Mióta közelebbről is megismertem Mazsolát, rájöttem, hogy Magyarországot csak a kutyák menthetik meg a totális széthullástól. Mazsola ugyanis egy kutya, azaz, mit is beszélek, ő nem csupán egy kutya, hanem közösségszervező szociális munkás, egy fáradhatatlan örömprogram-felelős: habár ez a csöpp állatka mindössze pár kiló, ő egymaga mázsás súlyokat vett le azoknak az embereknek a válláról, akikkel eddig szoros kapcsolatba került. Neki köszönhető, hogy élettel telt meg az az újbudai környék, ahol lakom. Szerencsére egy házban lakunk, ő a gazdijával a földszinten, én meg magammal az első emeleten, nem élünk tehát egy háztartásban, de amikor hazaérek, Mazsola örömében mindig vakkant egyet – jelzi, hogy otthon van, és örül neki, hogy én is épségben hazaértem.
A gazdijától tudom, hogy miután összekerültek, Mazsola lett a személyi edzője, mert a kutyussal naponta négyszer harminc percet kell sétálni. Hajnalban van az első séta, és estefelé az utolsó. szóval a gazdi most már tudja, amit korábban nem: hogy a XI. kerületben a napfelkelte és a naplemente milyen szép.
Amikor Mazsola és gazdija először feltűntek a házunkhoz közeli ligetben, a park üres volt és elhagyatott. Mazsola körbe-körbe rohangált, ránevetett emberre, állatra, fűre, bogárra, Napra és Holdra, mire lassan fölébredt, megélénkült, és ismerkedni kezdett egymással az emberi szomszédság. Aztán megjelent a kis parkban a második kutyás. Utána a harmadik. A negyedik. Eltelt egy év, és a kutyák miatt alkalmanként összeverődött társaság egyszerre csak azt vette észre, hogy nagy csapatban együtt grilleznek, bográcsoznak, szülinapoznak, sőt vidéki túrákat tesznek. A társaság egyik tagja raklapokból ülőgarnitúrát ácsolt a parkba, azóta ott zajlik a közösségi élet. Akinek nem volt kutyája, sóváran nézte a csapatot, aztán a nem-kutyások rájöttek a megoldásra: a hónuk alá csaptak egy plüsskutyát, és immár gazdiként jelentkeztek be a társaságba.
Imádom én is Mazsolát.
Most már ismerem a szokásait, tudom, hogy gond nélkül megvan a lakásban egyedül, nem hullatja a szőrét, és nem ugrik föl sáros lábbal az ágyra, azaz magaviseletből sokkal jobb, mint némely ember. Továbbá a házi kosztot jobban szereti, mint a kutyatápot, szóval azt eszi, amit a gazdija. Imádja az embereket, mert hiszen szerintem ő is embernek hiszi magát. Imádja továbbá az állatokat, a macskákat is beleértve. A szomszédban van egy Nyuszi nevű cica, akivel jó haverok, de csak a kerítésnél szoktak barátkozni, mert a cica okos: tudja, hogy ha a kerítésen kívül marad, akkor Mazsola nem ugrál rá, viszont remekül tudják egymást szagolgatni.
A múltkor arra gondoltam, hogy de jó lenne ennek a Mazsolának megadni a szavazati jogot. Biztos vagyok benne, hogy nem lenne semmi baj a politikai szimatával. Együtt járnánk választási nagygyűlésekre, ahol Mazsola beleszagolna a levegőbe, és azonnal megállapítaná, hogy érdemes-e maradni. Megszagolgatná egy-egy pártelnök nadrágját, majd a mindentudó szemével rám kacsintana, hogy jelezze: barátom, húzzunk innen messzire, ez az ember nem jó ember. Azt hiszem, megbíznék az ítéletében. Leiskolázná az összes közvélemény-kutatót.
Néhány száz ilyen kutya meg tudná menteni az egész országot, csak hallgatni kellene arra, amit mondanak. Nem bonyolult a nyelvük. Van ebben az országban sok ezernyi háztartás, ahol helyénvaló volna egy ilyen táblácskát kiszögezni az ajtóra: vigyázz, harapós ember!
Mert amikor Mazsola mélybarna szemébe nézek, azt szoktam kiolvasni belőle: hahó, barátom, ha már olyan szerencsés vagy, hogy embernek születtél, hát ne harapj. Ennyi lenne, amit a kutyusok tőlünk elvárnak: emberek, nem vagytok állatok, hát ne harapjatok. Nem kell ennél tömörebb választási üzenet.
Szavazati jogot a kutyáknak, ez az utolsó lehetőség ennek az elvadult országnak a humanizálására. És ha lenne egy kutyás kormányunk, amelyik nem harap, akkor elkezdhetnénk végre az országépítést: fölébrednénk, megélénkülnénk, és ismerkedni kezdenénk az európai szomszédsággal. Aztán eltelne egy év, két év, három év, és a kutyák miatt összeverődött kormány egyszerre csak azt venné észre, hogy a ciklus végén nagy csapatban együtt grillezik, bográcsozik és szülinapozik – velünk. Mármint a szavazókkal. Tudom, álom ez, de hát van alapja. Ez a pár kilós kis Mazsola is összehozta a XI. kerület egy részét, pedig ő nem olvas újságot, nem ír cikkeket, nem beszél a tévében, hanem csak boldogan szaladgál, és igyekszik illedelmesen, jól nevelten, kulturáltan viselkedni, ahogy azt más illedelmes, jól nevelt, kulturált állatoktól látta.
Én magam sem várnék többet Magyarország miniszterelnökétől: Orbán Viktor, te ember vagy, hát ne harapj. Nem vagy te egy félrenevelt harci kutya, hogy vicsorogj, acsarkodj, ugass és harapj. Próbáld fegyelmezni magad, Viktor. Viselkedj illedelmesen, jól nevelten, kulturáltan. Különben eléd vetődik egy kis Mazsola, örömében megszaglássza a bokádat, de aztán nagy röhögve lepisil.
