Kácsor Zsolt: Mazsola, az országmentő kutya

Publikálás dátuma
2018.01.20 08:35
FOTÓ: SHUTTERSTOCK
Fotó: /

Mióta közelebbről is megismertem Mazsolát, rájöttem, hogy Magyarországot csak a kutyák menthetik meg a totális széthullástól. Mazsola ugyanis egy kutya, azaz, mit is beszélek, ő nem csupán egy kutya, hanem közösségszervező szociális munkás, egy fáradhatatlan örömprogram-felelős: habár ez a csöpp állatka mindössze pár kiló, ő egymaga mázsás súlyokat vett le azoknak az embereknek a válláról, akikkel eddig szoros kapcsolatba került. Neki köszönhető, hogy élettel telt meg az az újbudai környék, ahol lakom. Szerencsére egy házban lakunk, ő a gazdijával a földszinten, én meg magammal az első emeleten, nem élünk tehát egy háztartásban, de amikor hazaérek, Mazsola örömében mindig vakkant egyet – jelzi, hogy otthon van, és örül neki, hogy én is épségben hazaértem.

A gazdijától tudom, hogy miután összekerültek, Mazsola lett a személyi edzője, mert a kutyussal naponta négyszer harminc percet kell sétálni. Hajnalban van az első séta, és estefelé az utolsó. szóval a gazdi most már tudja, amit korábban nem: hogy a XI. kerületben a napfelkelte és a naplemente milyen szép.

Amikor Mazsola és gazdija először feltűntek a házunkhoz közeli ligetben, a park üres volt és elhagyatott. Mazsola körbe-körbe rohangált, ránevetett emberre, állatra, fűre, bogárra, Napra és Holdra, mire lassan fölébredt, megélénkült, és ismerkedni kezdett egymással az emberi szomszédság. Aztán megjelent a kis parkban a második kutyás. Utána a harmadik. A negyedik. Eltelt egy év, és a kutyák miatt alkalmanként összeverődött társaság egyszerre csak azt vette észre, hogy nagy csapatban együtt grilleznek, bográcsoznak, szülinapoznak, sőt vidéki túrákat tesznek. A társaság egyik tagja raklapokból ülőgarnitúrát ácsolt a parkba, azóta ott zajlik a közösségi élet. Akinek nem volt kutyája, sóváran nézte a csapatot, aztán a nem-kutyások rájöttek a megoldásra: a hónuk alá csaptak egy plüsskutyát, és immár gazdiként jelentkeztek be a társaságba.

Imádom én is Mazsolát.

Most már ismerem a szokásait, tudom, hogy gond nélkül megvan a lakásban egyedül, nem hullatja a szőrét, és nem ugrik föl sáros lábbal az ágyra, azaz magaviseletből sokkal jobb, mint némely ember. Továbbá a házi kosztot jobban szereti, mint a kutyatápot, szóval azt eszi, amit a gazdija. Imádja az embereket, mert hiszen szerintem ő is embernek hiszi magát. Imádja továbbá az állatokat, a macskákat is beleértve. A szomszédban van egy Nyuszi nevű cica, akivel jó haverok, de csak a kerítésnél szoktak barátkozni, mert a cica okos: tudja, hogy ha a kerítésen kívül marad, akkor Mazsola nem ugrál rá, viszont remekül tudják egymást szagolgatni.

A múltkor arra gondoltam, hogy de jó lenne ennek a Mazsolának megadni a szavazati jogot. Biztos vagyok benne, hogy nem lenne semmi baj a politikai szimatával. Együtt járnánk választási nagygyűlésekre, ahol Mazsola beleszagolna a levegőbe, és azonnal megállapítaná, hogy érdemes-e maradni. Megszagolgatná egy-egy pártelnök nadrágját, majd a mindentudó szemével rám kacsintana, hogy jelezze: barátom, húzzunk innen messzire, ez az ember nem jó ember. Azt hiszem, megbíznék az ítéletében. Leiskolázná az összes közvélemény-kutatót.

Néhány száz ilyen kutya meg tudná menteni az egész országot, csak hallgatni kellene arra, amit mondanak. Nem bonyolult a nyelvük. Van ebben az országban sok ezernyi háztartás, ahol helyénvaló volna egy ilyen táblácskát kiszögezni az ajtóra: vigyázz, harapós ember!

Mert amikor Mazsola mélybarna szemébe nézek, azt szoktam kiolvasni belőle: hahó, barátom, ha már olyan szerencsés vagy, hogy embernek születtél, hát ne harapj. Ennyi lenne, amit a kutyusok tőlünk elvárnak: emberek, nem vagytok állatok, hát ne harapjatok. Nem kell ennél tömörebb választási üzenet.

Szavazati jogot a kutyáknak, ez az utolsó lehetőség ennek az elvadult országnak a humanizálására. És ha lenne egy kutyás kormányunk, amelyik nem harap, akkor elkezdhetnénk végre az országépítést: fölébrednénk, megélénkülnénk, és ismerkedni kezdenénk az európai szomszédsággal. Aztán eltelne egy év, két év, három év, és a kutyák miatt összeverődött kormány egyszerre csak azt venné észre, hogy a ciklus végén nagy csapatban együtt grillezik, bográcsozik és szülinapozik – velünk. Mármint a szavazókkal. Tudom, álom ez, de hát van alapja. Ez a pár kilós kis Mazsola is összehozta a XI. kerület egy részét, pedig ő nem olvas újságot, nem ír cikkeket, nem beszél a tévében, hanem csak boldogan szaladgál, és igyekszik illedelmesen, jól nevelten, kulturáltan viselkedni, ahogy azt más illedelmes, jól nevelt, kulturált állatoktól látta.

Én magam sem várnék többet Magyarország miniszterelnökétől: Orbán Viktor, te ember vagy, hát ne harapj. Nem vagy te egy félrenevelt harci kutya, hogy vicsorogj, acsarkodj, ugass és harapj. Próbáld fegyelmezni magad, Viktor. Viselkedj illedelmesen, jól nevelten, kulturáltan. Különben eléd vetődik egy kis Mazsola, örömében megszaglássza a bokádat, de aztán nagy röhögve lepisil.

2018.01.20 08:35

Operabál – azaz inkább estély – 1946-ban

Publikálás dátuma
2018.08.12 18:00

Fotó: Fortepan/ Szent-Tamási Mihály
A háború befejezése után ismét megkezdte működését az Operabarátok Egyesülete. A dalszínház életében való újra megjelenésének első jeleként három programpontból álló rendezvénnyel lépett a közönség elé: A Rajna kincse című Wagner-mű előadása, utána vacsora az Operaházban, azt követően pedig tánc. Ha nem is nagy bál – hiszen a táncparkett nem egyesítette a színpadot a nézőtérrel –, mégis olyan kulturális esemény, ami révén többletbevételhez lehet juttatni az Operaházat.
Két külügyminisztériumi kollégámmal, Karcsival és Miklóssal elhatároztuk, hogy – természetesen meghívva egy-egy ifjú hölgyet – mi is jelen leszünk. Megvettük a jegyeket, foglaltattunk asztalt, ki-ki megjelent hölgyével az Andrássy úti palotában. Feltűnt nekem, hogy máskor vidám Károly barátom nincs jó hangulatban. Partnere, érettségi előtt álló gimnazista, nem osztotta Karcsi levertségét, élvezte élete első báli estélyét. Karcsi az előadást követő vacsora alatt próbálta ugyan a jókedv tettetését, de nemigen sikerült neki. Partnere szerencsére nem sokat érzett ebből, mert roppant csinos lévén, nagyon kelendő volt a táncosok körében. Vacsora után alkalmam volt Karcsival négyszemközt maradni. Bánatosan mesélte el, hogy miért olyan levert. Előrebocsátom, az operaestély időpontja 1946/47 fordulója, vagyis hetven évvel ezelőtt járunk.
Karcsi a megbeszélt időpontban jelent meg a kislány lakásán. A mama fogadta és türelmét kérte, hogy lánya még nem útra kész. Bevitte a szalonba, ahol barátnőjével beszélgetett, aki – nekem rokonom volt – ugyanúgy mesélte el a történetet, mint a fehér asztalnál Karcsi. A hölgyek egy-egy karosszékben ültek és csevegtek. Az egyik hölgy cigarettát vett elő, mire Karcsi sietve zsebébe nyúlt, előrántotta öngyújtóját és nem vette észre, hogy azzal együtt kirepült a zsebéből a hölgyek lába elé egy pőre koton. A mama pedig így szólt Karcsihoz: "Kedves Károly, valamit elvesztett." Karcsi odanézett. "Reméltem, hogy megnyílik a föld, hogy elsüllyedjek..." Mivel azonban a csoda nem történt meg, Karcsi kénytelen volt lehajolni és újból zsebre tenni a csomagolás nélküli óvszert. Szerencséje volt, mert abban a pillanatban belibegett a tollászkodását éppen befejezett kislány és közölte, hogy mehetnek. Karcsi, örülvén, hogy az egészségügyi cikk lekerült a napirendről, buzgón helyeselt és elindultak. "Mit fog rólam gondolni a mama?" – fejezte be Karcsi. Azt, hogy milyen gondos fiatalember vagy – feleltem.
Karcsi az est hátralevő részében szorgalmasan töltögetett saját magának és mire a mulatság véget ért, már láttam, hogy nekem kell hazakísérni a kislányt is, nemcsak az én partneremet. Hogy nemcsak az említett két hölgyet, hanem egy harmadikat is nekem kell hazafuvaroznom, akkor derült ki, amikor Miklós barátom közölte, hogy számít rám: hazakísérem az ő partnerét is, mert ő az est hátralévő részét – karrierje érdekében – Bolgár Elek külügyi államtitkár lányának fogja szentelni. Ott álltam hát az Opera ruhatára előtt három szép lánnyal. Szerencsére sikerült találnom egy taxit, amibe bepasszíroztam a hölgyeket – akkoriban szokásos Austin típusú, apró kocsi volt. Karcsi, látván, hogy nem fér be, belekapaszkodott a hátsó csomagtartó-rácsba, de két másik sofőr segített a miénknek és visszatartották. Karcsi pedig elindult a nagy magyar éjszakába.
Csak hétfőn reggel, a hivatalban tudtam beszélni vele. Nem sokkal azután, hogy elmentünk, valahol az Andrássy úton elkapta az éjszaka egy hivatásos tündére. Tőle eltávozva hazament. Amikor délben felébredt, megállapította, hogy vadonatúj Parker töltőtolla nincs meg. Biztos kiesett a zsebéből, gondolta, ott kell legyen az Andrássy úti nőnél. Ha letagadja, botrányt fog csinálni. A házszámot nem tudta, de emlékezett a kapualjra. Mivel akkoriban a lakóházak kapuit reggel 6 és este 10 óra között nyitva tartották, hamar megtalálta "vendéglátóját", aki örömmel látta viszont: de jó, hogy eljött, itt hagyta a Parkert.----
Hát akkor szerencséd van – mondtam. Szerencsém? – kérdezte Karcsi. Ha te látnád azt a nőt! Rémes! Inkább veszett volna oda a Parker!
2018.08.12 18:00
Frissítve: 2018.08.12 18:00

Hegyi Iván: Ó, csak a filmdal jönne már!

Publikálás dátuma
2018.08.12 17:00

Fotó: /
Presser Gábor szépen teleírta a slágerlistát 1980-ban. Abban az évben jelent meg a Loksi című dupla album a Boksszal, az Embertelen dallal, a Ha eljönnek az angyalokkal, és akkoriban mutatták be Dobray György filmrendező alkotását, Az áldozatot, amelyben Komár László énekelte egy bárban, miközben Kristály nyomozó (Reviczky Gábor) Vandával (Sáfár Anikó) randevúzott, hogy "Ó, csak a hajnal jönne már..." 
A nyomasztó hangulatú film ugyancsak sötét tónusú dalát alighanem többen dúdolták, mint ahányan a hazai thrillert megnézték, pedig akadt, nem csupán a mozi-ínyencek számára csábító jelenet is a vásznon. "Vanda" félmeztelenül állt az ablakban, a detektív pedig megkérdezte tőle: – Nem zavar, hogy néznek? (Szemben egy lakótelepi ház magasodott.) Mire a megszólított így felelt: "Ja, a jogtanácsos úr? A felesége évek óta gipszágyban fekszik. Ez az egyetlen öröme..." Presser, aki a hatvanas évek közepén együtt muzsikált az újjáalakuló Scampolóban Komárral, nem ragadt meg egyvalaminél, s az LGT ellátása mellett az énekes stílusának – valamint a publikum ízlésének – messzemenően megfelelő rock and rollt komponált. A szöveget nem Dusán Sztevanovity, hanem a filmnovellát is jegyző Juhász Sándor írta. "A kerti úton suttogás, száz árnyék útra kél; fakó, furcsa látomás, és úgy fél Rácz Adél" – hangzott a vetítés során, s a sorok tökéletesen illettek a drámai történethez. Juhász sokoldalú ember, valóságos polihisztor volt: a forgatókönyveken túl verseket írt – Károly utca címmel halála után, 1995-ben adták ki válogatott költeményeit –, festőművészként többször kiállított itthon és külföldön, továbbá rajzfilmeket rendezett, s jó néhány ismert slágerszám szövege fűződik a nevéhez. Tőle van a Száguldás, Porsche, szerelem, a Mondd, kis kócos, továbbá Elvis-átültetések egész sora: A szerelem kormányoz (Can't Help Falling in Love), Árva, bús, éjszakán (Are You Lonesome Tonight), Ne sírj, apám (Don't Cry Daddy), Egy perc az élet (It's Now or Never), Sírás a kápolnában (Crying in the Chapel). Az utóbbi stimmelt élete egy szakaszához, mert volt, hogy egy hűvösvölgyi romtemplomban lakott. Ötvenkilenc éves korában, rákbetegségben halt meg 1993-ban (Komár csaknem húsz évvel később követte őt), ám nyolcvanban még nyilván örömmel olvasta – a szerzőtárs Presserrel együtt – a kritikát: "Nem eget rengetően nagy dal, félhangonként emelkedő versszakaival, halványan behízelgő dallamával. (...). Mégis. Perfekt kis darabról van szó, remek filmzenéről." Az évtized nem egy beszámoló szerint muzikálisan is unalmas fordulóján a rock and roll a reneszánszát élte idehaza. A Hungaria tarolt a Rock and Roll Party című album dalaival – a Micsoda bulitól a Csókkirályig –, de Hobo és Deák Bill sem hiába nyomta a Rolling Stones bluest vagy a Ki vagyok én? -t ("nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt"); hogy a Loksi-albumon szintén szereplő "Szentimentális rakenrollról" meg ne feledkezzünk. A V'Moto-Rock korabeli slágere meg passzolt a hajnali nótához, hiszen Demjén azt énekelte a publikum nem kristálytiszta, de annál átszellemültebb vokálja kíséretében: "Várj, míg felkel majd a nap." Az "áldozati" szám megjelent Komár első nagylemezén, a Táncoló fekete lakkcipőkkel, a Fehér holddal és egy Szörényi–Bródy szerzeménnyel, a Családi rockyval együtt. ("Egy, két, hár', négy gyerekem lesz, ha megtalálom azt a lányt...") Ám a korongról a legjobban a filmdal hasított, pedig a profi Komár nem tett kivételt: mindegyik dalát mindenütt a tőle telhető legnagyobb alázattal adta elő, kilengést még haknikon sem engedett meg magának. A fellépéssel éppen meg nem örvendeztetett rajongók meg ültek a rádió előtt, és azt kívánták: ó, csak a "Hajnal" jönne már...
2018.08.12 17:00
Frissítve: 2018.08.12 17:00