Kösz a vérszívókat!

Csemege az Erkel Színházban: a világ első vámpírtörténete – koncertszerű előadásban. És még így is jobb, mint az Alkonyat.

Lord Byron befejezetlen művének továbbgondolásával 1819-ben született meg John Polidori – aki egyébként a nagy költő orvosa volt – tollából az első irodalmi vámpírtörténet. A megjelenése után kitört vámpírláz azóta is tart, és az egyre átfogóbbá vált vampirológiai kutatások megerősítették a régi hiedelmet: ha egyszer valahol megjelennek a vérszívók, lelehetetlen tőlük megszabadulni.

A korai történetek között azonban volt olyan, amelyben az isteni jóság még győzedelmeskedik, az alvilági fajzat a végén a pokolra kerül, a szerelmesek egymáséi lehetnek. Ilyen például a német Ritter (Polidori művét alapul vevő) drámája, amelyből Marschner operájának szövegkönyve is készült, és amelyet százkilencven éve mutattak be Lipcsében.

Ezt most koncertszerű formában adta elő a Magyar Állami Operaház társulata: a zenekar az Erkel Színház színpadán foglalt helyet, mögötte a kórus – díszlet, jelmez, színpadi mozgás nem volt. Jól jött tehát a narrátor segítsége a történet nyomon követésében. Cser Ádám vezényelt, és az, hogy a kevéssé ismert, de igazi értékeket hordozó, drámai percben gazdag mű a hallgatót a bűvkörébe vonó előadásban szólalt meg, neki is köszönhető. A zenekar, amelynek komoly szerep jut a gótikus rémtörténet hangulatának megalapozásában nagyszerűen tette dolgát, több hegedűvel azonban dúsabb lehetett volna a hangzás. A kórus kissé háttérbe szorulva a színpad mélyén, ezért tán a kelleténél súlytalanabbul, de szépen énekelt. A címszerepre Bruno Taddia olasz baritont hívta meg a ház, aki a maga háromdimenziós alakjában jelenítette meg a tragikus sorsú, két világ között őrlődő lordot, aki tudatában van, romlottságának, de azt is tudja, nem választhat, tennie kell, amire a végzet kiszemelte. Legmélyebb hangjai kissé erőtlenek voltak, de a magasai szárnyaltak, és drámai erőnek sem volt híján. Az operai konfliktusok igazi hordózója Edgar Aubry karaktere, akinek, ha meg akarja menteni szerelmét, esküjét kell szegnie. Ha megteszi, maga is vámpírrá válik, és – mint erre Ruthven karaktere figyelmezteti – előbb-utóbb szerettei gyilkosává. Nagy tenorszerep ez, Balczó Péter hangjának volumene valójában kevés volt hozzá, de erejének és tudásának végsőkig való feszítésével végül is megoldotta a feladatot. A többi szerep alakítója jól megfelelt, figyelemre méltó volt Balga Gabriella Emmyként, mezzójával méltó ellenfele volt a vámpírnak. Hamvas fiatal lányt formált Keszei Bori Jantheként. Nagyobb énekelni való Rácz Istvánnak jutott még, akinek Davenaut súlyos szerepe már túl nehéz volt.

Az egész gárdában Kolonits Klárára kellett valóban a leginkább figyelni. Malwina szerepében énekelnivalója sokkal több volt, mint a többi nőalaké, a szólama igényes: ő nem egyszerűen elcsábított ártatlanság, komolyan szerelmes Aubryba, és kész kiállni érte apja akarata ellenében. Kolonits hangja a nagy drámai, a dús zenekari kíséretes együttes számokban is érvényesült, a teljes terjedelmében kiegyenlített, technikailag is hibátlan volt. Marschner darabja nem csak operatörténeti érdekesség, ez az előadás arra is rávilágított: a mű súlyos zenei értékeket is hordoz, a siker megérdemelt volt.