékelik, ami nagyon-nagyon ritka), most mindenki azt találgatja, lesz-e második évad. A forgatókönyv alapjául szolgáló Charles Forsman-képregény ott ér véget, ahol a sorozat. De a siker nagy úr. Talán meglódítja Charlie Covell forgatókönyvíró fantáziáját is.