Marosán György: Máté evangéliuma vs. Máté-szindróma

Publikálás dátuma
2018.01.20 08:40
ÖT MINÁS SÚLY A SUMER-KORBÓL - 60 mina ért 1 talentumot, amely már kisebb vagyonnak számított FOTÓ: MARIE-LAN NGUYEN
Fotó: /

Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van – idézik gyakran Máté evangéliumát (Máté 25. 14-30). Többnyire a világban tapasztalható egyenlőtlenséget előidéző Máté-szindrómaként hivatkoznak rá. A mondáshoz kapcsolódó példabeszéd azonban egészen másról szól. A történetben egy hosszú útra induló ember egyik szolgájának öt, a másiknak egy talentumot ad, megőrzésre. Aki ötöt kapott, az befektette, aki egyet, az elásta. Visszaérkezvén az utazó az előbbitől tíz talentumot kapott vissza, amit így köszönt meg: "keveset voltál hű, sokra bízlak ezután". Azt viszont aki az egyetlen - elásott - talentumot adta vissza, így rótta meg: "Gonosz és rest szolga, (...) el kellett volna helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál, és én megjövén nyereséggel kaptam volna meg a magamét. Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van." (Az eredeti történetben van egy harmadik szolga is, aki két talentumot kap - a szerk.)

Az evangélium szövege – szemben a szindrómaként elhíresült értelmezéssel – épp azt sugallja: ha jól gazdálkodsz, azt Isten kedvére, és nem ellenére teszed. Abban, hogy kétezer évig másként értelmeztük a példabeszédet, döntő szerepet játszott a világban tapasztalható egyenlőtlenség. Ennek forrása ugyanis a vagyoni különbség, amelynek létrejöttében a történelmi fordulópontot az állattenyésztés kialakulása jelentette. Ekkor jött létre az átörökíthető vagyon és indult el az egyenlőtlenség növekedése, ekkortól, akit gazdag családba „pottyantott a gólya”, az általában az is maradt, mert folyamatosan gyarapodott. Aki viszont szegénynek született, azt a túlélésért való küzdelem többnyire elzárta ettől. S valóban, a 17. századtól már statisztikai adatok is mutatják a vagyoni egyenlőtlenség folyamatos növekedését, ami csak a háborúk idején – ideiglenesen – torpant meg. Ilyenkor a vagyonok megsemmisültek. Amint azonban helyreállt a béke, újra nőni kezdtek a különbségek, és mindig túllépték a korábbi szintet.

A Piketty-görbe

Sokáig a történelem „vastörvényének” tűnt a vagyoni egyenlőtlenségek folytonos növekedése. Ez a jövőbe vetített várakozás tette érthetővé a forradalmárok tántoríthatatlanságát: ezt a „törvényt” szét kell verni. Ám a 20. század elején a történelem váratlanul más irányt vett. A fejlett társadalmakban a vagyoni és a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedésének trendje váratlanul megtört. Fokozatosan – részben a „Nagy Október” hatására - elfogadott lett: társadalmi érdek az egyenlőtlenség enyhítése. A létrejövő jóléti államok - Máté evangéliumának eredeti gondolatával összhangban – ösztönözték és lehetővé tették polgáraiknak, hogy használják a bennük megtestesülő vagyont: tudásukat, találékonyságukat és kitartásukat. Ez az önmagukba történő befektetés azután meghozta eredményt: a felemelkedéstől korábban elzárt tömegek elindultak felfelé a társadalmi lépcsőkön, az egyenlőtlenség pedig – a pesszimista várakozások ellenére – csökkenni kezdett.

Az egyenlőtlenség múlt századi alakulását - a korábbi folyamatosan emelkedő trendtől eltérő - U-alakú görbe írta le, amelyet Thomas Piketty kutatásai – lásd: „Tőke a 21. században” - tettek ismertté. A „Piketty-görbe” első felén - egészen az 1970-es évekig - a fejlett világban az egyenlőtlenségek jelentősen csökkentek. Ezt részben a világháborúk és a gazdasági válság „vagyon-romboló” hatása, döntő részben azonban a jövedelmekre és a vagyonokra kivetett progresszív adó váltotta ki. A gazdagoktól adók formájában elvont forrásokat azután, alapvetően az esélyek kiegyenlítését szolgáló befektetésekre - az oktatásra, az egészségügyre, a munkanélküli segélyre, és a szociális háló kiépítésére – fordították. És az eredmény nem is maradt el: a gazdasági növekedés felgyorsult, a termelékenység emelkedett és középosztály elindult a gyarapodás és a felemelkedés útján. Ám amilyen váratlanul maradt abba az egyenlőtlenség növekedése a század elején, épp olyan hirtelen fordult újra a kocka a 70-es évek végén.

A kiegyenlítődő esélyek kiélezték a társadalmi versenyt. Ez arra késztette a már „befutott” és pozícióikat féltő - járadék-vadász - gazdagokat, hogy fellépjenek az egyenlőség további terjedése ellen. A 1970-es évek közepétől, a termelékenység és az addig vele arányosan emelkedő a munkajövedelmek szétcsatolódtak: a termelékenység további növekedése ellenére a reáljövedelmek stagnálni kezdtek. A következmény: az egyenlőtlenség újból megnőtt. Az okok összetettek voltak: a középosztályon belül kezdett szétválni a magas képzettségű sikerkeresők, és az alkalmazkodást elutasító alacsony végzettségűek jövedelmi esélyei, a szakszervezetek fokozatosan visszaszorultak, és megfordult a politikai széljárás is. A társadalom kezdte „elhinni”: ha több marad a gazdagoknál, akkor ők azt hatékonyabban használják fel, mintha az állam osztaná szét. A gyorsabb növekedés pedig – érveltek a politikusok - végső soron szegények érdeke is. A vagyonokra és a jövedelmekre kirótt magas adókat az adócsökkentés váltotta fel.

Ám a Reagen és Thatcher nevével összekapcsolódó politikai váltás valóságos következménye a vagyoni és a jövedelmi különbségek újbóli növekedése lett. Ez a hatás szerte a fejlett világban – még a kivételnek gondolt skandinávoknál is – érvényesült, bár nem egyenlő mértékben. Ezt a változást mutatja az U-alakú Piketty-görbe a 70-es évektől kezdődő – újra emelkedő fele. A 21. századba átlépve azután a társadalmak rádöbbentek: visszaállt a 19. század végének állapota! Elkülönülve a 99 százaléktól, messze kiemelkedett a legfelső 1 százalék, és a társadalom alsó illetve felső jövedelmi osztályai közötti különbség elérte az 1900-as szintet. Ezt a szomorú képet az egész világra kivetítve a fejlődő országok helyzete pedig még kilátástalanabbnak tűnt, hiszen őket még a társadalmi és a gazdasági elmaradottság is sújtotta.

Az elefánt kontúrja

Az volt tehát az általános várakozás, hogy ezek a térségek még inkább elszakadnak, és az egyenlőtlenség a glóbuszon egyre növekszik. Ennek eredt nyomába Branko Milanovics, a Világbank kutatója. Vizsgálatainak végső eredményét egy különös - elefánt-görbének nevezett – ábrával foglalta össze. A kutató, a világ polgárait - a legszegényebbektől a leggazdagabbakig, növekvő jövedelmek szerint - elrendezve a globális jövedelmi egyenlőtlenség alakulásának legutóbbi évtizedbeli változásában ugyanis egy elefánt különös kontúrját vélte felfedezni.  

Az elefánt faránál, a legszegényebbek helyzete nem változott: amilyen rossz volt, olyan is maradt. Ám az egyre magasabb jövedelmű szegények helyzete jelentősen javult. Ezt jelezte az elefánt hátsó felének felemelkedése, majd magas háta. Ide tartozik a világgazdaságba bekapcsolódó Kína és India, Ázsia és Dél-Amerika, és Afrika több milliárdnyi munkavállalója. Ők egyértelműen nyertesei lettek a jövedelmek globális újraelosztási és kiegyenlítődési folyamatának. Ugyanakkor eljutva az elefánt fejéhez, a föld leggazdagabb harmadához – a fejlett világ korábban nyertes középosztályának tagjaihoz - zuhanásszerű csökkenés következett be! Ebből a csoportból csak a legfelső 1 százalék került ki nyertesen: ezt illusztrálja az elefánt ormányának felfelé kunkorodó vége. Vagyis, a korábbi nyertesek - a fejlett világ középosztálya - a 20. század végétől kezdődő globális jövedelmi átrendeződés veszteseivé váltak. Ugyanakkor a legfelső 10 százalék megtartotta, a legfelső 1 százalék még javítani is tudta pozícióját.

Az egyenlőtlenség ilyen ellenmondásos alakulása – növekedése a társadalmakon belül és csökkenése globálisan - kihívás elé állítja az emberiséget. A növekvő különbség táptalaja a populizmusnak, amelyet nem befolyásolnak a tények, de hatékony „agymosásra” képes. A tudomány viszont, bár képes megérteni a lezajló összetett folyamatokat, nehezen „hatol be” a tömegek tudatába. A valóság megértésében segítséget jelenthet egy világhírű kutató most - magyarul is – megjelent könyve: A. B Atkinson. Egyenlőtlenség: mit tehetünk ellene? (Kossuth Kiadó, 2017). A mű széles tudományos alapra támaszkodva foglalja össze a szükséges teendőket. Alapvető állítása: ha nem avatkozunk be – ha nem csapoljuk meg országokon belül és globálisan is a növekvő vagyonokat, a magas jövedelmeket, és a gazdag örökösöket – akkor az egyenlőtlenség tovább fog növekedni. Ám a szerző szerint az egyenlőtlenséget nem morális szemszögből kell elsősorban megítélni. A legfelső 1 százalék óriási vagyonát saját kivételezett – járadék-vadász - helyzetének a fenntartására használja, és egy fenntarthatatlan állapot felé kormányozza a világot.

Versenyre kényszerítve

A fenntarthatatlanság robbanásveszélyes helyzetet idéz elő az amúgy is válságokkal terhelt bolygónkon. A nagy egyenlőtlenség visszafogja a gazdasági növekedést, ami akadályozza a leszakadók felzárkózását. Hiába ígérik – mint Trump -, az adócsökkentés nem élénkíteti a gazdaságot és nem gyorsítja a növekedést. Ugyanakkor a társadalmi mobilitás éppen a Piketty görbe fordítottja szerint alakult: magas volt a 20. század középső harmadában, amikor csökkent az egyenlőtlenség, de lecsökkent a 21. század felé közeledve, amikor az egyenlőtlenség újra nőni kezdett. Ha tehát nem történik jelentős újraelosztás az adókon keresztül, az társadalmi robbanáshoz vezet. Ám a 20. század azt igazolta: a Robin Hood terápia - „vedd el a gazdagoktól és add a szegényeknek” – nem megfelelő gyógymód. Hosszú távon nem hatékony a gazdagoktól elvont forrásokat a szegények „megvásárlására” fordítani, azaz a vagyonok „megcsapolásából” befolyó pénzeket a fogyasztás kiegyenlítésére – pl. nyugdíj-növelésre, rezsi-csökkentésre, áfa-csökkentésre – felhasználni. Inkább - mint a múlt század középső harmadában – az esélyek kiegyenlítésére és a társadalmi mobilitás elősegítésére, az oktatásba, az egészségügybe, a tudományba, és az újrakezdésbe célszerű befektetni.

Egy ilyen stratégia ismét utat nyitna – nemzeti és globális szinten is - a tehetségek előtt, egyben versenyre kényszerítené a már befutottakat. Milanovics „elefánt-görbéje” éppen azt üzeni: a több milliárd fejlődő országbeli munkavállaló bár küszködik, de élet-esélyei javulnak, mindeközben a fejlett világ középosztálya ennek az ellenkezőjével - életfeltételeinek folyamatos romlásával - szembesül. S ami még idegesítőbb: állandóan a háta mögött kénytelen érezni a globális versenyben felzárkózni igyekvők tömegének „lihegését”. Ez pedig újra felidézi az evangélium Máté-szindróma-szerű értelmezését. Az ugyanis sok területen szembeszökő, hogy ellensúlyozás és újraosztás nélkül a különbségek nőnek. Így, a Máté-szindróma, meghökkentő módon, még a tudományban is érvényre jut: „a babért többnyire a már befutottak aratják le”. De a legújabb kutatások is arra utalnak, hogy az egykor kialakult különbségek - a véletlenszerű kedvező és kedvezőtlen hatások ellenére - megmaradnak, sőt növekednek.

A 21. század két legfontosabb tapasztalata: elzárkózni a verseny elől, biztos kudarc, a kialakult vagyoni különbségek újraelosztással való csökkentésének ellenzése pedig robbanást idézhet elő. Ezért tekinthető az egyenlőtlenség növekedésére és a globális verseny élesedésére adandó válasz a fejlett világ - és Magyarország – legnagyobb kihívásának. Versenyre vagyunk kényszerítve, és versenytársaink zömmel olyanok, akik - hátuk mögött a múlt szegénységével - mindenre hajlandók a siker érdekében. Egykor mi is mindenre készek voltunk, és képesnek is gondoltuk magunkat a versenyben való helytállásra. Az elmúlt évtizedben azonban - a sorozatos kudarcok után - szembesülve a felzárkózás nehézségével, elegünk lett a versenyből. Ebben a lelkiállapotban újrakezdeni a legnehezebb. De mit tegyünk, ha ez elkerülhetetlen.

2018.01.20 08:40

A körmenettől a kenyéren át a légi parádéig

Publikálás dátuma
2018.08.20 08:00
Kenyérünnep 1950-ben, Rákospalotán
Fotó: Fortepan/ Várkonyi Ádám
Mit is ünneplünk augusztus 20-án? A rövid válasz: mikor mit. A katolikus szent napjából már régóta megpróbáltak nemzeti ünnepet faragni, de mindig hozzá kellett adni valami mást is. Így aztán mára teljesen eklektikus lett az egész.
„Ennek az országnak a szerencsétlensége az t. i., hogy ezen ország lakosai nem képesek egy napot, egy olyan napot kiválasztani, a melyen szívük együtt doboghasson” – kesergett a legendás magyar széthúzás felett 1902-ben az Országgyűlésben Benedek János, függetlenségpárti képviselő. Bánatának oka az volt, hogy Magyarországon nem volt nemzeti ünnep. Egy bő évtizeddel korábban, 1891-ben már a Ház elé került gróf Andrássy Tivadar törvényjavaslata „az ipari munkának vasárnapi szüneteléséről”, amely előírta volna, hogy „Szent István király napján, mint nemzeti ünnepen” is munkaszünetet kell tartani, de ezt végül nem fogadták el, mert augusztus 20. túlságosan is egyházi, ráadásul katolikus ünnepnek tűnt. Hiába érveltek sokan, köztük a református Tisza Kálmán is a nemzeti ünnep szükségessége mellett, nem jártak sikerrel.
A hivatalos, állami ünnep iránti igény érthető volt, de egy nyelvi, vallási és politikai értelemben megosztott országban nem volt egyszerű mindenkinek tetsző napot találni. Az I. világháború és Trianon után némileg könnyebbé vált kijelölni a nemzeti ünnepet, de először, 1927-től a korábban elhanyagolt március 15. lett hivatalos ünnepnap. Persze új értelmet nyert Szent István király napja is, hiszen kiválóan egybecsengett „Szent István birodalmával”, vagyis a teljes revízióval. Jellemző, hogy 1928. augusztus 20-án avatták fel a Szabadság téren az úgynevezett ereklyés országzászlót, a revíziós rendezvények már-már szakrális helyszínét. De ekkor sem volt még egyértelmű, mit ünnepelne az állam, hiszen csak 1938-ban, az államalapító halálának 900. évfordulóján alkottak törvényt „Szent István király dicső emlékének megörökítéséről”, és nyilvánították nemzeti ünneppé augusztus 20-át. Ebben az évben terjesztették ki a Szent Jobb körmenetet, és hordozták körbe az országon az ereklyét.
Augusztus 20-át régóta jellemzi valami furcsa eklekticizmus, ami abból fakad, hogy a katolikus ünnep mellé igyekeztek bezsúfolni valami mást, valami nemzetit is. Így került a képbe az aratás és a kenyér. Eredetileg Szent Istvánnak semmi köze nem volt az új kenyérhez, az aratás végét Péter-Pál napján, június 29-én ünnepelték, esetleg július 15-én. Először 1927-ben kapcsolták össze a két ünnepet: Mayer János földművelésügyi miniszter a Szent Jobb körmenet után népviseletbe öltözött földműveseket vonultatott fel a Várban. Később, az 1930-as években a Paulini Béla újságíró által életre hívott Gyöngyösbokréta mozgalom rendezett operett-aratóünnepeket e napon, amelyeknek nem sok közük volt a valódi népi kultúrához.
E mesterségesen teremtett hagyomány túlélte a háborút: 1945. augusztus 20-án, Rákospalotán már új kenyér ünnepet rendezett a kommunista vezetés. A kisgazdákkal konkuráló kommunistáknak fontos volt újraértelmezni  a napot, így született meg az az ideológiai katyvasz, amelyben egyszerre ünnepelték az új kenyeret, vagyis a parasztság munkáját, és "Szent Istvánt, az országalapító forradalmárt". A Szent Jobb körmenetet ugyan 1948-ben betiltották, de az augusztus 20-i ünnep megmaradt: 1949-ben erre a napra időzítették a sztálinista alkotmány elfogadását, majd a Népköztársaság napjává nyilvánították. 1951-ben Nagy Imre már mint az alkotmány ünnepét és „a terménybeadási kötelezettség teljesítésének első határidejét” köszöntötte. A Népköztársaság napja egészen 1989-ig fennmaradt, díszletként megjelent a kenyér is, igaz, a Kádár-korban ez háttérbe szorult, hangsúlyosabb lett a budapesti vízi- és légi parádé, illetve a tűzijáték.
A rendszerváltás után hasonló problémával szembesült a politika, mint száz évvel korábban: kellene egy mindenkinek megfelelő és elég kifejező állami ünnep. 1991-ben az Antall-kormány három dátumot terjesztette a parlament elé: március 15-ét, augusztus 20-át és október 23-át, jelezve, hogy a háromból egyet ki kíván emelni, mint állami ünnepet. A kormánypártok augusztus 20. mellett érveltek, mondván: ez fejezi ki ezeréves történelmünket, a keresztény ország eszméjét. Az akkor még liberális Fidesz nevében felszólaló Németh Zsoltnak hasonló ellenvetései voltak, mint a száz évvel korábbi ellenzéknek: "az egyházi és állami ünnepek összemosása nem szerencsés". Azóta az ünnep külsőségei ismét egy sajátos keveréket alkotnak, valójában az elmúlt évszázad elemeiből állnak össze: van körmenet, vissza-visszatér valamilyen formában a légi parádé, és az új kenyér is előkerül, most épp a "magyarok kenyere" formájában.

Mikor van Szent István napja?

Ma természetesnek tűnik, hogy augusztus 20. Szent István és az államalapítás ünnepe, ez azonban nem mindig volt így és ma sincs így mindenhol. A katolikus naptárban – Magyarországon kívül – augusztus 16. Szent István napja, amit elhalványít a 15-én ünnepelt Nagyboldogasszony, azaz Mária mennybemenetelének napja. Valójában az egész ünnep innen származik, hiszen már István idején e napon tartották a törvénylátó napot Székesfehérváron, s a hagyomány szerint ezen a napon halt meg a király. Az ünnepnap 1083-ban, István szentté avatásakor került augusztus 20-ra, kissé eltávolítva a Nagyboldogasszonytól, és a középkorban végig meg is maradt a jelentősége (II. András az Aranybullában kötelezte magát, hogy mindig törvényt ül ezen a napon). 1686-ban, Buda visszafoglalása után XI. Ince pápa átírta a naptárat, és a győzelem napját, szeptember 2-át tette meg Szent István ünnepének. Ez 1771-ig maradt így, mikor XIV. Benedek pápa csökkentette az ünnepek számát, és kihúzta a naptárból Szent István napját. Mária Terézia azonban ismét ünneppé tette augusztus 20-át és ő hozatta a királyi ereklyét, a Szent Jobbot Raguzából (Dubrovnik) Budára. Az ereklye körbehordozása – még csak a Várban – 1818-tól vált szokássá.

2018.08.20 08:00
Frissítve: 2018.08.20 08:00

Prága és az emberarcú szocializmus

Publikálás dátuma
2018.08.20 07:00

Fotó: AFP/Sputnik/ Yuryi Abramochkin
Sokan leírták már, sem emberarcú kapitalizmus, sem emberarcú szocializmus nem létezik. Ami a kapitalizmust illeti a ma létező skandináv modell jóléti államai tagadják ezt. Az a csehszlovák kísérlet pedig, amely – elsőként – megteremthette volna az emberarcú szocializmus gyakorlatát, 1968 augusztusában elbukott.
"Eljött az idő, hogy Budapest húsboltjaiban húst árultak, és a nagyvilág nem győzött álmélkodni ezen a csodán – és nagyon emlékszem egy augusztusi napra ’68-ból, amikor kétségbeesetten rohangásztam Budapest addigra már befoltozott utcáin, izgatottan várva, hátha a Prágából jött hírek másokat is utcára szólítanak, tömegeket – csendes, üres utcákon tébláboltam késő estig, még a rendőr is csak a kocsmák csendjét őrizte. Még emlékszem jól a későbbi évek keserűségére és szégyenére, amikor a lengyelek ’56-ja oly kevés rokonszenvet szólaltatott meg a húsboltjaira büszke és kényes Magyarországon – pocsék érzés volt”. Csalog Zsolt 1997-ben elhunyt író, szociográfus, szociológus 1986-ban, az 1956 utáni magyar "sanda alkuk és hamis igazodások" tanulságával írta e sorokat.
Ötven éve, hogy 1968. augusztus 20-án a Varsói Szerződés tagállamai – köztük Magyarország – inváziót indítottak Csehszlovákia ellen, hogy felszámolják az Alexander Dubcek pártfőtitkár nevével fémjelzett prágai tavaszt, az "emberarcú szocializmus" kísérletét.

A valóság lehetőségei

Csalognak igaza is volt meg nem is. Mert voltak a magyar ellenzék sűrűsödését jelző, nemzetközi visszhangot keltő tiltakozások, mint például a filozófusok korculai nyilatkozata. A társadalom csendje viszont nem csak a húsboltok féltésének volt betudható, bár volt ok Prága kapcsán Moszkvától félteni az 1968. január 1-én életbe lépett magyar új gazdasági mechanizmust. Másrészt lefojtva bár, de élt még 1956 magyar tapasztalata. Amit Zdeněk Mlynář, a prágai tavasz egyik vezetőjének emlékei szerint Kádár János, az MSZMP KB első titkára tömör egyszerűséggel kérdezett meg Alexander Dubčektől három nappal a "testvéri segítségnyújtás" előtt, augusztus 17-én Komáromban, miközben a peronon búcsúzkodtak: "Mondja, Önök valóban nem tudják, kivel van dolguk?"
Kádár láthatta a párhuzamot az emberarcú szocializmus kísérlete és a magyar 1956 között. Felismerhette Nagy Imre és Dubček politikai rokonságát, és a testvéri országok kényszerközösségét is. Mint ahogyan láthatta Hruscsov desztalinizációs kísérletének bukását. (Nem véletlenül ragadt bele saját politikai élettapasztalatába, amikor 1985-ben nem ugrott Gorbacsov első szavára. Félt a szovjet nomenklatúrától, amely 1964-ben megpuccsolta a "túlságosan Sztálin-ellenes" Hruscsovot. S bár a leszámolás módszerei enyhültek, jött Leonyid Brezsnyev, a "pangásig" kegyelemből és szükségből uralkodó cár, akinek szürke jelentéktelenségében kiegyezhettek a pártbeli csoportosulások. A pártközeg egyensúlya és célja nem sokat változott: az nem a puha sztálintalanítás, hanem a sztálinizmus puha restaurációja volt.) Ugyancsak Mlynář idézi fel: Brezsnyev 1968 novemberében négyszemközt azt mondta Bohumil Simonnak, aki a CSKP delegációját vezette az októberi forradalom ünnepségein: "Maguk azt hitték, hogy ha a maguk kezében van a hatalom, akkor azt tehetnek, amit akarnak. De ez alapvető hiba! Én sem tehetem azt, amit tenni szeretnék... Mert ha én, akkor (1968 augusztusában – F. R..) a Politikai Bizottságban nem szavaztam volna meg a katonai beavatkozást, mi történt volna? Maga bizonyosan nem ülne most itt. De lehet, hogy én sem!" Ezek ugyanannak a Brezsnyevnek a szavai, akit fejvesztés terhe mellett maga Hruscsov bízott meg azzal, hogy 1956. november elsején Kádár és Münnich Ferenc a harcban álló Budapestről épségben megérkezzen Moszkvába, hogy a Nagy Imre-ellenkormány megalakulhasson.
A prágai tavasz súlyos, de nem egyetlen szem volt a láncban: 1953 - Kelet-Berlin, 1956 – Poznan, Budapest, 1968 - Prága, majd 1980 – Gdansk. S mintha a "létező szocializmus" eme belső forrongásaiban is felfedezhető lenne a politikafilozófia Sollenjének és Seinjének XX. századi küzdelme. Hogy a társadalmi berendezkedésnek normatíve milyennek kellene lennie, és mit enged tenni a normatívákért a valóság. A Csalog által tapasztalt utcai csend, talán azt is bizonyítja: a budapesti közönség nagyon is tisztában volt a valóság lehetőségeivel.

Csendes restauráció

Ami pedig a normatív értékeket illeti, az 1956-ban emigrált Heltai György jogász, akit a Rajk-perben bebörtönöztek, s aki az utolsó Nagy Imre kormány külügyminiszter-helyettese volt, 1956-ra úgy emlékszik: "(...) amitől ők (a szovjetek – F. R.) megrémültek, az éppenséggel nem a jobboldali veszély volt, hanem az ellenkezője, az a nyilvánvaló tény, hogy a magyar forradalom nem nyúl a szocialista vívmányokhoz, hogy láthatóan a szocialista szisztéma keretei között marad –, de a világbirodalomból kiválva, nemzeti függetlenséget és demokráciát teremtve marad szocialista! ETTŐL az oroszok rettenetesen megijedtek. Annál is inkább, mert nagyon is reális volt a lehetőség, hogy a független és demokratikus szocializmus magyar példája hónapok alatt lavinát indít el Kelet-Európában (…) és ettől kiverte őket a hideg veríték. Az igazi nagy fenyegetés az volt nekik, hogy a Nagy Imre-kormány napok alatt konszolidálni fogja a helyzetet, stabilizálja a forradalom eredményeit, és felmutat egy békés, rendezett, független, demokratikus és boldog szocialista államot – hát ezt semmiképp nem merték megvárni. Ezért léptek azonnal. És teljes brutalitással."
Aki olvasta Zdeněk Mlynář könyvét – Prága, 1968 -, vagy a CSKP augusztus 22-re, Prágába sebtében összehívott, utólag törvénytelennek minősített, XIV., rendkívüli kongresszusának Jiří Pelikán által Nyugatra csempészett hangfelvétel-leiratát, az megdöbbenhet a szabadság és a demokrácia (párttagságot is) felszabadító erején, s tudhatja: ennyiről és csak ennyiről volt szó. Aki pedig emlékszik a korabeli filmfelvételekre, az láthatja a brutalitást, amely a munkások hatalmát megvédő "testvéri tankok" segítségének abszurditását megtapasztalhatóvá tette.
Sokan leírták már – leírtuk mi is – sem emberarcú kapitalizmus, sem emberarcú szocializmus nem létezik. Ami a kapitalizmust illeti a ma létező skandináv modell jóléti államai tagadják ezt. Az a csehszlovák kísérlet pedig, amely – elsőként – megteremthette volna az emberarcú szocializmus gyakorlatát, 1968 augusztusában elbukott. A prágai tavaszt a konkrét geopolitikai helyzetben a "testvéri" tankok tiporták le, de ez nem ok arra, hogy megteremtésének elméleti lehetőségét megtagadjuk. Ha így tennénk, elismernénk, hogy Marx hegemonikus brosúrává silányított eszméjének birodalmi nomenklatúrája a történelem jövőjéből is ki tudta irtani az emberarcú szocializmust. Csehszlovákia 1968-as megszállása – mint a magyar 1956 – egy birodalom katonai erőszakkal végrehajtott reálpolitikai aktusa volt. Annak bizonyítéka, hogy a 30-as évek sztálini geopolitikája – aminek semmi köze nem volt semmilyen forradalmi eszméhez – erőszakkal tudja csak a birodalom érdekeinek megfelelően saját külső határait megvédeni. S mivel a Nyugat legélesebb elméi sem léphettek ki a globális erőegyensúlyból, tiltakozásuk szemernyit sem ért. A birodalom - nyugati szellemi útitársainak meghasonlottságával együtt - belülről rohadt tovább. Brezsnyev főtitkársága alatt végbement a sztálinizmus csendes restaurációja, de ami azt illeti, erre a restaurációra a háború utáni kétpólusú, erőegyensúlyra épülő világpolitikai rendszer nem szorult rá. Az érintetlen maradt.
Ismét Zdeněk Mlynářra hagyatkozunk: "Brezsnyev nekünk, reformkommunistáknak értékes tanfolyamot tartott. Mi, ostobák, valami olyan szocializmus-modellről gondolkodunk, amely valóban jó lenne Európának, beleszámítva a Nyugatot is, de ő, a realista tudja, hogy ennek ötven évre semmi értelme nincsen. Vajon miért? Mert a Szovjetunió, vagyis a szocializmus határai mindeddig csak az Elbáig érnek. Ezzel az amerikai elnök is egyetért, tehát vagy ötven évre ez megváltoztathatatlan. És ki az a Berlinguer? Vannak tankjai? Talán megváltoztathatja a II. világháború eredményeit?" (Eredmények helyett mi a liberális demokráciák és a szovjet diktatúra természetellenes háborús szövetségének következményeiről beszélünk. "Amúgy" Enrico Berlinguer az Olasz Kommunista Párt szovjet politikával szembeforduló eurokommunista főtitkára volt 1972-től 1984-es haláláig. "Baloldali alternatíva" helyett "demokratikus alternatíváról" beszélt, történelmi kiegyezésről a kereszténydemokratákkal, amiben legfőbb támogatója a kereszténydemokrata Aldo Moro miniszterelnök volt. Őt 1978 márciusában elrabolta és meggyilkolta a Vörös Brigádok olasz terrorszervezet.)

Álmok és csalódások

Brezsnyev cinizmusa a Sein cinizmusa volt: sem Berlinguernek, sem Dubčeknek nem voltak tankjai. Csak "bomlasztó" elvei. És álmai. Akkor is ha Dubčeket elsősorban a hatalmi struktúra, az apparátus és Moszkva álláspontját figyelembe vevő számítások vezették. Dubček - mint 12 évvel korábban Nagy Imre -, nem tudhatta belátni annak a radikálisan demokratikus kritikának a valódi erejét és politikai következményeit, amelyet 1968 februárjában és márciusában szabadjára engedett.
A politikai álmok és a mérhetetlen politikai csalódások éve volt 1968 Nyugaton és Keleten is. A keleti csalódás legnagyobb tanulsága az volt talán, hogy az akkori világpolitikai rendszerből nincs kilépés, a "létező szocializmus" ebben a ketrecben, belülről megreformálhatatlan. A Nyugat pedig – mint a szovjet birodalom fennállása alatt annyiszor – dacára a szabadság szólamainak, egy újabb világháború kockázatának árnyékában tehetetlen, s emiatt nem áll érdekében fellépni a jaltai világrend ellen.
Mindezek ellenére, vagy miatt 1968 nem mint nemzedék létezik, hanem mint a történelem kivételes, pillanatának emléke, mint a változásokba vetett élő remény, amely 1989-90-ben újabb nemzedékekben támadt fel, amikor Mihail Gorbacsov végül is kénytelen volt elengedni a sztálini geopolitika maradványait.
Tragikomikus, amikor a magyar kormányfő oly vehemensen le akarja váltani a nem létező ’68-as generációt, hogy helyébe ültesse az ugyancsak nem létező ’90-est. Nemzedékekre osztani a történelmet és egymás ellenében értelmezni őket, ostobaság. A '90-es generáció maga is ’56 és a ’68 – nem antikommunista, hanem antisztálinista és/vagy antikapitalista (az emberarcú szocializmus és az emberarcú kapitalizmus) lehetőségének - emlékét őrző emberekből áll. (Amint az akkor még radikális liberális Orbán Viktor is Nagy Imre koporsójánál jelentkezett be a hatalomba.)
Ötven éve, augusztus 21-én Dubčeket a Szovjetunióba hurcolták, majd néhány nap múlva visszavitték, és utasították a prágai tavasz békés lebontására. A Varsói Szerződés katonái egy hónapig állomásoztak még Csehszlovákiában. Az emberarcú szocializmus rövid időszaka véget ért, a reformokat eltörölték, így a Szovjetunió kevesebb vérrel tudta érvényesíteni birodalmi akaratát, mint 12 évvel korábban, Magyarországon. A "siker" 1969 áprilisában, Dubček lemondatása után lett teljes, amikor Gustáv Husák lett a pártfőtitkár, és a "normalizáció" jelszavával megkezdődött egy újabb keményvonalas rendszer kiépítése.
Meglehet Brezsnyev tankokra hivatkozó cinizmusa a pillanat valóságát tükrözte, de a "kommunista világrendszert", s az azt kiszolgáló, elhazudott eszmét végzetes csapás érte. 1968-ban Keleten és Nyugaton, ha picit is, de moccant a világ 1990, az újabb álmok és az újabb csalódások felé.
2018.08.20 07:00
Frissítve: 2018.08.20 07:00