Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van – idézik gyakran Máté evangéliumát (Máté 25. 14-30). Többnyire a világban tapasztalható egyenlőtlenséget előidéző Máté-szindrómaként hivatkoznak rá. A mondáshoz kapcsolódó példabeszéd azonban egészen másról szól. A történetben egy hosszú útra induló ember egyik szolgájának öt, a másiknak egy talentumot ad, megőrzésre. Aki ötöt kapott, az befektette, aki egyet, az elásta. Visszaérkezvén az utazó az előbbitől tíz talentumot kapott vissza, amit így köszönt meg: "keveset voltál hű, sokra bízlak ezután". Azt viszont aki az egyetlen - elásott - talentumot adta vissza, így rótta meg: "Gonosz és rest szolga, (...) el kellett volna helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál, és én megjövén nyereséggel kaptam volna meg a magamét. Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van." (Az eredeti történetben van egy harmadik szolga is, aki két talentumot kap - a szerk.)
Az evangélium szövege – szemben a szindrómaként elhíresült értelmezéssel – épp azt sugallja: ha jól gazdálkodsz, azt Isten kedvére, és nem ellenére teszed. Abban, hogy kétezer évig másként értelmeztük a példabeszédet, döntő szerepet játszott a világban tapasztalható egyenlőtlenség. Ennek forrása ugyanis a vagyoni különbség, amelynek létrejöttében a történelmi fordulópontot az állattenyésztés kialakulása jelentette. Ekkor jött létre az átörökíthető vagyon és indult el az egyenlőtlenség növekedése, ekkortól, akit gazdag családba „pottyantott a gólya”, az általában az is maradt, mert folyamatosan gyarapodott. Aki viszont szegénynek született, azt a túlélésért való küzdelem többnyire elzárta ettől. S valóban, a 17. századtól már statisztikai adatok is mutatják a vagyoni egyenlőtlenség folyamatos növekedését, ami csak a háborúk idején – ideiglenesen – torpant meg. Ilyenkor a vagyonok megsemmisültek. Amint azonban helyreállt a béke, újra nőni kezdtek a különbségek, és mindig túllépték a korábbi szintet.
A Piketty-görbe
Sokáig a történelem „vastörvényének” tűnt a vagyoni egyenlőtlenségek folytonos növekedése. Ez a jövőbe vetített várakozás tette érthetővé a forradalmárok tántoríthatatlanságát: ezt a „törvényt” szét kell verni. Ám a 20. század elején a történelem váratlanul más irányt vett. A fejlett társadalmakban a vagyoni és a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedésének trendje váratlanul megtört. Fokozatosan – részben a „Nagy Október” hatására - elfogadott lett: társadalmi érdek az egyenlőtlenség enyhítése. A létrejövő jóléti államok - Máté evangéliumának eredeti gondolatával összhangban – ösztönözték és lehetővé tették polgáraiknak, hogy használják a bennük megtestesülő vagyont: tudásukat, találékonyságukat és kitartásukat. Ez az önmagukba történő befektetés azután meghozta eredményt: a felemelkedéstől korábban elzárt tömegek elindultak felfelé a társadalmi lépcsőkön, az egyenlőtlenség pedig – a pesszimista várakozások ellenére – csökkenni kezdett.
Az egyenlőtlenség múlt századi alakulását - a korábbi folyamatosan emelkedő trendtől eltérő - U-alakú görbe írta le, amelyet Thomas Piketty kutatásai – lásd: „Tőke a 21. században” - tettek ismertté. A „Piketty-görbe” első felén - egészen az 1970-es évekig - a fejlett világban az egyenlőtlenségek jelentősen csökkentek. Ezt részben a világháborúk és a gazdasági válság „vagyon-romboló” hatása, döntő részben azonban a jövedelmekre és a vagyonokra kivetett progresszív adó váltotta ki. A gazdagoktól adók formájában elvont forrásokat azután, alapvetően az esélyek kiegyenlítését szolgáló befektetésekre - az oktatásra, az egészségügyre, a munkanélküli segélyre, és a szociális háló kiépítésére – fordították. És az eredmény nem is maradt el: a gazdasági növekedés felgyorsult, a termelékenység emelkedett és középosztály elindult a gyarapodás és a felemelkedés útján. Ám amilyen váratlanul maradt abba az egyenlőtlenség növekedése a század elején, épp olyan hirtelen fordult újra a kocka a 70-es évek végén.
A kiegyenlítődő esélyek kiélezték a társadalmi versenyt. Ez arra késztette a már „befutott” és pozícióikat féltő - járadék-vadász - gazdagokat, hogy fellépjenek az egyenlőség további terjedése ellen. A 1970-es évek közepétől, a termelékenység és az addig vele arányosan emelkedő a munkajövedelmek szétcsatolódtak: a termelékenység további növekedése ellenére a reáljövedelmek stagnálni kezdtek. A következmény: az egyenlőtlenség újból megnőtt. Az okok összetettek voltak: a középosztályon belül kezdett szétválni a magas képzettségű sikerkeresők, és az alkalmazkodást elutasító alacsony végzettségűek jövedelmi esélyei, a szakszervezetek fokozatosan visszaszorultak, és megfordult a politikai széljárás is. A társadalom kezdte „elhinni”: ha több marad a gazdagoknál, akkor ők azt hatékonyabban használják fel, mintha az állam osztaná szét. A gyorsabb növekedés pedig – érveltek a politikusok - végső soron szegények érdeke is. A vagyonokra és a jövedelmekre kirótt magas adókat az adócsökkentés váltotta fel.
Ám a Reagen és Thatcher nevével összekapcsolódó politikai váltás valóságos következménye a vagyoni és a jövedelmi különbségek újbóli növekedése lett. Ez a hatás szerte a fejlett világban – még a kivételnek gondolt skandinávoknál is – érvényesült, bár nem egyenlő mértékben. Ezt a változást mutatja az U-alakú Piketty-görbe a 70-es évektől kezdődő – újra emelkedő fele. A 21. századba átlépve azután a társadalmak rádöbbentek: visszaállt a 19. század végének állapota! Elkülönülve a 99 százaléktól, messze kiemelkedett a legfelső 1 százalék, és a társadalom alsó illetve felső jövedelmi osztályai közötti különbség elérte az 1900-as szintet. Ezt a szomorú képet az egész világra kivetítve a fejlődő országok helyzete pedig még kilátástalanabbnak tűnt, hiszen őket még a társadalmi és a gazdasági elmaradottság is sújtotta.
Az elefánt kontúrja
Az volt tehát az általános várakozás, hogy ezek a térségek még inkább elszakadnak, és az egyenlőtlenség a glóbuszon egyre növekszik. Ennek eredt nyomába Branko Milanovics, a Világbank kutatója. Vizsgálatainak végső eredményét egy különös - elefánt-görbének nevezett – ábrával foglalta össze. A kutató, a világ polgárait - a legszegényebbektől a leggazdagabbakig, növekvő jövedelmek szerint - elrendezve a globális jövedelmi egyenlőtlenség alakulásának legutóbbi évtizedbeli változásában ugyanis egy elefánt különös kontúrját vélte felfedezni.
Az elefánt faránál, a legszegényebbek helyzete nem változott: amilyen rossz volt, olyan is maradt. Ám az egyre magasabb jövedelmű szegények helyzete jelentősen javult. Ezt jelezte az elefánt hátsó felének felemelkedése, majd magas háta. Ide tartozik a világgazdaságba bekapcsolódó Kína és India, Ázsia és Dél-Amerika, és Afrika több milliárdnyi munkavállalója. Ők egyértelműen nyertesei lettek a jövedelmek globális újraelosztási és kiegyenlítődési folyamatának. Ugyanakkor eljutva az elefánt fejéhez, a föld leggazdagabb harmadához – a fejlett világ korábban nyertes középosztályának tagjaihoz - zuhanásszerű csökkenés következett be! Ebből a csoportból csak a legfelső 1 százalék került ki nyertesen: ezt illusztrálja az elefánt ormányának felfelé kunkorodó vége. Vagyis, a korábbi nyertesek - a fejlett világ középosztálya - a 20. század végétől kezdődő globális jövedelmi átrendeződés veszteseivé váltak. Ugyanakkor a legfelső 10 százalék megtartotta, a legfelső 1 százalék még javítani is tudta pozícióját.
Az egyenlőtlenség ilyen ellenmondásos alakulása – növekedése a társadalmakon belül és csökkenése globálisan - kihívás elé állítja az emberiséget. A növekvő különbség táptalaja a populizmusnak, amelyet nem befolyásolnak a tények, de hatékony „agymosásra” képes. A tudomány viszont, bár képes megérteni a lezajló összetett folyamatokat, nehezen „hatol be” a tömegek tudatába. A valóság megértésében segítséget jelenthet egy világhírű kutató most - magyarul is – megjelent könyve: A. B Atkinson. Egyenlőtlenség: mit tehetünk ellene? (Kossuth Kiadó, 2017). A mű széles tudományos alapra támaszkodva foglalja össze a szükséges teendőket. Alapvető állítása: ha nem avatkozunk be – ha nem csapoljuk meg országokon belül és globálisan is a növekvő vagyonokat, a magas jövedelmeket, és a gazdag örökösöket – akkor az egyenlőtlenség tovább fog növekedni. Ám a szerző szerint az egyenlőtlenséget nem morális szemszögből kell elsősorban megítélni. A legfelső 1 százalék óriási vagyonát saját kivételezett – járadék-vadász - helyzetének a fenntartására használja, és egy fenntarthatatlan állapot felé kormányozza a világot.
Versenyre kényszerítve
A fenntarthatatlanság robbanásveszélyes helyzetet idéz elő az amúgy is válságokkal terhelt bolygónkon. A nagy egyenlőtlenség visszafogja a gazdasági növekedést, ami akadályozza a leszakadók felzárkózását. Hiába ígérik – mint Trump -, az adócsökkentés nem élénkíteti a gazdaságot és nem gyorsítja a növekedést. Ugyanakkor a társadalmi mobilitás éppen a Piketty görbe fordítottja szerint alakult: magas volt a 20. század középső harmadában, amikor csökkent az egyenlőtlenség, de lecsökkent a 21. század felé közeledve, amikor az egyenlőtlenség újra nőni kezdett. Ha tehát nem történik jelentős újraelosztás az adókon keresztül, az társadalmi robbanáshoz vezet. Ám a 20. század azt igazolta: a Robin Hood terápia - „vedd el a gazdagoktól és add a szegényeknek” – nem megfelelő gyógymód. Hosszú távon nem hatékony a gazdagoktól elvont forrásokat a szegények „megvásárlására” fordítani, azaz a vagyonok „megcsapolásából” befolyó pénzeket a fogyasztás kiegyenlítésére – pl. nyugdíj-növelésre, rezsi-csökkentésre, áfa-csökkentésre – felhasználni. Inkább - mint a múlt század középső harmadában – az esélyek kiegyenlítésére és a társadalmi mobilitás elősegítésére, az oktatásba, az egészségügybe, a tudományba, és az újrakezdésbe célszerű befektetni.
Egy ilyen stratégia ismét utat nyitna – nemzeti és globális szinten is - a tehetségek előtt, egyben versenyre kényszerítené a már befutottakat. Milanovics „elefánt-görbéje” éppen azt üzeni: a több milliárd fejlődő országbeli munkavállaló bár küszködik, de élet-esélyei javulnak, mindeközben a fejlett világ középosztálya ennek az ellenkezőjével - életfeltételeinek folyamatos romlásával - szembesül. S ami még idegesítőbb: állandóan a háta mögött kénytelen érezni a globális versenyben felzárkózni igyekvők tömegének „lihegését”. Ez pedig újra felidézi az evangélium Máté-szindróma-szerű értelmezését. Az ugyanis sok területen szembeszökő, hogy ellensúlyozás és újraosztás nélkül a különbségek nőnek. Így, a Máté-szindróma, meghökkentő módon, még a tudományban is érvényre jut: „a babért többnyire a már befutottak aratják le”. De a legújabb kutatások is arra utalnak, hogy az egykor kialakult különbségek - a véletlenszerű kedvező és kedvezőtlen hatások ellenére - megmaradnak, sőt növekednek.
A 21. század két legfontosabb tapasztalata: elzárkózni a verseny elől, biztos kudarc, a kialakult vagyoni különbségek újraelosztással való csökkentésének ellenzése pedig robbanást idézhet elő. Ezért tekinthető az egyenlőtlenség növekedésére és a globális verseny élesedésére adandó válasz a fejlett világ - és Magyarország – legnagyobb kihívásának. Versenyre vagyunk kényszerítve, és versenytársaink zömmel olyanok, akik - hátuk mögött a múlt szegénységével - mindenre hajlandók a siker érdekében. Egykor mi is mindenre készek voltunk, és képesnek is gondoltuk magunkat a versenyben való helytállásra. Az elmúlt évtizedben azonban - a sorozatos kudarcok után - szembesülve a felzárkózás nehézségével, elegünk lett a versenyből. Ebben a lelkiállapotban újrakezdeni a legnehezebb. De mit tegyünk, ha ez elkerülhetetlen.
